Délmagyarország, 1911. június (2. évfolyam, 124-147. szám)

1911-06-17 / 137. szám

1911 II. évfolyam, 137. szám Szombat, junius 17 ••MsiiaaHitaaBBaBiB^ Jázpomi szerfasztdífíi cs iiwwíiliivatói atteü, Korona-utca 15. szám a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . II 24— félévre . . . R 12 — negyedévre. K 6-— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 Hllér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . R 28'— félévre . . . R 14-— negyedévre. R Z-— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 üllér TELEFON-SZÁMSzerkesztőség 305 ra Riadóhivatal S3S Interurbán 835 J, Budapesti szerkesztőség teleíon-száma 128—12 Aehrenílial erélye. Miután most az albán mozgalom fellegei oszladófélben vannak, a külügyminiszter által megindított akcióra a legnagyobb tárgyilagossággal vethetünk visszapillantást.. A legfőbb kifogás, melyet a nevezetes nyilatkozat ellen fölhoztak, az volt, hogy Aehrenthal gróf lépése Törökországgal való barátságos viszonyunkat kedvezőtlenül fogja befolyásolni. Miután nálunk a török-szimpátiák majdnem általánosak és hivatalos kijelentésekben is elismerték, hogy ez a rokonérzés összhangzásban van az ország érdekével, ezt a kinos következményt széles körökben mélyen fájlalták volna. Azonban tények nem igazolták a sokfelől hangoztatott aggályt. Mert noha igaz, hogy egy nyilvánosan adott tanácsot forradalmi mozgalmak lecsillapítására, még ha — amint a jelen esetben — a legbarátságosabb formában adatott is, nem szokás rokonszenves aktusnak tekinteni, a portán a külügyminiszteri nyilatkozatot mégis jó szívvel fogadták, annak értelmében a békeakciót megindították és amint a legújabb hirek jelentik, az albán paciíikáció befejezéséhez közeledik, a fegyverek nyugosznak, a szultán nagyméretű amnesztiát fog hirdetni és a reformmunka, mely a zavargások inditó okait megszünteti, immár kezdetét veheti. A külügyminiszter fötszólalása tehát nemcsakhogy a féltett kellemetlen konzekvenciákkal nem járt, hanem miután a béke-akciót előmozdította és erősítette, jelentékeny sikernek mondható. És ha közelebbről vizsgáljuk a dolgot, akkor rájöhetünk, hogy a töröknek valósággal érdekében állott a netán föllobbanó neheztelést elfojtani és Aehrenthal gróf bölcs tanácsát minél gyorsabban megfogadni, amint ez tényleg meg is történt. Tudvalevőleg Oroszország nemrég éleshangu jegyzékben tiltakozott az ellen, hogy az albán mozgalom alkalmából Montenegrót fenyegető csapatösszevonások történjenek. A porta visszautasitólag felelt. De a porta államférfiai joggal tartottak attól, hogy a pétervári akció, bár semmi eredménynyel nem járt, nagy benyomást tesz a Balkán-népek fantáziájára és hogy Oroszország hagyományos védnöki szerepe uj presztízst nyert. A Balkán-népek orosz protektorátusa azonban Törökországra nézve mindig végzetes következménynyel járt. Ha már most a monarchia a balkáni zavarok megszüntetése céljából és másrészt vezéreltetve az albánok iránti hagyomás rokonszenv által, indíttatva érezi magát arra, bogv eme szimpátiákról nyilvános tanúságot tegyen, akkor a török politikusok helyzetünket nagyon méltányolják, érzik, hogy mi csak egy kerülhetetlen kötelességet teljesítettünk, anélkül, hogy minket valamelyes ellenséges ambició vagy beavatkozási viszketeg vezetett volna. A porta Aehrenthal gróf kérését ugy értelmezte és olyan szellemben fogta föl, amint ő azt iniciálta, sőt meglepő gyorsasággal sietett külügyminiszterünk tanácsát megfogadni és az albán mozgalmat engedékenységgel és békességgel lecsillapítani. Ha a török mellékesen a Balkánon azt a benyomást keltette föl, hogy monarchiánk intervenciója mindig kedvező fogadtatásban részesül és a jó barát tanácsa többet tud nála kivinni, mint az ellenfél fenyegetései, akkor ez török szempontból nagyon okos politikának mondható és viszont teljesen igazolva van, hogy Aehrenthalra egy cseppet sem