Délmagyarország, 1911. június (2. évfolyam, 124-147. szám)

1911-06-10 / 131. szám

1911 II. évfolyam, 131. szám Szombat, junius 1Q Központi szerkesztőség és Kiadóhivatal Szeged, a Korona-utca 15. szám ci Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=3 Városház-utca 3. szám c=> ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . K 28 — félévre . . . R 14'— negyedévre . K V— egy hónapra K 2'40 Egyes szám ára >0 fillér f TEIEPON-SZAM: Szerkesztőség 305 c=j Kiadóhivatal S3&Interurbán 835 l Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—tí'-' A velencei futás. Országok réme immár nem a háború félelme az utóbbi napokban, hanem a kolera rettegése. Hol itt, hol amott bukkan föl valami gyanús eset — s rögtön mozgósítanak minden egészségügyi, minden beteg szervezetet. A mult év őszétől kezdve visszatérő rém volt, majd minden nagyobb pusztulás nélkül eltiint a félésre hajló Európából. Csak az árnyéka maradt itt, csak várták eljövetelét, csak tudták, hogy el fog jönni. S eljött... Sötéten, titokzatosan, lefátyolozott arccal surrant be Velencébe, mint a borzalmak géniusza, a szenvedések múzsája. Éjszaka volt, csendesen, álmosan pihegett a tenger, az ég tele volt aggatva ragyogó csillaggal, minden élt, minden örült a lagúnák között, minden világos, tiszta ós átható volt, mégis ugy jött a fekete asszony, mint a tolvaj, aki lopni akar: elorozni a világ legbohémabb és legaríisztikusabb városának békéjét, nyugalmát, életkedvét, biztonsági érzetét. Sötét árnyként csapott rá a kolera Velencére s ma már nincsen a Tizián városában egyetlen külföldi sem, egyetlen turistája a művészi áhítatnak és zarándokiásnak. Rémesen kiaszott, csontos ujjaival elűzte őket a fekete asszony. Ajtót mutatott nekik a kolera. Mily tragikus véletleneden múlik is Mese a szívről. Irta JfUccardo Pierantoni. Mikor már a tavasz halkan és nesztelenül beleolvadt a nyárba, a római kertekben viruló rózsák illatukat vesztve, hervadásnak indultak és a márványszobrokon megtörő napsugarak tikkasztó hőséget árasztottak szerteszét, a költőnek is ütött az utazás órája. Barátai már elhagyták Rómát; az egyik része a milánói versenyekre és Párisba, a másik csoport pedig Salfomaggiore-ba és a Lidóra sietett, ő azonban csak nehezen határozhatta el magát példájukat követni. A farkasvadászatok vakmerő bátor hőse, a nagyvárosi téli mulatóhelyek blazírt látogatója most háttérbe lépett és helyet adott a költőnek, aki álmatag, holdvilágos éjszakákon kizárólag csak ábrándjainak és vágyainak szentelte idejét. Reggel pedig, mikor a fölkelő nap korongja lecsókolta a virágokról a hajnali harmatcseppeket, tüzes lóra kapott és gyors vágtatásban iramlott a puha, bársonyos gyepen. Nagyon szeretett lovagolni, mert vad száguldozása közben ugy érezte, hogy a vére gyorsabban, erősebben lüktet és minden bánata elpárolog a levegőben. Az utóbbi időben gyakran lovagolt egy karcsú elegáns és csábító nő oldalán ; de a költő tudta, hogy ez a nő hütelen, áruló lélek és nagy hiba volna a szirén hálójába kerülni. néha, nagy, sőt világraszóló dolgoknak a sorsa. Egy ázsiai hajó kiköt Velencében. A legénység ruháit elviszik a mosóintézetbe, köztük egy kolerától fertőzött inget is, az egyik mosóné megkapja a ragályt, belehal és egy hét alatt a legiszonyúbb nyavalyától fertőzve van ez az egész isteni város. Ahová pedig szent gyönyörűséggel, néma hódolattal ment el mindenki, onnét már csak menekülni tudnak az emberek, mert egy iszonyú rém suhogtatja szárnyait a Canál-Grande csöndes vizei fölött: a halál. A lagúnák titokzatos, sejtelmes, mély világából eddig a Veronése és a Pintorettó gyönyörű szőke amurettjeit látta kimosolyogni a gondolázó idegen, most rettentő szörnyek nyújtogatják ki karjaikat belőle, hogy lehúzzanak oda mindenkit, aki elég merész és botor volna behatolni most ebbe a városba. Csak egy ur van a kolera. Minden zsarnoknál, minden imperátornál rettentőbb kényúr ez, nem ismer alkotmányos formákat, nem gyakorol fegyelmet, kérlelhetetlenül lekaszál mindenkit, aki útjába áll, áldozatául esik mindenki