Délmagyarország, 1911. július (2. évfolyam, 148-172. szám)

1911-07-16 / 161. szám

REGGELI LAP. !!. évfolyam, 161. szám 1911, vasárnap, julius 16 •mEsamzm mbs Központi swrkcsztfiség és kiadóhivatal C?eaed, = Rof^na-titca 15. szám c=j Budapesti szerkesztősén és kiadóhivatal IV., e=3 Városház-utca 3. szám cin REGGELI ÉS ESTI LAP ELŐFIZETÉS! ARA SZEGEDFN egész évre . R 24'— félévre . . . K 12'— negyedévre. K 6-— egy hónapra R 2'— Reggeli lap ára 4 fillér REGGELI ÉS ESTI LAP ELŐFIZETÉSI ARA VIDÉKEN egész évre . R 28-— félévre . . . R 14-— negyedévre. K V— egy hónapra R 2-40 Esti lap ára 2 fillér ? TELEFON-SZA*!: Szerkesztőség 305 m Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 ' Budapesti szerh sztdség tefefon-nzáma 128—12 Utazás ^ staggione jcprüS. Irta Juhász Gyula, „Uram, jó nekünk itt lenni, építsünk három hajlékot, nekem egyet, neked egj'et, Mózesnek egyet. Egy operait, egy opereííit és egy drámait. A drámait nekem!" Ilyen bibliai társasjátékot játszanak most, a szünidőben, a vidéki nagy színtársulatok igazgatói. Mialatt lirai szerelmesünk valahol Karakószörcsökön alsóst vagy a szivekkel játszik, mialatt az isteni primadonna a Leibe vagy a Lidó vizében füröszti bájait, addig kedélyes és pocakos direktoraik staggionét játszanak. Megjáíszák magukat, panaszodnak, pedig dicsekszenek. Beszélnek a vidéki színészet nemzeti és művészeti hivatásáról és egy alárendelt mondatban elárulják, liogy ők féltékenyek egymásra. Egyszer és mindenkorra le kellene már számolni, hirlapilag, társadalmilag és elsősorban államilag azzal az úgynevezett nemzeti és művészeti hivatással, amit ezek a mi derék vidéki színházi üzletembereink panasz, vagy dicsekvés formájában állandóan hangoztatnak, ha nagyon jól megy a boltjuk va°— pedig csődbe kerülnek. Mert a dolog mélyén nincs egyéb, minthogy vannak élelmes és ravasz és vannak élhetetlen és könnyelmű vidéki színházi direktorok. Szegény -Emiser gyereke. Irta Vértesy Gyula. A születése után való napokon az apja boldogan dicsekedett vele, hogy Ilonka valóságos angyal: alig hallani a szavát, nappal szopik, éjjel alszik. — Nagyszerű gyerek! Hanem ez a nagyszerűsége nem tartott sokáig. Bizony csak orditott ő kis nagysága is reggeltől estig, akár volt rá ok, akár nem volt. Ekkor már igy nyilatkozott az apa: — Kegyetlen kis kölyök. Be nem áll a szája. Biz' annak nem állt és Hegedűs János iktató ur, aki délután a hiktalbamenés előtt szeretett egyer; szundítani, most ezt kénytelen volt a kávéházban elvégezni, egy kis fekete mellett elbóbiskolva, mert otthonról elüldözte a gyerek. Ez a kávéházi sznnyokálás pedig — pénzbe került s akinek kétezer korona a fizetése mindenestől, az megérzi ezt a mindennapi negyven fillért is. A felesége, az még jóformán maga is gyerek volt. Éretlen, tehetetlen gyerekasszony, aki nem birt a kicsivel. El is panaszolta sirva az urának: — Könnyű neked, te elmégy itthonról, de én, mit csináljak vele magam? — Ott a cseléd. — Majd az még a gyermekkel is bajlódik! Nem is merem neki mondani, mert itt hagy. Alig várták, hogy a gyerek günyögni kezdjen. Azt hitték, hogy ha majd megtanul beÉs ez utóbbiaknak nem használ sem a staggione, sem egyéb, az előbbiek pedig tele kasszát csinálhatnak tovább is, staggione nélkül. Aki egyébiránt a staggione mellett agitál, az egyszerűen nincsen tisztában a vidéki színészet és a vidkéi társadalom formációjáról. Először is minden vidéki nagyvárosnak más a jellege, az arca, az igénye, az ízlése , a szokása, az etiketje és a pénztárcája. Tessék csak egy kissé tanulmányozni őket, egy kissé szétnézni bennük, olvasni az újságjaikat, bejárni a kávéházaikat és beülni a közönségük közé a színházaikba. A nagyvarsányi publikum odavan a gyönyörűségtől, ha a legújabb operettsláger mulató jelenetének vadonatúj ezerkoronás diszletét megpillantja. Elfelejti az aranyos szubrett törött üveghangját és a másodprimadonna évei számát és elragadtatással tapsol: Micsoda pazar fényűzés! És tele házakkal és jubileumokkal honorálja a ravasz igazgató ötletét. Viszont a nagydevecseri műpártoló közönség drámát és népszínművet kiván és azt akarja, hogy a hősszerelmes és drámai anya