haragudtak, sőt jobban biznak török-barát magatartásában, mint valaha. A helyzetnek ilyen alakulása folytán tulajdonképpen teljesen felesleges Szerelemváros. Irta Börsy Tóth Júlia. Messzire nyúlnak sötétkék árnyékai a ligeti fáknak. Alkonyodik, bársonyos szürkébe fakulnak a kavicsos utak, hazamennek nyurga, hetedikes diákok, meg fehérszoknyás kis cselédleányok szállnak le pihegve a hintáról. Meghalt ez a hétköznap délután is, csak egy apró félóra és kezdődik a ligetben az esteli élet. Még azért belenyivákol egy rossz harmónika a csöndbe. Valami öreg, züllött, vak nótás-legény nyaggatja keservesen, vékonyan: „Vigyázz, vigyázz, te Jáninger. Vasgyerek a Bérci . . ." Itt-ott a fák alatt, utána is dúdolja valaki. Az utolsó strófa után aztán csönd lesz és messze a bokrok fölött, kigyúlnak a ligeti lámpák. Este lesz, erősebben lüktet a némaságban Budapest szive, ez a bolond, könnyelmű, édes, komisz, szerelembeteg sziv. Most hull a virág is, a féhér-ákác. Eldugott, kis padokat beeste pirosodó parázszsal, nyári szerelemmel, a kezdődő, sejtelmes éjjel. Már kézenfogva mozognak az árnyak. Közelebb egymáshoz, csak közelebb, csak arc az archoz . . . valami bolond, kárörvendő kívánsággal néztem őket. Pedig ndm az én típusom. Erős, nagy, fekete leány, erős, nagy fekete legény. De kívánják egymást vadul, szótlanon, aprókat rúgnak lépkedés közben a kavicson és a szemük bogarán megvillanó szikra már az enyém ... Az enyém, aki, ha szeretnék, hát nem igy szeretnék, nem öntudatlan, szótlan mozdulatában a szájnak. Jönnek, épen felém. Világos a szoknya, szük, megfeszülő, buta és erkölcstelen szoknya, de a legény szereti, falja a vonalát, a comb simán lefutó, gömbölyű hajlásait. — Kedves ... — fut felém a lenge szélen át . . . — kedves . . . A nagy kamaszhoz becéző név kedveskedve száll: — Ernőké . .. — A száját . . . akarnám . . . — Igen . . . igen a számat. El is csattant egy első, félős csók. Csak egy pár ákác-virág rezdült meg, egy bokor hajlott odébb, én éreztem valami tompa, akaratlanul előtörő keserűséget, aztán ezek pirulón, nagyon boldogan elmentek, tovább a szerelembe. Már minden ág fölött villogott egy lámpa. Sötétedett, uj párok, még szerelmesebb párok jöttek az este kékes ködéből. Olyanok, akik már szerették egymást, meg olyanok, akik most akarják szeretni. A víztorony sudáran veti messze árnyékát és nem csodálkozik semmin se már. Szerelem? . . . Ennyi szerelem? . . . Rövid, forró, dacos budapesti szerelem ? . . . Sok esztendeje látja ezt. Régen tudja, amire én csak most jöttem rá: csupa szerelem ez a város . . . Lágy gummitalpakon gördülnek gazdag szerelmek. Budapest legszebb asszonyai, leggavallérabb gavallérjai. Finom eltitkolások, gördülő szavak, érintések, nevén nem nevezett, annál tüzesebb szerelem itt is. Puha angol kabáton át éppen ugy lángol a csipkebluz felé a vér . . . akár autóban ülnek, akár fehérvirágos kis padon. Haikan rezeg a telefondrót. Nagy csillagokat szór fönn a villamosvezeték. Komolyan este van. Egy sovány, sápadt, ezt hiszem tuberkulótikus. fiu, nagyokat lélegzik, amint előttem elmegy. Két rózsás szoknya röpül az uton. Két szép kis pesti cseléd. Ez a liget, sötét van itt, most haza kell menni, ez vasárnapi kimenő helyett volt, mert vasárnap zsúr lesz . . . Aztán ilyen közönyösségeknek is vége. Fönn pirosan pislog a lámpa. Szerelem . . . — Voltál? — Voltam. — Magad ? — Hát magam. Csöndes megbotránkozással zudul a másik: — Nem igaz. Láttalak a hintárul. — Akkor má nem vótam magam. Csak ittam a piros limonádét. Az is odaállt. Sárgát ivott. • — Aztán elmentetek. — El. Mer sötét vót. — Az ám. Kilenckor gyütté haza. Csakhogy nem vót otthon az asszony! Vontatott, andalgó, édes hang felel: — Hozott muskátlit, duplát. Mentünk, aztán ütögette a kezem. Fügét is adott. — Disznó katona: Kilenc óráig. — Nem is disznó. -Evesz ... — Minden katona evesz. Csak mikor le-