Délmagyarország, 1911. június (2. évfolyam, 124-147. szám)

1911-06-09 / 130. szám

1911 Ih évfolyam, 130. szám Péntek, junius 9 Központ! szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, C=3 Korona-utca 15. szám Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., 6=1 Városház-utca 3. szám c=i ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R 12*— negyedévre. R 6-— egy hónapra R 2-— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre. R V— egy hónapra R 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 305 1=3 Riadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Vallásháború?! Vallásháborút nem lehet csinálni Magyarországon. Ha ezt azok a politikusok, akik felekezeti ellentétek kiélezésén fáradoznak, még nem tudnák, Megfogják tanulni hamarosan. Nálunk még a vallásszabadságért folytatott protestáns háborúk is szabadfogliáboruk voltak; céljuk politikai Volt és nemzeti, sohasem felekezeti. Bethlen Gábor és Bocskay nemzeti hőfok voltak s Pázmán Péter, a rekatoBzálás lángeszű vezére, titkos szövetsége volt a protestáns Bethlennek; sőt a bibornok is udvari ember létére semmitől sem félt ugy, mint a nemzeti erők megosztásától, mert akkor — irá egyik Bizalmas levelében — „gallérunk mögé Pök az német". Hogy képzelik azok, akik a felekezeti gyülölséguek régóta kialudt kályháiban rakják a tüzet, hogy ami á középkorban nem sikerült, amikor Pedig a dolgok természete miatt sikerülni kellett, az most, a huszadik száfodban jobban fog sikerülni, holott a dolgok természetes rendje és az idők Mrása teljesen ellene van. Tisza István szerint a középkort 'fom lehet többé visszacsinálni. Ám ha valami csoda folytán lehetne is: nem fok haszna lenne belőle a felekezeti türelmetlenség bajnokainak, mert a valfosi háborúk fogalma és ismerete még a középkori Magyarország közéletéből is teljesen hiányzott. Az a felekezeti operett-háború, amely most a képviselőházban folyik, a vidám, kedves operett-zene fülbemászó dalamai nélkül, ne ijesszen meg bennünket jobban a kelleténél. Kétségtelen, hogy a jobbról és balról végzett serény munka és titkos és nyilt szervezkedés eredménye gyanánt, a szélsőségek a Házban, a sajtóban és az életben a szokottnál tüzesebben összecsaptak. Az is kétségtelen nyitott szemű ember előtt, hogy a tudományos kutatás képében jelentkező vallástalanság s a buzgó vallásosság színébe öltözött felekezeti türelmetlenség, a magyar társadalomnak nagyobb területeit lepte el, mint negyven esztendő óta bármikor. Ám a magyar intelligencia zöme, a romlatlan magyar nép milliói hidegen, érdeklődés nélkül, páholyból nézik végig a nem valami fenséges viadalt. Azoknak az apró üstöknek a sistergése, amelyekben egy darabka középkor fői és bugyborékol s azoknak a kisded máglyáknak a fölvillanó tüze, amelyeken a radikálizmus türelmetlensége égetne el — ha tudna — minden pozitív hitet: a nemzetre magára nincs semmi hatással. A nemzetnek egészséges lelke egykép húzódik a bigottizmusnak s a teljes hitetlenségnek a túlzásaitól. Egyik sem kell neki: sem a Lucifer istentagadó fönhéjázása, sem a keresztényi szeretetet és türelmet arculcsapó felekezeti gyűlölködés. Ha valamely nép az okos középúton járt a vallás és haladás kérdéseiben: a magyar nemzet valóban azon járt. Szabadságáért, nyelvéért, alkotmányáért, nemzeti létéért folytatott szakadatlan harcaiban sokszor túllőtt a célon; vakmerőség és félénkség, ezeket harsogatő reménykedés és kishitű elcsüggedés nem egyszer jött rá lélektani átmenetek nélkül. Volt eset, hogy sokat mert, volt eset, hogy semmit. A nemzeti ügy hősét ma vállára emelte, holnap minden igazi ok nélkül a földre dobta. Ám az emberi haladás kérdésében sohasem hibázta el a kellő mértéket. Se a rohamos haladásnak, se a bicegő hátramaradásnak nem volt a barátja. Az ultramontanizmus jármát a magyar nép sohasem vette a nyakába. Ám a radikális tanok tulhajtásától is van oka rettegni, mert e tanok elterjedése a fegyelemnek meglazuiásával jár, holott