mindig a legjobbat nyújtsák, ami tőlük telik és vasárnap este mindig a Falu rosszát akarják, mert a népszinmüvet ápolni kell és eltakarni. Mát igy van ez, tisztelt vidéki direktor urak és még ezer más tekintetben igy szelni, hát abbahagyja a visitást. De csalódtak. Azután is csak visított, mintha csak azt hitte volna, liogy ezzel szerez legnagyobb örömet a szülőinek. Szóval, Ilonka a legveszedelmesebb kisteremtésnek indult, aki lassanként a szegény emberek szegényes és szomorú ottlionánakvalóságos ellenségévé nőtte ki magát. Egyik legkellemesebb tulajdonsága volt, liogy az alvást teljesen fölöslegesnek tartotta. Nagy kék szemeit, melyek olyan derűsek, olyan tiszta fényűek voltak, mint a mamáéi, nagyon keveset akarta lehunyva tartani. Mindez természetesen némileg ellensúlyozta, bár a, kis mama részéről csak csekély mértékben, azt az örömet, hogy a gólya meglátogatta Hegedűs Jánosék szegényes házát. Mert bizony szegényes ház volt ez. Dehogy is ház! Két sötét lyukszoba. Csak épen, liogy valahogy elfértek benne. Perzsa szőnyegek és neszfogó ajtók is hiányoztak a lakásból (sőt nyikorogtak, kellemes kísértéül szolgálva Ilonka tüdőgyakorlataihoz!) hanem boldogság, eddig legalább nem hiányzott. Sőt ugy látszott, betetőződött az Ilonka születésével. A férfi is nagyon fiatal legény volt még, az asszony meg jóformán gyerek és mint valami kedvükre való játékszernek, ugy megörültek az Ilonka megérkezésének. Most már nemcsak egymással játszhattak, hancúrozhattak, hanem azzal az édes kis jószággal is, aki eleintén, mig ki nem nyilt a torka, csakugyan édes baba volt. Bezzeg később nem van és épen ezért nem lehet a vidéken bárom hajlékot épiteni, nekem egyet, neked egyet, Mózesnek pedig az operát. Ellenben a dicsekedve panaszkodók elfelejtenek beszélni az igazi bajokról, -1 bor áráról, kedves Bodóné asszonyom! Itt van például az, amire egy interwiew alakjában K. Lippich Elek, a művészeti ügyek vezetője a kultuszminisztériumban olyan okosan és minden kertelés nélkül rámutatott: a fiatal vidéki szinésznemzedék gyengesége. Én szívesen elhiszem, hogy azok a régi nemzet napszámosai, azok a hajdani Thespis hordóján a nemzeti igét hirdető apostolok sem voltak mind olyan szemenszedett hősök és művészek, sőt jól tudom, hogy egy kulturális tekintetben elmaradt és parlagi korszak jellemző jelenségei voltak, de épen ezért, a mai rendezett és kulturális tekintetben sokkal fejlettebb korban sokkal töbet várna az ember a színészettől, mint amennyit a^nyujt épen művészet dolgában. (Mindig szitfe)adi művészetet értek, ha szinészetröl van szó és még a drámánál is disztingválni szoktam e tekintetben.) A mai fiatal szinészgeneráció ugyanis tudás és művészet dolgában meglehetősen mostohán van hazulról vagy a szini tanodából elbocsátva. Igaz, hogy e tekintetben a kövolt már olyan édes. Nagyobb lakásban minden máskép lett volna. Gazdag embereknél ez is máskép megy. Ott a szülői örömöknek nem szabhat batárt a kicsike egészséges tüdeje és ép torka. Ott a dajka elviszi a gyereket a hatodik vagy hetedik szobába, ahonnan egy hangja se hallatszik ki és csak azután hozatják megint elő, mikor csendes és gyönyörködni Lehet benne. De1 Hegedűs uréknál ez nem mehetett igy. Itt végig kellett szenvedni a kisasszony szekatúráját. — Teringette, minket, szegény embereket, még a saját gyermekeink is vérig szekíroznak — tört ki János ur egy elkeseredett pillanatában, mikor otthonáról megint elüldözte drága leánykája orditásával. Csúnya, lucskos decemberi nap volt; a hó hullott, de a sáros utcán azonnal elolvadt s a hideg locs-pocsban csak ugy dagasztotta az ember a mocskos havat. A kutyát se kéne ilyenkor kikergetni, panaszkodott János ur nekem. Igy délután szeretnék egy kicsit ledőlni, ki van zárva: Ilonka bömböl; azután dolgoznom is kellene otthon, van egy kis privát munkám, amivel pénzt szerezhetnék, de ne adj isten, hogy tudnék dolgozni: Ilonka egyre bömböl. És ez igy megy folyton, folyton. Az éjszakák? Azok meg valóságos poklok. Hányszor szeretném a falhoz vágni azt a kölyköt. De persze, soká nem lehet rá haragudni. Mert fölver ugyan, de néha azután utána olyan édesen nevet