s halálnak halálával hal meg, akit dögvészes lehellete érint. Ha jó kedve kerekedik, képes megölni egy egész várost, képes meggyilkolni Velencét is, — pedig ennek örök életet igért a művészet és a történelem. Mikor egy reggelen a napsugárban fürdő Via Appián egymás mellett lovagoltak, a költő mosolyogva megígérte, hogy egy rövid történetet ir majd a nő számára; szerelmük és elválásuk rövid történetét. És pajzán alakban megírta a következő kis románcot, mely mögül titokban fölzokogott a mélységes fájdalom és egy csokor égő szegfű kíséretében átadta a nőnek, aki mélyen ráhajolt a virágokra, mintha azokat megcsókolná, azután gyönyörűen ivezett, sötét szemöldökeit ráncokba szedve, mohón olvasta a poétikus sorokat: Imádott donna Liviám! íme átnyújtom a rövid történetet, a mesét, mely könnyen valóra válhatott volna! Önnek és ezüstös kacagásának ajánlom! Volt egyszer . . . nem is olyan régen volt . . . egy csábító szépségű nő, aki minden szivet meghódított ós mindenki jótévő tündérének látszott ... De a szive hideg volt, mint a sziklából fakadó forrás, változékony volt, mint az őszi szellő, mely a tenger sima tükrét hullámokkal fodrozza. Egy napon találkozott a költővel, aki a nők szemeiből az igazságot ki tudta olvasni és fénylő, azúrkék szemeivel itt is fölismerte a fenyegető veszélyt. És ez a veszély ellenállhatatlanul vonzotta magához és lelke megtelt ujjongó örömmel, mikor a nő móltónak találta a kíséretére. Egy gyönyörű, szép reggelen, mikor az egész természet életet, virágot és kábitó Elképzelhetetlenül nagy csapás Velencére a fekete rém megszállása. Az idegenek tartják fönn és szerzik megr gazdasági létének garanciáit s a kolera nemcsak az idegeneket tartja távol immár a szent Márkus-templomától*, hanem az előkelő patrícius családok is fejvesztetten, halálra rémülve menekülnek az Adria gyöngyéből. Nagy terrorista a kolera. Nincs hatalom, amely versenyezni tudna véle s nincs az a rettenthetetlen hős, nincs az a Bayardja. a vakmerő önfeláldozásnak, aki szembe merne szállani vele. De inüvész a fekete asszony a rágalmazásában is. Az élet leghatalmasabb értékeit is agyon tudja kompromittálni. Ami kultura és művészet van Velencében, abból kitellenék egy egész históriára való művészeti fejlődés s mégis mindez mit ér most, kinek keli, ki kíváncsi rá, hogy ott settenkedik a Márk-templom oltárai mögött s a Dogé— palota galériájában az a csúnya képű fekete némber ? A kolera, egy időre legalább, lehetetlenné tette Velencét, megölt egy névtelen, de mindenek fölött való varázst s ki tudja mennyi idő fogr elmúlni addig, mig a szeretni, élvezni és művészeti gyönyörbe fulladni vágyó emberek újra a régi lelkesedéssel és rajongással fordulnak Velence felé ? Van ebbe /alami szomorú melanchoillatot lehelt, egymás mellett lovagoltak boldog hallgatásban. Odalenn a tiszta levegőben a. napsugarakban fürdő pacsirták vidám himnuszokat zengedeztek és a mezők és rétek bóditó illatot árasztottak az egymás mellett ügető szép pár körül; az egész természet szerelemről regélt és a költő — kitűnő hallásával — megértette a titokzatos, édes sóhajokat . . . Kisérőnője szemében a rétek zöldjét látta visszatükröződni; lenge, karcsú derekát a napsugarak vonták be aranyos zománccal ós égő pici szájának bóditó mosolya túlvilági gyönyöröket tartogatott rejtve magában. Az ősrégi cserfák árnyékában megfeledkezett a költő tartózkodásról és szivéhez akarta szorítani az isteni, szép nőt. A nőnem ellenkezett, kíváncsi volt megtudni,, milyen lehet a hűséges emberi sziv ós olyan kíváncsian szemlélte, mint gyermek az értékes játékszerét. Figyelve hozzá hajtotta füleit, hogy dobogását tisztán meghallhassa,, gyöngéd ujjaival óvatosan nyúlt a költő szive után, hogy össze ne törje ... A ligeten átcsergedező tiszta patakocska szomorú csobogásával kisórté a vakmerő szivlopást a költő érezte kebelében az égő fájdalmat és borzasztó sebéből égfeló szökkent a piros vérsugár ... De egyszersmind átrezgett lelkén a ki— mondhatlan gyönyör, mert az oldalán lovagló nő megígérte, hogy a költő szivét,