e nélkül is hibája a magyar embernek, hogy az a kevés fegyelem is, amelyre nagy nehezen szert tett, hamar elpárolog a lelkéből. A munkapárt örökölte a volt szabadelvüpárt liberálizmusát. Ennek az állami szellemtől áthatott, történelmi liberálizmusnak a magyar nemzet sokat köszönhet. Köszönheti neki a többi között Az Iró ur karrierje. Irta Vévtesy Gyula. , Ismerik-e önök az irodalmi kalózokat ? A aPok névtelen cikkeinek, tárcáinak szerfolt. Vagy nem dobta még oda önök elé fo?y-egy nagyhajú bankiíju a lapot a kávéfozban, mondván: T" Olvassa el a tárcámat. . Es ön elolvassa az álnévvel aláirt tárcát 6s gratulál a bankifjunak. És nemcsak bankiíjak űzik ezt a szép foeslerséget, de van egy egész csomó ilyen jdró", aki minden névtelen újságcikket le°Slal magának. Ezek az iró urak a szegény, névtelen, ai>Va dolgokat nagylelkűen pártíogásukba eszik; bevágják őket és azután adoptálják, evet adnak nekik. Nagylelkűen nevet adnak és propagandát /^'fiáinak nekik. S az igazi irók, akiknek kellékes az, hogy a nevüket ismeri-e a kö°nség vagy nem, csak a dolgaikat olvassa, zok még hálásak is lehetnek, hogy ezek a alúz urak apai gonddal dédelgetik az ő J^'telenül szárnyrabocsátott csemetéiket, " természetesen nem minden önzés nélkül. Mert a legtöbb körben, hol az igazi, hivaasos iróval nem törődnek, az eíajta iroMmi kalózokat bizonyos nimbuszszal veszik örül s ha szóba kerül X vagy Y ur, rögion hozzáteszik: — A IV. kerületi koronaszövetkezetnél van; de iró. Nagyszerű tárcákat ir. 0 a „Nemo". A másik meg a „Julius", a harmadik a „Junius", sőt még „Artagnan" és „Zsolt" is akad köztük; sőt vannak, akik női nevek alatt is írnak, mert mint az egyik ilyen női nevet elkalózó ur kijelentette, sok dolog jobban hat, ha női név van alatta ! Ismertem egy nagy névtelent, aki inkább a komoly* dolgok leié hajolt. Vezércikkeket és társadalmi cikkeket kalózolt el; közben egy-egy képviselőházi karcolatot. A képviselőkkel, miniszterekkei pertu, csakhogy nem akarja a barátai szívességét igénybe venni, pedig kaphatna olyan zsiros hivatalt, aminőt csak akar, de — a tollát nem hagyja megkötni az ember. A másik névtelen ur az irodalmi kritikák Caesárja. Ahány névtelen kritika jelenik meg a lapokban írókról, könyvekről, azt mind ő irja. — No ma befűtöttem Herczegnek; megírtam az fgazat szegény Mikszáthról . . . A harmadik ur, akinek íőhadiszállása egyik körúti kávéház, az a könnyebb irodalmi mülajokat kultiválja. Tárcákat, csevegéseket és színházi bírálatokat „ir". Színházi bírálatokat inkább csak kisebbeket, mert a színházi tárcák alá azok a szemtelen irók alá szokták irni a neveiket. Utálja is a jó ur a neves Írókat. Nem a híreseket, de akik a neveiket alá szokták irogatni a cikkeiknek: — Ostoba hiúság! A közönség nem kíváncsi arra, hogy ki ir, de hogy mit ir? En bizony nem bánom, ha sohase tudják is meg a nevemet, csak a dolgaimat olvassák, élvezzék. Megírom a dolgaimat s azután még azzal sem törődöm, ha egy pár szemtelen alak a magáénak mondja, amit én irtam. Mert ilyenek is vannak ám, akik kihasználják a mi szerénységünket. Hány irócskától és irócskáról hallottam már ilyen szemtelen eltulajdonításokat. Bizonyára az én dolgaimnak is akad egy csomó szerzője. De én mitsem törődöm az eíélévei. Nekem az a gyönyörűség: megírni valamit és nem: alábigygyeszteni a nevemet. A jeles ur különben, nevezzük őt „Körúti" urnák, ha tetszik akár ipszilonna!: „Köruty" — tehát ez a jeles ur általában szörnyen lenézi és megveti a hivatásos irőkat: — Tulajdonkópen meg se szabadna engedni. hogy valaki kenyeret keressen ilyen uton. Mert utálatos dolog : pénzért irni, gondolatukat eladni, irónak lenni üzíetszerüieg. Én, ha irok, azért irok, mert az irás gyönyörűséget okoz nekem s nem azért, mert pénzt akarok vele szerezni. Az embernek kell lenni valami más tisztességes íoglaikozásának s mellékesen irjon. S bezzeg azok az undok, dölyfös •szerkesztők és kiadók is máskép néznek az emberre, ha nincs rájuk