Délmagyarország, 1911. június (2. évfolyam, 124-147. szám)

1911-06-20 / 139. szám

Felekezeti cirkuszban. Mint a Balzac harmincéves, tomboló asszonyainak vékony idegzete: olyan finommá és érzékennyé lett mostanában az emberek vallásos érzülete. Veszedelmesen féltékenykednek egymás isteneire, vallásos gondolataira és nem is annyira lelki folyamat ez, nem annyira komoly meggyőződés, mint — a sok külsőségből és hangosságból ítélve — inkább csak időtöltés, valami külső kényszer, dekoratív hajlandóság, amellyel a lélek ürességtől tátongó kapuit akarják feldisziteni, mint a hajottasház bejáratát nehéz és alkalmatlan fekete szövetekkel. Igen: halottat őriznek a féltékenykedő, érzékenységi mániába esett emberek a lelkükben; viaszkos arccal, behorpadt mellel, szegénnyé váltan fekszik ott a vallás békéje és nyugalma tiszteletlenségtől kopár ravatalokon, sirató asszonyok nem állítják körül, fel se öltöztették halotti fehérbe, ott fekszik azon viseltes, munkanapi ruhájában, amelyben a gyilkos sujtás: a felekezetieskedés sujtása érte. Az emberek nem merik bevallani maguknak, s egymásnak, hogy halottan fekszik bennük az isteneszme megnyilatkozása: a vallás, a nagyszerű forma; ugy bánnak a halottal, mint a gyilkos, aki házában ölte meg orvul a legkedvesebb vendégét s a bünhődéstől féltében rejtegeti és legszívesebben elégetné, hogy rá ne jöhessenek a bűnére. Lármát csapnak az emberek, oktalan lármát, hogy a zavarban eltitkolhassák a véres munkát. De vesztükre teszik! A zavar nőttön nő, a halottas porták előtt csődület támadt, összesereglik a zavarosban halászók ártalmas tömege, a csőcselék és bevágja az ablakokat, feltöri az ajtókat és szennyes kezeivel félrelöki a titkolózó függönyöket s rámutat a temetetlen hullától nehézszagu ágyra és kirikoltja a világnak a végzetes igazságot . . . Ennek az országnak ma a leggyászolatlanabb, legszegényebb halottja a vallás. Mert legyen katholikus, zsidó, vagy mohamedán, mind hétköznapi torzsalkodások és gondok ruhájába öltözteti a vallás kérdését, a maga meggyőződését nem tiszteli eléggé, a másét megbántja a lelkiismeretfurdalás sötét perceiben és igy alacsonyítja le a legtisztább személyi ügyét mindenkinek hozzáférhető betegséggé, feltűnő daganattá, amit eleinte csak az orvosok vesznek észre, de holnap-holnapután már a szomszéd is meglátja és a betegségből kór, a kórból járvány lesz — a vallásból a leginficiálőbb rákfene: felekezeti cirkusz. Most már .ott őgyelgünk a cirkusz porondján. Most már besétáltunk az éhes és civódó kikiáltók szavára és percről-percre, majd mint lihegő, izgalmat éhező nők, majd mint dühös mének, vagy lisztes képű clownok veszünk részt a réztrombiták zsivajos ponyvasátorában ... Mi lesz ebből? ... Már azt kérdik, megbántottságuk érzetében az emberek, hogy: hát már katolikusoknak se szabad lenni? . . . És nem akarják észrevenni, hogy e kérdésben mennyi megalázása, mennyi kiskorusitása, mennyi bubánata a krisztusi bölcseségnek; nem akarják észrevenni, hogy e magában tagadást hordó kérdéssel önönmagukat vádolják maró és sebző bűnökkel. Nem akarják tudomásul venni, hogy a vallásnak nincs szüksége nézőközönségre és viháncolásra, a vallás csöndet követel, misztikus és áhítatos csöndet, hagyjátok lelketek egyszerű virágvázáiban a vallás gondolatát,, ott melengessétek véretek forrásaiban,, odavaló, onnan induH s- oda tér meg: mért átkozzátok ki az útszélre, jeges esőbe, szélviharba? mért teszitek hajléktalanná azzal, hogy kérdeztek vele,, ahelyett, hogy felelnétek érte ? A legnehezebb időknek sajátossága, II. évfolyam, 139. szám Kedd, junius 20 Központi szerkesztőség és Kiadóhivatal Szeged, 1' r=i Korona-utca 15. szám c=a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., a Városház-utca 3. szám •=> M ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . K 24— félévre . . . R 12 — negyedévre . R 6*— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre. K 7*— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEPON-SZAM: Szerkesztőség 305 Kiadóhivatal 834 