Délmagyarország, 1911. június (2. évfolyam, 124-147. szám)

1911-06-04 / 127. szám

1911 II. évfolyam, 127. szám Vasárnap, junius 4 áWWlii (IAllllii .L i1 u'ii I, Mzpontl szerkcsztíség és kiadóhivatal Szeged, e 1=5 Korona-utca 15. szám c=i Mapeati szerkesztőség és kiadóhivatal IV., ^ Városház-utca 3. szám «=j ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . K 24'— félévre . . . R 12 negyedévre. R 6'— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér 2 — ELŐFIZETÉSI AR VIDÉREN egész évre . R 28-— félévre . . . R negyedévre . R 7— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér ,-f 2-40 TSLEPON-SZAM: Szerkesztóség 305 r=j Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 J, Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Modern keresztyénség. Külföldön, Nyugaton mindjobban hódit az a mozgalom, melynek célja, hogy egy modern keresztyénség útjait egyengesse. Dogmáktól és tekintélyektől ment kereszténység az ideálja: „mindenki a saját izlése szerint üdvözüljön". Itt persze az egyház a maga intézményeivel szűknek bizonyul, sőt sok tekintetben akadálynak, hogy az egyén az isteni lélek hatását érezze s vele benső szellemi közösségbe jusson. Ezért természetes, ha egyik közeleső célja, hogy az egyháznak az államtól való elválasztását sürgesse. Ez a dogmáktól, egyháztól ment keresztyénség, ami a „lélek vallása", nem csupán a biblia alapján áll. A bibliában megrajzolt különböző alakja Jézusnak bizonytalan ós nem elegendő égy tökéletes vallás alapjának. S látókörét nemcsak arra terjeszti ki, amit á keresztyén szellem alkotott. Az összehasonlító vallástörténet eredményeit is figyelembe veszi. A különböző népek vallásos gondolkodását és hitvallását tanulmányozza. Azokból is akar meríteni. Keresi az érintkező pontokat. Azután az ujabb, hozzánk közelebb eső időben élt nagy emberek világnézetéből és vallásos élményéből. Goethe, Schiller, Carlyle jönnek mint valláshéroszok leginkább tekintetbe. Röviden, olyan keresztyénséget akar előkészíteni, ahol egy modern, a mai kulturviszonyok közt élő ember, kinek gondolkodását történetkritika, valláspszicholőgia, bölcselet s egyéb más terhelte meg, nyugalmát, az „igazságot" találja meg. Lehetséges-e ez? Alig néhány hónappal ezelőtt a karlsruhei főiskola filozófiai tanára, Drews, ilyen cimü előadást tartott Berlinben: Élt-e Jézus ? A kérdést ugy oldotta meg, hogy a názáreti Jézus, akit a keresztyén vallás alapítójának nevez, nem történeti személy. A Jézus alakja már jóval kétezer évvel azelőtt készen volt a különböző népek gondolkodásában. Az összehasonlító vallástörténet minden eszközével igyekezett kimutatni, hogy a Jézus alakja asszír és babiloni mitlioszok leszürődése. E kérdés a nagyközönséget is foglalkoztatta és az föltette a kérdést egész élesen: Élt-e Jézus, vagy nem? Falragaszokon volt az utcákon olvasható: Jézus élt- Az egyház a templomba gyűjtötte össze a hívőket, hogy ott ünnepélyesen adhassanak annak kifejezést, hogy Jézus élt. Tízezren és tízezren jöttek össze s ugy adtak annak kifejezést, hogy Jézus csakugyan élt. Nekik a történeti Jézus, akihez a keresztyén vallás minden szálával odafüződik, szükséges. Ha ő nem élt, nem történeti személy, akkor a keresztyénségnek nincs semmi értelme. Igy ugyan tudományos kérdést nem lehet eldönteni. De mikor vallásos hév és szenvedély sem hagyja magát kicsinyeskedésektől és józan „belátástól" irányítani. A legutóbbi berlini világkongresszust is foglalkoztatta e kérdés ezzel a címmel: Jézus jelentősége a hitre nézve a jelenkorban. Mint utópiát jelezte ugyan annak a bebizonyítását, hogy Jézus nem volt történeti személy, de határozottan kiemelte, hogy a vallás eredetét, alapját ne a történetben keressük. A történeti Jézus előtt való föltétlen meghódolás eredményezte azt, hogy az ő személyiségében látták a vallás teremtő forrását és az ő kinyilatkoztatásában az isten országát. Éz az egyoldalú történeti szempont azután a konzervatizmus atyja lett. Innét racionális szempont felé kell fordítanunk