Délmagyarország, 1911. május (2. évfolyam, 100-123. szám)

1911-05-28 / 121. szám

18 DÉLMAGYARORSZAG 1911 május 24 drága. Akár a lukszus kergette oda az embereket, akár a nyavalya. A szűkös viszonyok közt lévő városi ember azért a fürdői főszezonban szintén otthon mulat. Az utószezonban, augusztus végén és szeptember elején pedig esetleg a fia nem engedi, hogy a fürdőre menjen, mert az meg akkor már ismét az iskolához készül, vagy pláne már oda is jár. Eképen a várofci szűkös viszonyok között élő szülőknek is a mulatsága tólviz idejére marad. Amelyet haszontalan pilulákban gyönyörűen élvez is. Nyeli is őket, mint a magvakat az erdei pinty. Mennyivel másképen nézne ki a dolog, ha a nagy vakáció az utó fürdői szezon egy részéig, mondjuk szeptember 20-ig tolatnék ki. A beteg, gyermekes hivatalnok és más hasonlószerii szüle is elmehetne fürdőzni, talán harmadrész-, talán feleáron. Egészségét javíthatná, családja részére is magát tovább megtarthatná. Mindazt a csekély 20 nap reá nézve lehetővé tenné. Mig igy esetleg beteges gyermekével neki kell az egyedüli hazafinak lenni, akinek itt élnie és halnia kell. Felvetettem ezt az eszmét, bár látszólagos tanügyi vonatkozása miatt nálunk népszerűtlen. De hogy gondolkodni való van rajta elég: senki sem tagadhatja. Löw Lipót és a magyarság. Irta Eisler Mátyás dr. A legnagyobb magyar rabbi volt. Most száz •esztendeje, hogy világra jött — morva földön. Milyen csodálatos, átformáló, megigéző ereje van az istenáldotta magyar rögnek, hogy egy idegen születésü és nevelésű emberből — már meglett férfi korában — oly lelkes hazafi válhatott, aminőnek Löw Lipót bizonyult! Mert Löw már 30 éves volt, amikor első papi hivatalát Nagykanizsán elfoglalta. Ez ugy volt lehetséges, hogy a zsidóságakkor országszerte mindenütt német nyelvvel élt. De Löw azonnal felismerte azt a kötelességét, hogy híveinek necsak papja legyen a hitbeliekben, hanem tanítója is magyar érzésben, magyar nyelvben. Rendkívüli tehetsége, határtalan szorgalmának erejével rövid idő alatt odáig vitte, hogy tökéletesen megtanulta annak az országnak nyelvét, amely kenyeret ós díszt adott neki. Három •év múlva (1844) már magyarul prédikál és magyarul ir, még pedig a loírnagyobb publicista, Kossuth Lajos lapjában, a Pesti Hírlapban. Ettől kezdve a magyarság apostola lett hitsorsosai körében, aki jóformán az ország minden részében meghonosította a zsidó templomokban és főként a családokban a magyar szót. Mert kiváló szónoki tehetségének hire menvén, ünnepi alkalmakon mindenfelé elhívták. És a magyar nyelvvel együtt a polgárosodás terjesztésén, a műveltség előmozdításán, az értelmiség fejlesztésén is fáradhatatlanul munkálkodott. íme, mily gyönyörű szavak, melyekkel már legelső nyomtatott beszédében szól e tárgyról („Jesajás korunk tanítója", 1845): „A rebegők tiszta magyar nyelven törekedjenek szólani", ezt kívánjuk mi is az értelmiség érdekében, azon alapigazságból indulván ki, miszerint magyar értelmiség és a magyar •nyelv tudása két egymástól elválhatlan dolog. Igenis barátaim, nemcsak az anyagi haszon, hanem még inkább az értelmiség annyi kívánatos fejlődése buzdit honi nyelvünk ápolására, növelésére. Mert az elmék és az eszmék súrlódásai, a kedélyek gerjedelmei, a szivek •óhajtásai, sóhajtásai s reményei, — a nemzet szárnyalásai s lelkesedése a magyarságban gyökredezik, a magyarságban tükrözik. A magyar élet legszentebb kinyilatkozása rejtve marad előttünk, mig a magyar hang varázsába be nem vagyunk avatva. Ellenben magyar műveltség birtokában s a magyar szellemi élet malasztiban részesülvén, afelől is tudunk