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 A menüett. Irta Guy de Maupassant. A nagy sorscsapások nem érintenek — mondotta Jean Bridelle, az idŐ6 és sketikus ember hírében áló agglegény. Láttam közvetln közelből a háborút, hulák közöt ugráltam a szánalom minden érzése nélkül. A természet és emberek nagy brutalitása a borzalom vagy ellenérzés kiáltását csalják ki belőlünk, de nem találnak annyira szivén s nem riasztanak ugy meg benünket, mint bizonyos apróbb dolgok látása. Az anya számára a gyermeke elvesztése, a férfi számára az anya lvesztése a legnagyobb fádalom. Szörnyű csalás az ilyen, földúlja, meghasogatja az ember szivét, de ki lehet gyógyulni belőle, mint ahogy mély sebek is begyógyulnak. De bizonyos események, olyan félig kitalált, az ajtók résén keresztül látott dolgok, rejtett bánatok, a balsors tavasz rajtunkütései, amelyek fölkavarák a lelket és hirtelen kinyitják a lélek titkos rugóit, amelyek szenvedésekhez vezetnek. Az ilyen eseményekből annyi szomorúság csapódik le, amennyi megrontja a lélek derűjét és annyi keserűség és üresség marad a nyomukban, amennyitől nehezen lehet egyáltalán megszabadulni. Két-három olyan dologra gondolok, amelyeket mások talán észre sem vettek volna, de amelyeknek tövise mély és fájó szurást ejtett a szivemen. Elakarok mondani egy ilyen esetet, s talán önök nem is fogják megérteni, miért hatott Rég elmúlt már, de azért még mindig oly eleven, mintha tegnapi keletű lenne. Azt is megengedem, hogy fájdalmas megindulásomnak jó részét képzeletem rovására kell irni. Most ötven éves vagyok. Akkor fiatal voltam és jogtudományokkal foglalkoztam. Szomorú, álmodozó és valami mélabús bölcselkedésre hajlamos ember létemre kevés örömöm tellett a lármás kávéházakban, a korlátolt pajtásaimban, az együgyü leányokban. Rendszerint korán keltem és alig ismertem nagyobb élvezetet, mintha reggel nyolc óra felé egyedül sétálhattam a Parcu du Luxemburgban. önök nem ismerték már ezt a parkot. Olyan volt, mint valami a mult századból itt felejtett kert, olyan csinos, mint az öregedő aszszony szelid mosolygása. Sürü bokrok szegélyezték a keskeny, szabályos utakat, itt-ott akadt egy-egy virágágy, kis fasorok, amelyek olyan rendben állottak ott, mint sétára indulók csapata, avagy csodálatos rózsabokrok gyülekezete vagy gyümölcsfák csoportja. A bájos liget egyik sarkában állottak a méhkasok. A szalmaházikók a nap előtt föltárták ajtócskáikat, nem voltak nagyobbak, min a gyüszü nyílása s az ember mindenfelé találkozott a dongó, zümmögő lakókkal: e bájos hely igazi tulajdonosaival, a lombok sétatereinek igazi használóival és élvezőivel. Majdnem minden reggel itt voltam, leültem valamelyik padra s olvastam. A könyv gyakran kicsúszott kezemből s én elálmodoztam,. hallgattam a város távoli életének zaját s élveztem a végtelen nyugalmat, ennek a régimódi világnak a békéjét. Rövid idő multán észrevettem, hogy nem vagyok a kert egyedüli látogatója, mert gyakran összetalálkoztam valamelyik zugban egy különös kis öreg úrral. Ezüstcsattos cipőt viselt, rövid nadrágot,, csipke-nyakkendőt s egy lehetetlen formájú, szürke hosszúszőrű, széles karimájú kalapot,, amely özönvíz előtti időkre emlékeztette az embert. Igen-igen sovány, szögletes ember volt, egyre fintorította az arcát, sokat nevetett, a nyitódé és csukódó szempillája mögött egyre forgott a szeme s mindig aranygombos fejű bot volt a kezében, amely valami kedves emléke lehetett. Eleinte csak elcsodálkoztam rajta, majd később szerfölött érdekelni kezdett. A levelek résein keresztül sokszor megfigyeltem, messziről követtem, de mindig ugy, hogy az: útnak egy-egy kanyargása eltakart s igy észre nem vehetett. Valamelyik reggel, amikor igy azt hitte,, hogy egyedül van, a legkiilölönösebb mozdulatokkal ejtett ámulatba. Aprókat ugrott, meghajlott, elegánsan hiegforgott, kényesen riszálta derekát, mosolygott, mintha közönség volna körötte, kezével kedves iveket irt le, ide-oda hajtogatta kis báb-testét és aztán finom üdvözletet intett szerteszét. Megható, és nevetséges volt egyszerre: — táncolt..