Délmagyarország, 1911. június (2. évfolyam, 124-147. szám)

1911-06-20 / 139. szám

2 DÉLMA6YAR0RSZA6 1911 junius 20 hogy vak biztossággal kiválogatnak kerekeik közül néhány igaz magot a feldúlt mezőkre. A magyar nemzeti és "vallási lelkiismeret három kalászt szökkenteti ki az ösztövérség dombjain: eme három kalász méltóságosan áll most a felekezeti szélben és biztos lábon áll a megzavart délibábjátékos, szegény magyar rónán. És ahány mérges felleg közeledik, ahány rosszindulatú förgeteg b#mbölése éled, annyiszor repítik fel a levegőégbe gazdag fejük reflexeit, mint megállító és felelősségre vonó, fekete felkiáltó jeleket. Kellett jönnie egy Richter Jánosnak, kellett érkeznie és vérzenie egy Prohászka püspöknek és holtbizonyosan ba kellett szaladnia egy Hock Jánosnak, ennek a váteszi erejű, hipnotikus jelentőségű táltosnak. Kellett katolikus papnak a szivére mutatnia, kellett intelmeket osztania olyan ütemek zenéje ellen, amelyek rossz indulatokat ébresztenek az emberben és katholicismusnak, zsidóságnak egyaránt a sirját ássák meg. A liberális katolikus pap : ez a ma keresztes vitéze ! A liberális katolikus pap : ez a mai társadalom egyenesebb, becsületesebb és boldogabb berendezkedése. A liberálisan gondolkodó és példaadó katolikus plébános, aki nem lát nyereséget és dicsőséget a más felekezetek üldözésében, akinek nem azért kedvesebb a katolikus, mert katolikus, akinek nem azért gyűlölt a zsidó, mert hogy zsidó. Aki fájdalmasan följajdul, mert hívei .rossz eszközöket kovácsolnak a vallás céljaiból. Egy katliolikus pap, aki nem a térdeire roskad imájában, hanem az agyához nyul s a szivére bukik, hogy lássák az emberek : az észnek és szívnek harmóniája a vallás. A csodálkozástöt gyökeret vert a lábam ies az a kérdés fob|ött a fejemben, melyik az őrült kettőnk kőzött. Hirtelen abbahagyta' a táncot, előlépett, mint ahogy a szittészék szoktak, meghajolt s kecsesnek képzelt mósolylyál csókot hintve az útszéli fákra, néhány lépést tett visszafelé. Ezntán komolyaid1 tovább sétált. Ettől a naptól kezdve állandóan szemmel tartottam s meglestem minden reggel a táncát. Minden áron meg akartam. vele ismerkedni és végül is valamlyik reggel a' következőképen szólítottam meg: — Nagyon szép idő van ma, uram. Szóba állott velétta s igy válaszolt: — Valóban, tílyah szép az idő, mintha nem is a mai világba Való volna. Egy hét multán már jó barátok voltunk s ismertem az élete történetét. XV. Lajos korában operai táncmester volt. A botját Clermont heröegtől kapta ajándékba. Mihelyt táncról esett szó, megoldódott a nyel"ve . . . Egyszer aztán bizalmas lett hozzám: — Castrist vettem feleségül, uram. Ha akarja, bemutatom neki. De a nőm nem szokott ilyen korán idejönni. Ez a kert az egyetlen, örömünk, az egész életünk. Azt hiszem, egyikünk sem tudna "faár nélküle élni. Régi és nlőkelő; ugy-é bár, ön is ilyennek látja. Ennek még olyan á Itevegöje, mint amilyenben én fölnevelkedtéhi. A feleségemmel itt töltjük a délutánokat, de én már regei kijövök mindig, mert éri kór á« kelő ember vagyok. j Kijózanodás Ausztriában. (Saját tudósítónktól.) Egy nagy erkölcstelenség hiusult meg Bécsben azzal, hogy nem sikerült a liberálisokat rábeszélni arra, hogy a pót választásokon a keresztény-szocialistákra szavazanak. Bienerth a régi elkoptatott frázist alkalmazta s a „polgári pártok" összetartásának szükségéről szónokolt „a közös ellenség", a szociáldemokrácia ellen. De a terv nem használt s a bécsi liberálisok központi bizottsága kimondta, hogy a liberálisoknak és Ausztriának első sorban nem a szociáldemokraták, hanem a keresztényszocialisták az ellenségei s hogy ezekkel éppen ezért semmiféle válásztási kompromisszumot kötni nem hajlandó sőt, hogy egyenesen szövetkezik a liberális párt a szociáldemokratákkal hogy a keresztényszocialistákat egyesült erővel tönkre verjék. Ezer meg ezer oka van annak, hogy Bécs népe meggyülölte a keresztény szociálistákat. A megélhetési viszonyok borzasztó sulylyal nehezednek a középosztályra, tehát épen az államfentartó osztályra. A keresztényszocialis uralom az oka annak, hogy a lakás, a kenyér, hus és minden, ami a megélhetésre kell, horribilis módon megdrágult s Bécs kiuzsorázott népe nagyon természetesen nem támogathatja azt a pártot a pót választásokon, amely mindezt előidézte. Ez volt az oka annak, hogy a nép eddig nem tapasztalt lelkesedéssel ment a választási harcba Bécs mostani urai ellen s a liberálisok önmaguk ellen vétkeztek volna, ha most paktumot kötöttek volna a keresztényszociáüsta párt megmentésére. Pedig Bienerth még egy jelszót dobott a tömeg közé. Olyan jelszót, mely eddig mindig megtette a hatását, csak épen most