Délmagyarország, 1911. május (2. évfolyam, 100-123. szám)

1911-05-28 / 121. szám

1911 május 28 DÉLMAGYARORSZAG 17 A nagy vakáció meghosszabbítása. Irta: Egy tanár. Az iskolai év végén vagyunk. Még csak egy csombókot kell rávetni és aztán elmondhatjuk a költővel, hogy: „Hála isten este van megin', Mával is fogyott a földi kin". Ugy is van. A tanári, tanítói élet kétségtelenül sok örömmel jár. De be kell vallani, hogy sok kinnal is. Mindakettőt teljes meggyőződésemmel állítom. Nagy öröme a tanítónak, mint különben minden termelő munkásnak, midőn látja, hogy a nyers, vagy félig kibárdolt anyag miként válik az ő kezei közt egyre csiszoltabbá és halad azon az uton, melyet tökéletesedésnek nevezünk. Ez kétségtelenül nagy öröm. De a tanárnak, tanitónak tagadhatatlan, hogy kinja is van, mert munkája, amelyhez semmi más emberi foglalkozás nem mérhető: idegeit eszi, tépi. De bárhogyan áll is harmóniában egymással benne az érzelmeknek ez az öszszetett skálája, az év vége mégis csak itt van. Ezt az alkalmatosságot arra használom fel, hogy egy eszmét hozzak előtérbe. Megvallom, ugy subrosa, hogy régóta a fejemben mozog már. De azt is bevallom, hogy idáig nem mertem vele a nyilvánosság elé lépni. Még pedig azért nem, mert a szóban lévő eszme bizonyos körök előtt nemcsak népszerűtlen, hanem ennél több: ellenszenves is. De meg azért sem rukkoltam ki korábban a gondolattal, mert azt tapasztaltuk, hogyha valamely eszme a belföldön terem, azt előbb, mint a gyapjút, külföldre kell vinnünk, hogy itthon rokonszenvre találjon, tehát elfogadható és értékesíthető legyen, igy van ez, habár a gyapjú körforgalmát nem is csinálta meg, a jelen eszmével is. A szóban lévő gondolat a külföldön már bontogatja szárnyait. Azért mi sem természetesebb, hogy hozzánk is mielőbb átröpül és hogy ennélfogva nálunk is kedvező fogadtatásra fog találni. De korántsem belső meggyőző erejénél fogva, hanem azért, mert külföldi a portéka. Ez az eszme pedig nem egyéb, mint a nagy vakáció meghosszabbítása. Hogy a külföldön a nagy vakáció meghosszabbítására mit hoznak fel okul, nem kutatom. Én itten azért csak a mi szegényes belföldi okainkat vetem mérlegre. Ez pedig, rövidre szabva a beszédet: a társadalom egészsége. Tehát az egyes családoknak és ezekben a gyermekek szervezetének tovább való pihentetése, testöknek és leiköknek hathatósabb konzerválása. Ez, az igaz, hogy csak belföldi ok. De éppen azért ránk nézve roppant fontos. Mert ezen fordul meg állami életünk egészsége, következésképen munkaképessége is. Amint méltóztatik látni, ebben az egészben távolról sincs tanári önösség, sőt ellenkezőleg és kizárólag az egyetemes közjó benne a domináns. Tudvalevő, hogy nálunk az iskolai nagy vakáció julius és augusztus hónapokra esik. Tehát arra az időre, amikor a vidéken a legszorgosabb a mezei munka, amelyet sem elmulasztani nem szabad, mert nem lesz kenyér; sem eltolni nem lehet, mert a természet nem vár. A mezei munka eképen a vidéki gyermekek szünidejével és azoknak munkára való esetleges felhasználásával igen szépen összevág. Azonban azt mondom, hogy szüle is van a világon, akinek pihenni szintén illik és dukál. Talán gyógyíttatnia is kell magát. Mert hát az egészség a legfőbb kincs, mely ha nincs, akkor semmi sincs. Ámde ezt a vidéki gyermekes szüle májusban és juniusban nem teheti, mivel gyermeke esetleg az elemi iskolába jár. Azt kell szemmel tartania^ mert ez a legféltettebb vagyona. A cselédekre a vidéki ember józanságánál fogva a gyermeket nem hagyja. Noha a mai „felvilágosító" korban, azt mondják, hogy ezek a legjobb