Délmagyarország, 1911. június (2. évfolyam, 124-147. szám)

1911-06-10 / 131. szám

2 DÉLMAGYARORSZAG 1911 junius 10 1911 lia, a v ennek, a mi gyáva, nagy kiszolgáltatottságunknak megrázó fájdalma, amelyből kirezdül az az igazság, bogy a legragyogóbb emberi alkotások, a fantáziával és lángésznek hallhatatlan kisugárzásai is értéktelen semmivé, haszontalan rongygyá aljasodnak, ha megjelenik a vad, a kegyetlen és bosszúálló természet és megállást parancsol az életerőnek, az emberi teremtés diadalmas előnyomulásának. Gyöngék, semmik vagyunk, hitvány rabszolgák, akiket egy szomorú megaláztatásból a másikba ragad a végzet. Velencében ajtót mutatott a kulturemberiségnek a kolera és mi fogcsikorgatva bár, de menekülünk, mert egy tündéri ragyogású feledhetetlen velencei alkonyatnál, sőt egy Tizián Madonnánál is többet ér ez a hitvány, garasos élet. A képviselőház ülése. — Szterényi és Heltai viadala. — (Saját tudósítónktól.) Mára félbeszakadt a kultuszvita. A képviselőházban Szterényi József ós Heltai Ferenc vivták meg nagy párbajukat. A képviselők szép számmal jöttek össze erre a pikánsán érdekes viaskodásra, amelynek előzménye az, hogy Heltai Ferenc, mint a kereskedelmi tárca előadója, megtámadta a koalíciós kormányt a Máv. üzletkezelése miatt, amiért aztán Szterényi József, a koalíciós kormány kereskedelmi államtitkára volt, jjkormánya hozzájárulásával indítványt jegyzett be, hogy küldjön ki a Ház bizottságot az ügy megvizsgálására. Heltai Ferenc, hogy azonnal válaszolhasson Szterónyinek, csaknem azonos indítványt jegyzett be s e két indítvány megindokolását a Ház a mai ülés napirendjének első pontjaként tűzte ki. Előbb Szterényi József beszólt, hosszasan. Utána Heltai Ferenc válaszolt, rövidebben s ötletesen. Azt akarta bebizonyítani, hogy Heltai Ferencnek nem volt igaza, amikor azzal vádolta meg a koaliciós kormányt, hogy milliókkal megkárosította az államvasutakat. A képviselőház belefáradt a hosszú és szakszerű fejtegetések hallgatásába, ami nem vált Szterényi előnyére. Szünet után Heltai Ferenc okolta meg a maga indítványát, ameiy azonban csak ürügy volt arra, hogy Szterényi vedekezését a házszabályok keretében megcáfolja. Bizonyos, hogy ez a viaskodás szerfölött érdekes volt, mert bepillantást engedett a koaliciós kormány úgynevezett gazdálkodásába, — amiről pedig Magyarországon immár mindenki megalkotta a maga véleményét s amely leszűrt meggyőződós külön-külön, vagy teljes egészében is nem kedvező ma sem a koalícióra. Nem kedvező az egyes szereplőkre, nem kedvező az egész koalícióra sem. Még Szterényi József mai védőbeszéde után sem kedvező. A mai ülés féltizenegy órakor kezdődött. Elnök Berzeviczy Albert. Hitelesitik a mult űlós jegyzőkönyvét, majd az elnök bemutatja a miniszterelnök átiratát, hogy e hónap 15-ón, Űrnapján, a budavári koronázó-templomban ünnepélyes körmenet lesz. Bemutatja a kérvényeket. (Szterényi a talpfákról.) Szterényi József: Azt az indítványát akarja megindokolni, hogy küldjön ki a Ház bizottságot az előző kormány tcdpfabeszerzéseinek megvizsgálására. Az, előző kormánynak, amióta helyét elhagyta, bőven volt része támadásokban. Ezek nagyrésze a választási kampányban folyt le, most azonban a kereskedelmi tárca tárgyalása alkalmából a Ház előtt a pénzügyi bizottság előadója illette súlyos vádakkal az előző kormányt. Ezért teszi indítványát, legyen alkalma a Ház mostani többségének a helyzet megvizsgálására. Hangsúlyozza, hogy ez nem személyes kórdós. (Heltai vádjairól.) Heltai Ferenc előadó négy pontban vádolta meg a koaliciós kormányt: 1. Az első Máv. üzleti eredménye megromlott talpfa és szénszerződéssel kapcsolatban. 