tekintetünket: a vallás az emberrel vele adott valami. Az emberrel vele született vallásos eszméknek a történet tekintélyére nincs szükségük. A történet nem a természetfölötti kijelentés helye. Ott csak az fejlődik, ami az emberi lélekben eredetileg adva van. A valláOtt is van baj, ahol nincs. Irta Móricz Zsigmontl. Matolcsy Miklósnak későn virradt. A tegnapi papszentelés örömei gyalázatos főfájássá alakultak s a fiatal ember azzal ébj*edt, hogy a szent dáridó épen olyan emdolog, mint a közönséges diák-korhelyMit csinál az ember, mikor a feje zug, a 8zeme ki van kerekedve, álomtalanul ásit s a szájában keserű nyál fut össze ? És egyéb °kosat nem tud mondani, csak hogy: ~~ Az ördög vigye el ezt az egész világot! De a szoba világos volt, a falak fehérek, RUszták, napsugarasak. A fiatal pap hát 'öltámogatta a szemét, félkönyökre dűlt s ^ orráig lógó üstöke alatt néminemű homályos gondolatoknak próbált helyet szorítani. soká kellett erőltetni magát, segit" 86e«5re jött a kántor. . — Jó reggelt, jó egészséget tiszteletes «ram! — köszönt be. A Pap kényszeredett mosolylyal fogadta, w — No tiszteletes uram, hát mit álmodott? ®rfc amit ma álmodott az uj házban, az ^Ijesedik. é- e. ki tudna még álmodni is egy ilyen jszaka után. A pap nem álmodott semmit. I0 No hát az azt jelenti, hogy olyanok Pié" történni tiszteletes urammal, amit & csak álmodni sem lehet előre, sietett gondoskodni róla, hogy igaz legyen Jövendölése — Hát tiszteletes uram, nagy a dologidő, búzába állottak ma nekem is, osztán olyan sokat bitangoltam mostanában a tiszteletes uram után, hogy az asszony kiveszi a szemem, ha még tovább is lopom a napot. Hát mondok, elgyüttem számozkodni. — Pénzt hozott kurátor ur ? — örült meg a pap. — Ej, derék ember maga, épen jókor, mert már nincs egy fillérem sem. A kurátor titokzatosan mosolygott. — Hát igen, pizrül vón a beszéd ... De a macska vigye a pizt, nem kell a falun, hiszen itt még ha akarna se tudna kőteni a tiszteletes ur. — No, no, én nem busulok azon, — mondta a pap s ugy nevetett, mintha jó viccet mondott volna. — Én se busulok, tiszteletes uram, mert mán avval tisztán vagyunk, osztán nehéz abbul kőteni, ami nincs. A pap meghökkent: — Mi nincs? Pénz? A kurátor jóizüen nevetett: — Dehogy nincsen pénz, jó vóna, ha a zsebemben vóna, ami a Róccsild zsákjába van. — Az bizony jó vóna, — mondta a pap — de egyelőre az is elég lesz nekem, ami a fizetésemből jár. — Hát iszen épen erről akarok elszámolni. — Várjon csak kurátor uram, hadd öltözzek föl egy kicsit. — Aá, sose azt, tiszteletes uram, két szóval megmondok én mindent, úgyis odakinn vár a szekerem, oszt a lovak nagyon tüzesek, könnyen megriadnak valamitől, hát sietnem kell. No meg osztán nincs is sok beszélni valóm, mert csak azt jöttem megmondani, hogy lenne olyan szives a tiszteletes ur, Írjon egy irást, hogy a falutól a fertályesztendei pénzfizetését fölvette . . . — Szívesen, — mondta a pap. — Akkor jó, — szólt a kurátor — hát csak tessék megirni akkor, hogy ujesztendeig már semmivel sem tartozik a község, se pénzzel, se a földárendával, se a banki kamatokkal. — Hogy ? Ezt mind megfizeti most az egyház, egyszerre ? — kérdezte a pap. — Tessék? — No tán azt hiszi a tiszteletes ur, hogy ingyenbe került minden, ami itt egy hét óta elfogyott ? A papnak még a lélekzete is elállott. — Mer az ugy szokás, hogy az uj pap kőtségire megy a beiktatás minden istóriája, — magyarázta a kurátor. — Az igaz, hogy még ilyen drága pap választás nem igen volt itt, mióta ón az eszemet tudom, de ez is csak azért, mert ilyen derék, uri papunk se volt ám még többet. Azért hoztunk magunknak ilyet, a püspök mellől, szép fiatal embert, úriembert, aki nem néz a krajcárra, meg aki nem sajnálja a szegény emberektől azt az egy-két falatot, meg azt a pohár bort, amit az egészségére fölhajtottak tegnap, tegnapelőtt? — De ón miből élek, jó ember ? — kérdezte száraz torokkal a pap. — Miből? Hát a kopgrus, tiszteletes uram! Meg az a sok stóla, janiit temetésért,