vigasztalódni, hogy még mostoha gyermekeknek tekint minket édes anyánk, drága hazánk! Mélyen véssétek tehát kebletekbe Jesajás intését, hogy „a rebegők nyelve tisztán szólani törekedjék !" A tiszta szó, az élő, a hatályteljes, a magyar szó, — a szó, melyen most már atyáskodó királyunk szól hü magyarjaihoz, e szó zengjen mindenütt! Hol erényt ébreszteni, gonoszságot dorgálni, szidalmazásra felelni, rágalmazást megcáfolni kell, — ott emeld fel magyar szódat! Bátran szólj, szólj csüggedetleniil! Szólj a magyarhoz az ő nyelvén, ha gyengén is, megért és szavad visszhangzik együttérző kebelében! Löwnek igaza volt. A nemzethez nyelvben és érzésben mindinkább hozzásimuló zsidóságot a nemzet édes gyermekéül fogadta és fölruházta a jog palástjával, őt is részeltetvén a többi fiait megillető polgári és politikai jogokban. Teljesedésbe ment a reménység, amelylyel Löw biztatott, prófétaként szólván : „Honosítsa a zsinagóga a magyart s a magyart honositandja a zsinagógát". Ám addig sok idő telt el s a zsidóságnak súlyos próbát kellett megállania, mignem érett gyümölcsként ölébe hullott az egyenjogúság. Az 1848/49-iki szabadságharcban forrott össze igazán a zsidóság a magyarsággal ós ebben is Löw Lipót volt a világító fáklyafa. Mint akkor már pápai rabbi hiveit a sátorba kisérte, ahol lángoló szavakkal buzdította őket a magyarság és szabadság ügyéhez való önfeláldozásig menő odaadásra. „Az isten velünk vagyon". Ezt hirdette, ezt a meggyőződést magyarázta, ezzel a sugalattal öntött lelkesedést ós harcrakószséget a honvédujoncok szivébe a selyei táborban. S a hivők váltig mentek a mézes szavú, tüzes ajkú pap beszéde után, csatába és vészbe, sokan a halálba, némelyek keserves fogságba s kínszenvedésbe, vagy még keserűbb számkivetésbe. Löw maga is hazafias beszédeiért tiz heti fogságot szenvedett az uj épületben, amelyről nagy nehezen bocsátott ák ki. Igen — mert „a hazánk részvéte a zsidók iránt fölébresztó emezek részvétét a haza iránt", irta később (1861) Löw. Hiszen a magyarság hosszas bajnoki, a nemzet legjobbjai: Deák, Kossuth, Vörösmarthy, Petőfi, rég fölkarolták az emancipáció ügyét s Eötvös József gyönyörűen zengő, érvekkel súlyos phidoyerben szólalt föl mellette. De a szegedi nemzetgyűlés bizva hivta meg 1848 julius huszonnyolcadikán Szemere Bertalan miniszterelnök ékesen szóló ajkával a „lakomázó asztalhoz" az oldalt álló zsidóságot, amely pedig „szintén védelmére kelt a kincsekkel megtelt asztalnak, pedig az ő szabadsága nincs az asztalon, az Ö jogai azon jogok között, melyeknek megvédésében részt vesz, ezen asztalon nincsenek biztosítva". Holott — úgymond — „ha a SZÍVÓS nép szinte ott van a csatatéren és vérét ontja egy oly hazáért, melynek ő még nem kijelentett polgára, ha ő vagyonát, életét örömest föláldozza azon szabadságért, melyek csak reményt, azon jogokért, melyeket még nem bír, mit bírnak a többiek, kik vele harcolnak, azt hiszem, az igazság kívánja, hogy a nemzetgyűlés azon szent elvi kijelentését tovább ne halassza, miszerint a zsidók is a hazának polgárai jogban". E leikos szavak nyomában a nemzetgyűlés „köztaps között^ fogadta el a zsidók egyenjogúságáról szóló törvényjavaslatot. Azonban a forradalmi hagyatékát a zsidók javára nem lehetett liquidálni. A nemzetgyűlés nagylelkűsége elkésve jelentkezett, a julius huszonnyolcadiki határozat papiroson maradt. Nagy némaságba merült az ország, melyből nem jogok iránti követelés hangja, legföljebb a reményvesztett nemzet fölsóhajtása hallatszott ki időnkint. A hazafiság bűnében Ieledzett zsidók jogi helyzetének megváltoztatásáról az abszolút kormány idejében