Délmagyarország, 1911. június (2. évfolyam, 124-147. szám)

1911-06-07 / 128. szám

1911 II. évfolyam, 128. szám Szerda, junius 7 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, = korona-utca 15. szám c=3 j ^sz évre . R 24'— iélévre Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., I negyedévre. R 6-- egy hónapra R VELÖFIZETÉS1 AR SZEGEDEN: ? . . . R 12-— | Városház-utca 3. szám Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN ? TELEFON-SZAfl; egész évre . R 28-— félévre . . . K 14'— | Szerkesztőség 305 a Riadóhivatal 836 negyedévre. R 7'— egy hónaora R 2-40 Interurbán 835 Egyes szám ára 10 fillér J, Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 A véderöreform. Elmondotta Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök. Mikor miniszterelnök lettem, budapesti választópolgáraim körében szóltam legelőször arról az eszményi célról, mely kormányzati törekvéseim előtt lebeg. Akkor ugy fejeztem ki magamat, hogy Magyarország uj korszakának a küszöbét szeretném lefektetni. Ha ma talán még nem teljesen általános is ez a fölfogás, mégis azt tartom, hogy ennek a küszöbnek legelső és teljességgel nélkülözhetetlen köve a véderöreform. Uj korszakot csak békében lehet teremteni. A haladáshoz és fejlődéshez minden téren csak a béke müvei vezethetnek el. A véderöreform elintézése pedig meghozza nekünk a békét kifelé is, királyunkkal is, egymás közt is és békénket minden irányban biztosítva munkaképessé tesz. Hogy kifelé csakis a békét keressük, az természetes dolog. A háború meg a leggazdagabb s legkonszolidáltabb államra nézve is a legsúlyosabb csapás. De a béke, melyet megakarunk őrizni, nem vagyunk hajlandók esetleges megalázások árán megvásárolni. Inkább áldozunk valamit, de bizonyságot teszünk erőnkről, mert még a huszadik században is az erő az, ami tekintélyt ad. Ha tekintélyünknek ez az ára nem is csekély, azért ne feledjük el, hogy még a legdrágább véderöreform is sokkal olcsóbb, mint a legolcsóbb háború. Senkise mondhatja, hogy a magyar nemzet eddig nem kereste a békét dinasztiánkkal. Politikusaink azt szokták mondani, hogy négyszáz esztendeig félreértések tolultak közénk, ezért nem találtuk még. Ha egy félreértés négyszáz esztendeig tartott, akkor nem látható elegendő alap arra a föltevésre, hogy épen most fog az eloszlani. Én azonban nem félreértésekben, hanem a történelmi alakulás logikájában látom az eddigi ellentétek és egyben az ezután remélhető megértés alapját. Magyarország négyszáz esztendeig a Habsburg-ház birtokállományának szélső keleti szárnya volt és nagyon távol esett e birtokállomány súlypontjától. Csak természetes, hogy a dinasztia centralisztikus törekvésekkel igyekezett ezt a szárnyat magához rögzíteni. Az idők során azonban megváltozott a Habsburg-birtok földrajzi képe. A súlypont mindinkább kelet felé tolódott el; Magyarország mindinkább közelebb került ehez a súlyponthoz és egyben mindnagyobb alkatrésze lett az egész birtokállománynak. A centralisztikus eszközök fölöslegesek lettek, az összeJáncolás gondolatát pedig fölváltotta az egymásrautaltság érzete. Amilyen logikailag szükséges következése volt az előbbi helyzetnek a magyar önállósági gondolatok korlátozása, ép oly természetes következménye a beállott változásnak az úgynevezett „félreértések" eloszlása, a dinasztia és a nemzet kölcsönös megértése, békéje, együttműködése. Hogy a változás konzekvenciája beálljon, ahoz nézetem szerint már csak egyetlenegy döntő tény szükséges. Egy kétoldalú elhatározás, mely egyrészt a nemzetet meggyőzi arról, hogy a dinasztia velünk tud érezni és nem gátolja állami életünk teljességének kiépülését; másrészt pedig a dinasztiát is megnyugtatja arra nézve, hogy Magyarország a maga nemzeti fejlődését nem a dinasztia ellen, hanem épen ellenkezőleg: a dinasztia megerősítésére, fényének növelésére, uralkodásának a messze századokba nyúló biztosítására akarja fölhasználni. Az én nézetem szerint a véderöreform ezt a kétoldalú elhatározást foglalja magában. Egy harmadik érvet is emiitettem. Azt mondtam, hogy a