Délmagyarország, 1911. május (2. évfolyam, 100-123. szám)

1911-05-30 / 122. szám

1911 II. évfolyam, 119. szám Csütörtök, május 30 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, Q Korona-utca 15. szám • Budapesti szerkesztóség és kiadóhivatal IV., c= Városház-utca 3. szám 1=1 ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24-— félévre . . . R 12negyedévre. R 6-— egy hónapra K 2' Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . K 28— félévre . . . K 14 — negyedévre. R 7'— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 305 1=3 Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség teleion-száma 123—12 Hitviták a Házban. Kongregációs napok következnek egymásután a Házban. Ma Rakovszky István is fölszólalt, s folytatta ott, ahol Apponyi Albert a mult ülésen abbahagyta. Tisza példáját követve, Apponyi gróf is megkísérelte, hogy a felekezeti gyűlölködés magasra csapó lángjait a parlamentben lelohassza. Ám szeré iy nézetünk szerint ez üdvös és hasznos célra nem is a legszerencsésebben választotta meg a fegyvereket. Tiszteljük minden ember vallási meggyőződését. Tiszteljük az Apponyi grófét annál inkább, mert ha az ő politikai életére, annak legkorábbi szakától fogva, a félreértés árnyéka borult, ebben nem kis része van annak is, hogy sohasem rejtegette a maga erős katolikus meggyőződését, sőt nem egyszer tüntetett is vele. Most is, ez erős, tiszteletreméltó és nagyon érzékenyen katolikus meggyőződésnek adta tanújelét, mikor védelmére kelt a kongregációknak s azokat a katolikusok belső bitéletének tüntette föl, amelyhez politikának, parlamentnek és államnak semmi köze. Ez a tétele azonban csak akkor áll meg, ha a kongregációk meg is maradnak a belső hitélet területein belül s ha politikai számítás, politikai hatalomra való törekvés nem keríti annak szervezetét hatalmába. Mert fájdalom, ismerünk kongregációkat, (csak a franciaországi példára utalunk), amelyek veszedelmesekké váltak az államra nézve, mert a „harcoló egyház"nak voltak utászai és hídverői. Az pedig, hogy e szervezettel párhuzamosan keletkezett és terjeszti ki uralmának határait egy másik katolikus szövetség, az úgynevezett „népszövetség"; s hogy e szervezet egy küzdő politikai pártnak áll a keze ügyében: nem alkalmas bennünket megnyugtatni abban a tekintetben, hogy itt ártatlan természetű s a belső hitétlehez tartozó szervezkedéssel állunk szemben. Tisza is a felekezeti szenvedélyek lefegyverezésére vállalkozott múltkori ragyogó beszédében: de e beszéd a Deák Ferenc korabeli nagy liberális hagyományok jegyében született. Ámde Tisza István igazságot tett, mert mindenkit megvádolt, aki erre rászolgált és mindenkit megoltalmazott, akiket méltatlanul támadtak. Apponyi gróf azonban egy kicsit egyoldalú és részrehajló apostola volt a felekezetek békéjének. Szerintünk beszéde nem is tarthat számot arra, hogy valamennyi hitfelekezet tisztelettel és köszönettel meghajoljon nyilatkozatai előtt, de arra alkalmas, hogy jó katolikus volta még tisztább fényben álljon a maga felekezetbeliei előtt. Apponyi a néppártot egy ujjal sem bántotta, holott a felekezeti türelmetlenség élő és cselekvő fogalma ebben a pártban testesül meg. Ellenben hevesen nekifordul egyetlen liberális politikusnak, aki önvédelemből az érem másik oldalát is elég bátor volt fölmutatni. S 'mit mondjunk Apponyi gróf beszéde végéhez ? Ahoz az agitátori szerepléshez, amelylyel a közoktatásügyi költségvetés keretében elébe harangozott a katonai javaslatok elintézésének. Erre ezúttal csak egy megjegyzésünk van: Apponyi tagja, sőt egyik vezére volt egy többségnek, amely a magyar komandó jelszavának fölforgatta az ország közviszonyait és csaknem forradalom széléhez sodorta az országot. Kérdjük szeretettel: ez a többség s ez a kormány akart-e és tudott-e csak valamit is elérni a nemzet számára a katonai kérdések terén ? Hogy akart-e: nem tudhatjuk, nem lévén gondolatolvasók. Áin liogy nem tudott: az ásta meg e többség sir ját a nemzet becsülésében. A nemzeti ellenállás vezérei Fallstaffoknak