Délmagyarország, 1911. június (2. évfolyam, 124-147. szám)

1911-06-29 / 147. szám

1911 II. évfolyam, 147, szám Csütörtök, junius 29 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, cra Korona-utca 15. szám i—i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám c=b ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre. R 6'— egy hónapra R 2-— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . R 28'— félévre . . . R 14 — negyedévre. K V— egy hónapra K 2*40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 305 c=a Kiadóhivatal 83« Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Fehér kezek, tört kezek. Áz ember barátja lehet a nők választói jogának anélkül, hogy köteles volna a Glüeklich Vilma barátja is lenni. Mert hogy a választói jogot megadják a nőnek is, az egynémely kulturállamban már elintézett kérdés, a legtöbb államban konszideráció tárgya és csak nálunk nevetnek rajta. De hát nálunk jóformán minden fejlődésnek és haladásnak meg kell járnia a kinevettetés kálváriáját. S ma még ez a periódus járja. Még nevetnek azon, hogy a nő választói jogot kapjon. Ám, ha az ember barátja a nők választói jogának, nem kell szükségképen a Glücklich Vilma barátjának is lenni. Mert ez az öncsinálta apostol, ez a kellemetlen néni, nem használ a nők választójogának, ellenben nevetségessé teszi a férfiak küzdelmét is. A Glücklich Vilmára való hivatkozással pedig azt akarjuk megértetni, hogy nem szabad azon csodálkozni, ha nagyon sokan vannak Magyarországon, akik a nőknek a — nappali munkát is el szeretnék tiltani. Természetes tehát, hogy a nők éj;eli munkájának szabályozására is Magyarország szánta el magát legkésőbben. A magyar végletes fajta. Sehol sem tisztelik és sajnálják legjobban a nőt, mint nálunk. Középkori trubadurok és keleti hajcsárok vagyunk egy személyben, ha nőkkel állunk szemben. Vagy oltárra állítjuk a nőt, vagy azt is flegmával tűrjük, hogy a nő mellettünk teherhordó szolgálatot teljesítsen. S ugyanabban az országban, ahol a legtöbb fehér női kéz van, melyet jobban őrzünk a munkától, mint szemünket a portól, van egyszersmind a legtöbb hajlott gerincű asszony és leány, akiknek valósággal baromi munkában kell mindennapi száraz kenyerét megszereznie. Luxustárgy van igavonó állat: ez nálunk a nő s ezer piruló férfi hiába próbálja ezt a szégyenletes állapotot orvosolni. Mert ha azt prédikáljuk, hogy megbecstelenítő formája a tiszteletnek az, ha a nőt nem engedjük dolgozni, élni, saját sorsát intézni : akkor a gunyolódók Glücklich Vilmára mutatnak, hogy hát ilyen figurának óhajtjuk-e nevelni a nővéreinket és leányainkat ? Ha pedig a másik végleten azt harsogjuk, hogy ázsiai mértékű emberkinzás az, ahogyan a szegény munkába hajtott nőket nappal és éjjel gyötörtetni engedjük: akkor hipokrita fölháborodással fordulnak ellenünk a moralisták, hogy hát az utcasarokra akarjuk-e kergetni azokat a szegény nőket, akik most legalább tisztességes munkával szerezhetik meg kenyerüket ? Ezért van nehéz soruk Magyarorsz igon a nők fölszabadításáért küzdőknek. Kontár asszonyok és hipokrita férfiak nehezítik a küzdők helyzetét. Pedig hát a nők fölszabadítása sokáig nem halasztható. A nagyon is fehér kezű s a nagyon is föltört kezű asszonyok elszaporodása egyaránt nemzeti veszedelem. És dolgozni kell azon a fordulaton, hogy a nők se lukszustárgyak, se állati sorban kizsákmányolt igavonók ne maradjanak. De a fölszabadítás is a belátásos férfiakra vár, mint ahogy férfiak voltak az okai annak is, hogy a nők rabszolgaságba estek: az imádat és a semmibevétel rabszolgaságába. Azt a nőt, akit imádunk, nem hagyhatjuk meg fölcicomázott áldozatnak, akit minden férfivágy ostromol s azt a nőt, aki dolgozni akar, nem hagyhatjuk meg prédának, akiből a munkaadó több munkaerőt présel ki, mint férfimunfeásaiból. A két Véglét között segítségére kell sietni annak a fölszabadulási