véderőreformtól nemcsak kifelé s a dinasztia felé várom a béke biztosítását, hanem idebenn az országban magunk között is. Várom pedig ezt kétféle értelemben : politikai békét és társadalmi békét. Hogy a politikai békét attól a reformtól remélem, melyet olyan sok és olyan hangos harci jelszó fogad, az nem fogja meglepni azokat, akik meggondolják, hogy Magyarország politikai békéjét épen ennek a kérdésnek fölvetése bontotta meg. Csak látszólagos ellentmondás tehát, ha valaki a békebontó kérdés elintézésétől várja a megbontott béke helyreállítását. D'Annunzio. Irta Havas Zoltán. Táris, junius 1. Gabriele d'Annunziot, az olaszok Rostandját, nincs szükség1 külön bemutatni. Ismeri őt az eg'ész világ — bárha nem is annyira munkái alapján, mint inkább azután a sok legendássá vált történet után, amelyekkel időnkint az egész európai sajtót elárasztja s amelyeknek az a célja, hogy a világ figyelmét állandóan ébren tartsa szerény szemétét illetőleg. Parisban meglehetős jó nevet vivott ki magának d'Annunzio, ugyanis a franciák szeretik a sarlatánokat s ő pojácaszerü stiklijeivel el-elmulattatta időnként a mulatni vágyó párisiakat. A társaságban szívesen látták a fürge kis °laszt s habár müveit nem is olvasták, készek voltak a szállongó hirek alapján nagy Tónak tekinteni; a müvésztársaságokban, az irók klubjaiban is készségesen fogadták a bőbeszédű kis embert s hitelt adva a saját magáról zengett dicshimnuszoknak, elhitték, hogy d'Annunzio az olasz litteratura nagymestere, elhitték, jóakarattal, anélkül, hogy kíváncsiságuk elment volna addig, hogy önjellemzését könyveinek olvasásávál hontrollirozzák. Gabriele D'Annunzio azonban nemsokára nem elégedett meg többé a szalonokban, müvésztanyákon s a bohém kabarékban elnyert könnyű babéraival, hanem nagyságának most már kézzelfogható bizonyítékát akarván adni a párisiak előtt, elhatározta, hogy megpróbálkozik a francia irodalommal és legközelebbi munkáját francia nyelven irja meg. A jelen pillanatban a gyors siker leghatásosabb eszköze a szinház. Ha egy darab egyszer előadásra kerül, bármilyen rossz legyen is az és bármilyen rövid legyen is pályafutása, pár napig az összes lapok foglalkoznak vele, az összes falak sárgállanak plakátjaitól, a szerző neve akaratlanul is betolakszik az ember emlékezetébe, mindenki hall és beszél róla. Ez pedig teljesen elegendő a sikerre. Egész természetes tehát, hogy d'Annunzio a színházat választotta bemutatkozása porondjául. Már hónapokkal ezelőtt tele voltak a lapok a jövendő szini esemény, a jövendő drámai remek hírével. Az indiszkréciók révén — indiszkréciók, amelyeket maga a szerény szerző sugalmazott — kiszivárgott hamarosan, hogy a darab biblikus tárgyú lesz, hogy csengő versekben leszen irva s hogy a Martyre de Saint Sibastíen cimet fogja viselni, sőt hogy zene is lesz hozzá s hogy ezt a zenét nem kisebb mester irja, mint Claude Debussy. Kiszivárgott az is, hogy az interpretáció s a rendezés rendkívül fényes lesz, hogy Franciaország s a külföld legkiválóbb művészei lesznek szerződtetve, hogy ötszáz szereplő s kétezer kosztüm fogja az előadást tarkítani. A bemutatót többször kitűzték, majd újra elhalasztották. Egyszóval, az ügyes d'Annunzio mindent megtett, hogy a párisi közönség kiváncsiságteljes türelmetlenségét fölébreszsze. És a jóindulatu közönség, ha mindjárt nem is türelmetlenkedett, elég érdeklődést mutatott az olasz iró francia kísérlete iránt. Végre május 21-én elérkezett a bemutató napja D'Annunzionak azonban nem sok szerencséje volt, mert épen ezen a napon történt, hogy az issi-ies-moulineaux-i repülőgépkatasztrófa s a hadügyminiszter tragikus halála mindenkivel elfelejtette aznap Szent Sebestyén mártiromságát A szerencsétlenséget azonban szerencse követte. Páris érseke, nem tudni miért, vallás ellen irányuló célzatot vélt látni a bibliai tárgyú darabban s ezért plakátok révén fölhívást intézett a katolikusokhoz, megtiltván benne a hívőknek, hogy d'Annunzio darabját megnézzék. Párisban azonban az ilyen rendeletek manapság ép az ellenkező hatást érik el s t