2. A talpfára fordított költségek ijesztően emelkedtek. 3. Dacára annak, hogy sok volt a talpfa, mégis uj és hosszú lejáratú szerződést kötött az előző kormány. 4. A tiz éves szerződóst spekulációra használta föl és ezáltal milliókra menő károsodást okozott az államnak. Szónok ezekkel szemben azt magyarázza, hogy az előadó kritikája nem volt elég alapos, mert az éremnek csak az egyik oldalára mutatott rá. Összehasonlítást eszközöl az 1905. ós 1908—9. évi szállítási szerződések közt s kimutatja koaliciós szerződések idejében a tölgyfa ára 90—160 százalékkal, a bükkfa pedig 80—100 százalékkal emelkedett. Az annekszió ideje alatt pedig a háborús eshetőségekre való tekintettel sok szenet kellett beszerezni s a szén ára ép akkor emiatt drágább is lett. Panaszkodik, hogy mily könynyelmüen Ítélik meg a koaliciós kormány gazdálkodását. Huszonötmillió tulkiadásról beszélnek a Máv. szénszükségletével kapcsolatban, holott abban az évben mindössze huszonhatmillió korona volt a Máv. szükséglete. A magyar államvasutak 1907-ig a legolcsóbb szenet használta az egész világon. 1908-ban emelték a szén árát, de még ekkor is sokkal olcsóbb, mint az osztrák vasutakó. A mostani kormány a mult évben nemzetközi szénszállitási pályázatot irt ki s mégis kénytelen volt a szón árát ismét fölemelni. Ez is mutatja, hogy a koaliciós kormány gazdálkodása reális és helyes volt. A tüzifabeszerzósről is regéket meséltek. Minden esetben a kormány a legolcsóbb ajánlatot fogadta el. 1909-ben Zichy Vladimír gróf uradalma faszenet ajánlott igen olcsó árban, de azzal, hogy 5000 vaggon tűzifát is vegyen át. Ezt az ajánlatot ugy fogadta el, hogy a versenytárgyaláson megállapított árakból még vaggononkint öt koronát enged. A nagyobb szükséglet előállt abból, bogy 40.000 vasúti munkást is részesítettek a tüziszer kedvezményben. Visszatérve a talpfa-ügyre, konstatálja, hogy a kiirt versenytárgyalások sohasem adják ki az egész szükségletet. Hosszabb lejáratú szerződóst azért kötöttek, mert különben minden árt meg kellett volna fizetni. (A milliós megkárosítások.) Rátér a legsúlyosabb vádra, hogy milliókkal kárositottták az országot. Ez lehet rosszaság, vagy ostobaság, végeredményben mindegy. Két versenytárgyalás volt. Az egyiknél nem volt közbenjáró, a másiknál annái több. Egy ilyentől tudta meg a miniszter, hogy milyen sokat akarnak nyerni s ezért megsemmisítették a versenytárgyalást s az uj tárgyalásnál egymilliónál többet takarítottak meg. Fölolvassa az államvasutak jelentését az Eisler-féle ajánlatról, amelyet a pénzügyminisztérium képviselője el nem fogadhatónak jelentett ugyan ki, de a Máv. igazgatóság annál melegebben ajánlott elfogadásra. A kereskedelmi minisztérium azonban hozzájárul a pénzügyminisztérium álláspontjához ós az Eisler-féle ajánlatot elutasította. Ekkor a Máv. igazgatóság ujabb előterjesztéssel ólt és egyenesen azt mondta, hogy az Eisler-féle ajánlatot el kell fogadni, különben igen nagy károkat szenvednének az államvasutak. Ezt a felelősség illusztrálására hozza föl. Lehetett-e ezek után kitérni a Máv. igazgatóság előterjesztése elől ? Utóbb ugyan bekövetkezett a fapiacon a nagy depreszszió, amely