hagyta hidegen a bécsi népet. Arra utalt, hogy a keresztényszocialista párt német párt, mig a szociáldemokrata párt nem az, hogy tehát a németség érdeke az, hogy a ha- j talmas szláv blokkal szemben ne gyengüljön i Másnap, reggelim elköltése után nagy sietséggel igyekeztem a parkba. Öreg barátom már ott volt s igen szertartásosan kicsiny, fekete öltözetű nőt vezetett a karján. Bemuatott neki. Castris volt a hires táncosnő, hercegek és királyok hajdani kedvese, szerette az az egész gáláns évszázad, amely még ma is a szerelem illatát árasztja a világra. Leültünk egy kőpadra. Május volt. Édes illatok kergetőztek a lombok között, nyájas napsugár bujkált a fák között s megaranyozta a földön a liarmatcsöppeket. Akert egészen népteleu volt. Távöli kocsijárása zaja szűrődött be. — Beszéljen valamit a menüettről, uram, — ezzel a kéréssel fordultam az öreg táncoshoz. Megremegett. — A menüett, uram, a táncok királynője s a királynők tánca.Amióta nincsen királyunk, azóta nincsen menüettünk sem. S majd nagyszavu magasztaló beszédet fogott, amelyet azonban én nem igen értettem meg. Kértem, jellemezze a lépéseket, a mozdulatokat. Bele is fogott, de összezavarodott, kétségbeesett zavara miatt ideges lett s elszomorodott. Hirtelen odafordult öreg, hallgatag élettársához: — Elise, — mondotta, talán volna kedved . . . gyönyörű volna, ha talán nem volna ellnedre ... ha bemutatnék ennek az urhogy milyen a menüett. Az saszony nyugtalanul szétnézett, majd a németek ereje azáltal, "hogy" az eddigi keresztényszociálistá mandátumok egyrésze a szociáldemokraták zsákmánya lesz. Semmi' sem mutatja jobban azt az elkeseredést, melyet a bécsi nép a keresztény szociálisták ellen érez, hogy még a nemzetiségi kérdés hánytorgatásával sem lehetett a keresztényszociálisták részére megnyerni. „Az igazi német csak liberális lehet", mondja a liberális pártvezetöség, s „a liberális ujjáébredés egyúttal a németségnek is ujjáébredése." És most jön az igazi komikum. A keresztény-szociálista párt ugy akar boszut állani a liberálisokon azért, hogy nem kötöttek vele paktumot a pótválasztásokra, hogy azokban a kerületekben, melyekben a liberálisok a szociáldemokratákkal állanak szemben, a szociáldemokratákra akar szavazni. Igazán még csak ez volna hátra, hogy a keresztény-szociálista párt a bukásán felül' még nevetségessé is tegye magát s Lueger megfordul a sírjában, ha ez be fog következni. Most, mikor a keresztény-szociálístákat ilyen súlyos vereség érte, nem érdektelen rámutatni arra, hogy a gazdasági és szociális okokon felül még egyéb körülmény is közrejátszott, hogy a választásoknak az legyen az erednjónye, ami tényleg lett. És ez a körülmény a szavazási kényszerben áll, azaz abban, hogy az osztrák választási törvény büntetés terhe mellett kötelez mindegyik választót arra, hogy leszavazzon. Ez az intézkedés az eredeti javaslatban nem volt benn, hanem abba pótlólag vétetett bele egyenesen Gessmannak, a keresztény-szociálisfák vezérkari főnökének indítványára. Gessmann akkor azt hitte, hogy ezzel az intézkedéssel legyőzhetetlenné tette a keresztény-szociálista pártot. Gessmann számítása az volt, hogy AlsóAusztriában és Bécsben csak két igazi párt. van, mely a hatalomért versenyezhet és pedig a keresztény-szociálista és szociáldemokrata párt. Minthogy pedig a szociáldemokrata párt hatalmas agitációjánál és még egyetlen szó nélkül fölkelt s a férfival szembe állott. S ekkor olyasvalamit láttam, amit sohasem fogok elfelejteni. Jártak-kéltek, gyermekes módon fintorgatták az arcukat, egymásra mosolyogtak, idehajladoztak, ugrándoztak, mint két öreg, drótra járó baba, amelyeknek kopott, romlott szerkezetét ügyes szerelő megint mozgásba hozta. Néztem őket s szivemen különös érzés lett arra, a lelkem kimondhatatlan szomorúsággal telt meg. Ugy rémlett, mintha valami hus és torz jelentést láttam volna: elmúlt századnak régi szabású árnnyékát. Hirtelen abbahagyták a táncot. Végére értek a figuráknak. Furcsa módon, eltorzult arccal állottak egy darabig még helyükön. Azután zokogva egymás karjába borultak. Három nap multán vidékre kellett utaznom. Amikor két év multán visszakerültem Párisba, a parkot már nem találtam. Mi lett azokból az emberekből, a szeretett öreg park nélkül, amelynek kanyargós utjain ott élt elmúlt idők illata? Meghaltak, vagy talán száműzöttek gyanánt bolyonganak modern utcáinkon? Avagy talán ezek a szegény kisértetek valamelyik temető rejtelmes ciprusfáinak tövében holdvilágos éjjeleken lejtik el menüettjüket? Nem tudok megszabadulni a rájuk való emlékezéstől, egyre nyomomban van ez & kép s éget, mint valami seb. Magam sem tudom, miért. Nevetségesnek találák, ugy-e?