folyamatnak, mely működési teret ad az élet harcaiban a női munkaerőnek is. A világnak szüksége van arra a munkaerőre, mely most egy hamis és hazug tisztelet jogán tétlenségre van szorítva s a világnak másrészt nincs rá szüksége, hogy szegény munkásasszonyokat és munkáslányokat jobban megdolgoztasson, mint a férfiakat és mint a lovagokat. De hiszm nem akarjuk mi ezt a régi és még sokáig uj problémát ezredszer kimeríteni. Csak ráakartunk mutatni, hogy az emberi haladás nagy műhelyében alighanem látnak bizonyos A parlograf. Irta Alba Nevis. — No — gondolta magában Márkus — rnost liaza megyek és kipakolok az Íróasztal fiókjaiból. Már egy hete áll ott érintetlenül és mégis csak disznóság, liogy ilyen hanyag vagyok! Tényleg, az az elmúlt szombaton vette a roppant érdekes és értékes bútordarabot a fiatalon meghalt Leliotay hagyatékának egyik remekét. Aránylag olcsón jutott hozzá, mert az örökös, egy visító, vércseszetnü aggszüz — talán nagynénje Lehotaynak — éhes volt a pénzre s háromszáz korona ellenében szivesen vált meg az asztaltól, melyen a nagy iró hatalmas müveit alkotta. Ugy, azon módon jutott a Márkus birtokába, hog^ az itatópapiron úgyszólván még friss volt a tinta s a kutyanyelveken befejezetlenek a sorok . . . Járt hozzá tehát e,T- csomó illúzió, egy nagy és szomorú megilletődés, meg néhány összekötött apró kulcs; a fiókok kulcsai. — Istenem — gondolta Márkus annakidején; — ha Flórika ezt tudná! Ha megérte volna, iiogv a na^- Lehotav Íróasztala hozzám kerüljön . . .! Talán azért is vette meg; a Flórika miatt, a halott Flórika miatt, aki csak három esztendeig boldogíthatta Márkust, csak három esztendeig lehetett a felesége. Azután meghalt, még pedig roppant kegyetlen és érthetetlen módon: egy nagy, idegen Iháznak harmadik emeletéről vetette magát az udvar kövezetére: az agyveleje szétloccsant és bepiszkolta a fehér kis arcát, meg az illatos csipkebluzát, meg a csipkén át a gyönyörű mellét . . . Olyan rettenetes volt! Bámész idegenek sirtak és mindenki azt kérdezte: Miért? És ő visszakérdezte és senki se tudott rá megfelelni. — Csak elmezavarról lehet szó — mondotta az orvos — egy percre kicsúszott a lába alól a talaj . . Vannak ilyen pillanatok, pláne ebben az állapotban, mikor a szokottnál is idegesebb az asszony ! Márkus őrjöngött; a gyönyörűen felépített családi boldogsága ott hevert a földön, összetörve, élettelenül. — És némsokára hárman lettünk volna! — nyögte, mikor az asszonyra keményen és szaporán hullott a rög. — Nemsokára jött volna az, akire három esztendőn át reszketve és hiába vártunk! Ezután egy rettenetes és kimondhatatlan gyász borította el a szivét, az irodájába nem ment, az asszony apró szobácskájában tantózkodott egész nap, Magárn zárta az ajtót, kirakott a szekrényekből, azután letérdepelt a földre, kiválasztott egy-egy puha, fehér csipkés ingecskét, va— egy intim kis otthoni blúzt és belétemette az arcát és lehunyt szemmel keresett egv szivásnyi ismerős illatot: meleg, eleven illatát a régi kihűlt, drága asszonyi testnek. De a lelkében ott kisértett a nagy, az örök, a megoldatlan miért? . . . Harmómkúsan szelíden és boldogan éltek; ugy haladtak evvütt, összefonódva, mint két szerelmesnek az egvmásba vésett neve, valamelyik vén tölgy derekán. Vájjon mit akart hát az asszony? Mi fájt neki? Mi bántotta? Mi volt a vágya édes, meleg, ábrándos lelkének? Miért dobott el magától mindent, ami nemcsak az övé volt, hanem a másiké is . . . Miért? Erre nem adott feleletet senki. Erre nem is lehetett megfelelni. Márkus egy het multán gyorsan őszülni kezdett és a rokonság attól félt, hogy megőrül. — Vigasztalódnod kell — biztatták — a szegény boldogult se tud pihenni, amig igy lát! — Eleinte, — mondta Márkus egy kicsit bódultan, egy kicsit zavarosan és belefulladva a kőnybe; — eleinte mindig igy hivott; mókps: KáQ»Kva íTMlÓta esténkinti