bizonyultak. Semmit sem értek el mást, mint négy esztendeig a bársonyszékeik relatív nyugalmát. S most újra fringiához nyúlnak ? Leve! Afrikából. Tunis, 1911 május 16. Nápolyban vettem bucsut Európától, azaz inkább csak a kontinenstől, mert következő állomásunk, Palermo, még Európában, de m;ír nem a kontinensen van. Korán reggel értünk Palermoba s a rettenetes piszok és lárma után, melyet Nápolyban már kezdtem megszokni, jól esett Palermo tiszta s rendezett utcáit látnom. Büszke is a szicíliai az ő fővárosára s borzasztóan lenézi a nápolyit a piszkos, zeg-zug utcáiért. „Nálunk mindennap söprik az utcát" — mondta büszkén a kocsisom, egy igazi palermói. Persze a tisztaságot és rendet nem ugy kell értelmezni, mint mondjuk egy kisebb német városban; tisztaság ós rend Délolaszországban csakis relatív értelemben veendők. Hajónk pár óráig állt csak Palermoban, siettem hát vissza a hajóra s hamarosan indultunk is. Trapaui, Marsala voltak legközelebbi állomásaink; ez utóbbi Szicíliának a Tokaja, itt kapni a legjobb ós legnehezebb olasz bort. Szicíliától is bucsut vettünk s most föár csak egy kis vulkánikus szigetnél, btentelleriánál kötöttünk ki. Reggel hat áfára kellett volna Tunisba érkeznünk, de °lasz hajónál, olasz vasúton a pontosságot hem igen veszik komolyan s igy jó nyolc ára volt, mire Tunisba értünk. Korán keltem föl, már félötkor a fedélzeten voltam s akkor már látni lehetett messziről az afrikai partokat. Mind közelebb és közelebb értünk, megkerültük a carthagoi csúcsot, melynek tetején a fehér barátok kolostora látszik az egykor oly nagy Carthago romjaitól körülvéve s félhatkor reggel elértük a tunisi tó bejáratát, La Goulettet. Tunis maga nem fekszik közvetlenül a tenger mellett, hanem a tunisi tó belső végénél; a tó közepén egy tizenhat kilométer hosszú csatorna van, két oldalt töltéssel, melyen a motoros vonat közlekedik s ez a csatorna, mely La Goulette városkánál végződik, köti össze Tunist a nyilt tengerrel. Érdekes megfigyelni, mily más a tengernek és a tónak a szine. A tenger gyönyörű kéksége egy határvonalnál élesen megszűnik s minden átmenet nélkül kezdődik a tónak a piszkos zöld, néhol szürke szine. A csatorna bejáratánál vagy félóráig állunk, a hatósági orvos a hajóra jön s a harmadosztályú utasokat kivétel nélkül beoltja és alapos orvosi vizsgálat alá veszi. Az első- és a második osztályú utasokat a hajóstársaság megkimóli ettől a procedúrától s „laisser-passer"-t állit ki számukra. Kevéssel hét óra után a mólónál vagyunk, de beletelik jó egy óra mig a hajót elhagyhatjuk. Lent a mólón szédítően tarka képet látunk: különböző francia uniformisok s európaiasan öltözött urak mellett, arabok, négerek az ő tarka-barka öltözékükben. A háttérben pálmák, narancsfák. Mindez itt oly közönséges, mint nálunk az akácfa meg az almafa. Sikerült végre magamat megértetnem arab hordárommal s podgyászomat elhelyezvén, neki indultam megnézni a várost. Várost? — talán inkább városokat mondhattam volna, mert Tunis két teljesen különálló városból áll: az európai s az arab városból. Az európai város egy kisebb fajta francia vidéki város benyomását kelti az emberben. Azzal a különbséggel, hogy az utcák itt pálmafákkal vannak szegélyezve s hogy az utcán az európaiak mellett a legkülönfélébb, legekszotikusabb nópfajok képviselőit is látni. Itt mintha az emberek sohse dolgoznának, mintha soha sietős dolguk nem volna: az utca egész nap tele van emberekkel s ezek mind lassan, kényelmesen sétálnak az utcán. Siető embert, mint Berlinben vagy Londonban, ahol mindenkinek dolga van, itt nem látni sem az európai városrészben, de még sokkal kevésbé az arab városrészben. A házak kicsik, alacsonyak, legföljebb ba kétemeletesek s mind valami különös stílusban van ópitve. Ebben a stílusban sok az arab, a mór motivum, de kissé modernizálva, rám kellemetlenül hatott, mint minden felemás dolog. Az európai városrészben is az utcán tulnyomólag bennszülötteket látni, ami nem csoda, hiszen Tunisban százezer arab ötvenezer zsidó, tízezer beduin, ugyanannyi