az árak csökkenésével járt, de csak tiz óv múlva fog kiderülni, hogy vájjon lesz-e hiven megőrzi és majdan egykor sértetlenül visszaadja . . . Jóleső örömmel látta, hogy a nő saját kebeléhez szorítja, ahová a rideg, kegyetlen természet elfelejtett szivet alkotni . . . A szép nő azután eltávolodott a költőtől .. . messze, nagyon messze eltávolodott . . . Útjában végre találkozott egy sokat utazott férfiúval, akinek lángoló, tüzes tekintetű és édes szerelemről ékesen zengő, bűvös hangja volt és a nő mohón leste minden szavát és rámosolygott gyönyörű kékség'ü szemeivel . . . Egy estén ott ültek az élénk nagy város «gyik házának erkélyén; lábaiknál hullámzott a tömeg, mint a medréből kicsapott patak . . . fejeik fölött a csillagok milliói tündökölnek magasztos fényben . . . A férfi epedve hajolt a nő csábító, piros ajkaihoz ós hirtelen meglepetve hallotta szivének szokatlanul hangos ós erős dobogását ... A szépséges nő gyorsan fölemelkedett és gúnyosan mondta: — Ez nem az én szivem ! Egy költőtől kaptam ajándékba! Ha akarod — folytatta fölkacagva, — megmutatom, milyen egy szerelmes költő szive! — Azt hiszem, — válaszolta a férfi — hogy a költő szive rokonságban áll a csillagokkal, amelyeknek gyakran megvallja és elpanaszolja bánatos szerelmét. Nézd csak, nézd, milyen ábrándosan ragyognak ránk, a fénylő csillagok . . . — Gyönyörű gondolat, — mondta a szép nő és kitépte kebeléből a szivet, melynek megőrzését szentül fogadta, egy pillanatig rózsás tenyerén becézte, azután vidáman fölkacagva, kidobta az éj sötétjébe, a magányba, a feledésbe . . . — Mit tettél a szivemmel, — kérdezte a költő, mikor hosszú idők multán a szép asszonynyal ismét találkozott. A nő ragyogó szemeivel, cseresznyeajkaival rámosolygott és negédesen igy szólott: — Megőriztem . . . olyan jól megőriztem, kedves barátom, hogy most már magam se találok rá! A költő ekkor érezte, hogy hűséges szive örökre elveszett és behegett sebéből ujabb vérsugarak fakadtak . . . Mikor donna Livia a kis románc végéhez jutott, fölemelte tekintetét a mélázó költőhöz és nevetve igy szólt: — A mese kedves, bájos, de nem hiszem, hogy igaz ... De azért köszönöm, hogy nekem ajándékozta szivét ós igórem, bogy hűségesen megőrzöm. Legalább addig, amig ismét találkozunk és sértetlenül visszaadhatom. Azután kózcsókra nyújtotta fehér kezeit ós elmerengve lenézett a hervadó rózsákra . . . A költő távozása után a fehérbe öltözött nőalak még sokáig ott állott a nyitott ablaknál és fehér csipkekendőjóvel mindaddig integetett, mig a költő végleg eltűnt a homályban . . . Néhány hónappal később, Rómában a Trinita dei Monti lábánál véletlenül ismét találkoztak. Már tél volt, a del Bernini kúton a viz jéggé dermedt és az egész vidék sürü hólepel alatt szunnyadozott. De a költő a bundájába burkolt, kipirult arcú nőt most még sokkal szebbnek találta, — Mit tett a szivemmel? — kérdezte fölindulását elfojtva, könnyedón gúnyoló hangon. — A mese tehát mégis igaz volt ? Hová dobta a szivemet? — Miféle szívről és milyen meséről beszél, kedves barátom? — Arról, melyet önnek, a jövőt megsejtve, irtam. Hát már nem emlékszik rá? ... A nő tagadólag megrázta szép fejét ós csodálkozva nézett a költőre nagy, azúrkék szemeivel. — Én nem tudok semmiféle meséről, barátom! De hagyjuk a badarságokat ós beszélgessünk érdekesebb dolgokról. . . . Mondja csak, megvan még az a gyönyörű pej lova, vagy már eladta?