nevelők. Májusban és juniusban azért otthon marad. Júliusban és .augusztus elején részint aratás, cséplés és szántás lévén t szintén nem hagyhatja el hajlékát. Azért megint otthon reked. Augusztus végén és szeptember elején pedig azért nem megy fürdőre, mert akkor már a fia ismét készül az iskolába, vagy épen az iskolába jár. Eképen, ha akárhogy is gyötri az asztma és a reuma és akármilyen módja volna is különben rá: egész éven át otthon savanyodik.. Téli időre azonban megmarad neki is a maga mulatsága: jajgatása és másféle kedves gyötrelme. A városon az igáz, hogy nem vetnek, tehát nem is aratnák. Eképen a fürdői üdülésnek a paraszti munka nem is áll útjába. Ámde a városon meg az a baj, hogy itt minden második ember nyavalyás. Van itt asztmás, reumás, neuraszténiás, tüdő- és gyomorbeteg feles számmal. És hogy minél édesebb legyen az élet: van cukorbeteg is szintén fölös termelésben. Amely nyavalyát a müveit világ vagy örökölt, vagy maga szerzett, az, ugy látszik, mind itt adott egymásnak találkát. De nemcsak a felnőtt ember, hanem már a gyermek is. A vérszegénység, idegesség, angolkór stb., itt már a gyermekeknél egészen megszokott dolog. Mi látjuk azt legjobban tanárok, tanitók. A városi ember azért, ha csak teheti, gyermekével együtt a vidéken nyaral. De, ha nyavalyája már a torka körül kaparász: nem elég a vidék, hanem fürdő kell. A fürdő azonban a főidényben, mint a bors, méregVersek. Irta: György Oszhár. Őszi erdő. Láttam az erdőt őszben állón, Amint halálra vetkőzött; Dúlt ég alatt, a fák között A nyár feküdt, alig zíhálón. Egy asszony jött, — hol, hol nem él — A görcsös fának rokona, Őszi erdő az otthona. Arca, keze: öreg levél. Dult ég alatt a fák között A Halált láttam: jött vele — Mert hozza s viszi ősz szele — A sárga erdő vetkőzött. Sárga levél az őszön át — — Mély gyászszobában sárga láng — A Halál szép volt és nyúlánk, Vitte az asszony batyuját. Tlapnyugta. Most száll a nap. A biborló sugár Templomot betöltő súlyos némaságban; Tömjén és harangszó : Enyhe béke száll, Magában mélázó, mint beteg az ágyban. A sebzett föld és a tépő munka láza Nem fáj, nem rút, — im itten elpihent; Arcok röge s a durva föld-barázda Fénnyel jellel teli, isteni szent. S a nagg hegyek, az istenszivü gúlák, Piros talárban, — nézd: papok. S mig túlról az ég tüzpora hull át, Ok piros arcai áldják a napot. S lenn már, a völgyben, fátylukat bontják Szellős ruháju este-leányok, Elvetik virágok a sokszínű pompát, S felöltik éjre szürke ruhájok. Es rémült ággal, tapogatva fájón, Állanak a fák, mint árva vakok — S az éj ülő, a hallgatózó tájon Borzongva ballagok. Tlapon. A lágy, nagy lomha ég tüzet lehel, Lihegve égnek bokrok és virágok, Lebegve járnak a gyepen le-fel Ringó csipőjü kis kertész leányok. Szemem meredve néz. Vágy tűz lep el, Amint a fün taposgat gyönge lábok. Szóboralakjukon nincsen lepel, Mint hő vakit — s én mély gyönyörben állok Kigyúlt eremben tüzkigyók cikáznak . . . Szeretném most letépni torz ruhámat. S közéjük állni, frissen, szabadon. Pihenni keblök hamvas, ifjú halmán, Tudatlanul — gyönyörbe, tűzbe halván — Mint a legelső, fényes, szent napon. Zárt aöíakok. Nincs szomorúbb : Éjjel ablakokra nézni — Melegséget szobák öle ringat, Múlást kongnak harangok igéi, Ablakon fény bus árnyakat ingat — Indulok, hogy kódorogjak, bújjak — Halk zongorán álmodnak az ujjak. Nincs szomorúbb: ablakokra nézni — Céltalan láb, éj vándora csosszan, Múlást kongnak harangok igéi, Kutyák sírnak, siratkoznak hosszan. Haldokolva kürtök takarodót fújnak Nincs szomorúbb: Halk zongorán álmodnak az ujjak.