szó sem lehetett. De mihelyt jobb napok virradtak ismét a nemzetre ós ezer éves alkotmányunk érvénye helyre állott, a nemzet azonnal újra ráeszmélt régi tartozására s a legelső országgyűlés sietett beiktatni az 1867: XVII. törvénycikkel a zsidók egyenjogositását. Mert, amint Löw az emancipáció elnyerését ünneplő beszédében 1868 január negyedikén már mint szegedi főrabbi mondott, „hazánkban a zsidóság nem volt elkülönített tárgya a hazafiúi emelkedésnek, a törvényhozó tanácskozásnak, a napi sajtó vitájának, hanem alkotó része volt az általános közügyi fejlődésnek és alakulásnak, melynek létesítésében szóltak, buzogtak, fáradtak hazánk legjobbjai". Ezek közé méltán sorolhatjuk Löw Lipótot, aki nemcsak maga volt mély meggyőződésű hazafi, hanem hitsorsosainak százezreit is a magyar haza iránt való törhetetlen hűségre nevelte, az édes csengésű magyar nyelv megtanulására serkentette, a nemzeti műveltségben ós polgári munkában való buzgó részvételre indította. A nevelés reformja. — Engedelmességre neveljünk-e? — (Saját tudósítónktól.) Nevelési reform alatt a közönség legnagyobb része a közoktatás mélyreható átalakítását érti, amely csak évtizedekig tartó nagy küzdelemmel, esetleg csak a mai társadalmi rend teljes megváltoztatásával vihető keresztül. Külföldön legalább a kísérletezés föladatát vállalta a társadalom, mint azt a bécsi Freie Schule, a németországi Landeserzichungsheim néven működő internátusok, Angliában a reformiskolák egész sora mutatja. Ez utóbbiak értékét nagy mértékben csökkenti az a körülmény, hogy, magánvállalatok lévén, csakis a vagyonos osztályok gyermekein kísérletezhetnek, ami nem csupán társadalmi hatásukat korlátozza, hanem pszihológiai szempontból is szűkebb körre szoruló eredményeket szolgáltat. A magyar társadalom még a kísérletezésnek erre a fokára sem jutott; szidja az iskolát, de javítására a maga részéről semmit sem tesz, sőt még a mai iskolai szabályokkal ellenkező gyakorlati eljárását sincs bátorsága visszautasítani. Pedig minden szülőnek módjában áll, hogy egyfelől jóakaratú bírálattal kisérje az iskola munkáját, másfelől otthon némileg ellensúlyozza a mai iskolai rendszer hibáit. De megszoktuk azt a kényelmes fölfogást, hogy „az iskolának nevelnie is kell" és nem méltányolva a mai túlzsúfolt, rosszul fölszerelt és egész berendezésében természetellenes iskolában folyó tanitás nehézségeit, tétlenül várjuk e föladat megoldását. Eszünkbe sem jut, hogy a gyermek egyéniségének fejlődése különböző befolyások eredője s igy rajtunk is áll, hogy annak irányára ós nagyságára hatást gyakoroljunk. Paradoxonnak tetszik, de igaz, hogy annál jobb nevelök vagyunk, minél kevésbbé nevelünk. Ugy értjük ezt, hogy a gyermek annál szivesebben követi tanácsunkat, de még inkább példánkat, minél kevésbbé erőszakoljuk rá saját akaratunkat. Annál inkább szokik hozzá az önbirálathoz, minél kevésbbé játszottuk vele szemben a vizsgálóbírót; annál egészségesebben fejlődik akarata, minél korábban ismeri meg keresztülvitelének természetes akadályait. Ellenben dacossá lesz a gyermek, ha tevékenységi ösztönének, primitív szépérzékének, tudásvágyának kielégítését gyakran akadályozza meg a felnőitek indokolatlan makacssága. A nevelés terén érvényesülő előítéletek legsulyosabbja az, amely az engedelmesség egyedül üdvözitő hatását állapítja meg. Abban a korban, amelyben az egyéniség kialakulása kezdődik, amikor először eszmél a gyermek önmagára, azt kivánjuk tőle, hogy teljesen háttérben maradjon ós örökösen a felnőttek akaratát vigye keresztül! A kitörésre vágyó, lenyűgözött energiának valósággal robbantó-