Délmagyarország, 1911. május (2. évfolyam, 100-123. szám)

1911-05-24 / 118. szám

sm i i jűuwvv'r m 1911 II. évfolyam, 118. szám Szerda, május 24 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, Q Rorona-utca 15. szám c=a budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., <=> Városház-utca 3. szám c=a ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre. R 6'— egy hónapra R 2-— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉS! AR VIDÉREN egész évre . R 28'— félévre . . . R J4-— negyedévre . R V— egy hónapra R 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEPON-SZAM: Szerkesztőség 305 c=j Riadóhivatal 836 Interurbán 835 i Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Szellőztessük a kulturát. Abból, hogy hogyan pattog ez or­szágban az embereknek a leglelkibb ügye: a vallások közötti torzsalkodás, abból, hogy rengeteg időnk jut a kü­lönböző mezekbe öltöztetett istenek szolgálatának kritikájára és többnyire szenvedélyes, kártékony kritikájára, a semleges szemlélő könnyen ferde kö­vetkeztetéseket vonhatna le. Szólhatna például: Lám, egy ország, amely a maga faji és nemzeti tömörségében terebélyesedik és törzsökös megállapo­dásban áll. Lám, egy ország, amely égészséges és tiszta vérét önnönemlőin táplálja és gyarapítja! Lám, egy nem­zet: amely évszázados tradícióiból csak annyit engedett, amennyit az ősöket megillető piétás nevében engednie sza­badott, de egyébként feszesen ül a kultúra és tisztánlátás komoly paripá­ján s annak nyergében méltóságtelje­sek minden meghajlása!, minden nagy­ságok, minden bálványok előtt. És mondhatná: Lám, egy egységes ország, egy tejjel-mézzel folyó dus Kanaán, amelynek földjét biztos lábbal járjuk, sehol pocsolya, sehol egy vékony jég­rétege a gazdasági és erkölcsi fölszin­ttel*, ahol a láb megcsuszhatik és át­kozott, fekete mélységekbe kellene zuhanni. Valóban: ugye, kiváló sorsban él a Magyar ? Ugy-e, a pénzünket el se i birjuk és nemde: a draednought pán­célos molocbját a lajbizsebiinkből, köny­nyen kiszurkoljuk ? Vagy ki merné ta­gadni, hogy kulturnemzet vagyunk ? Ki merné elhinni, hogy évszázados mű­velődésünk megállott egy ponton: a tü­relem és emberi tisztánlátás pont­ján ? Kulturánk nevében mi min­den áldozatra készen állunk, a kulturmozgalmak sávaranyából mi verejtékező munkával kidörgöitük az értékes, csillogó tömböt, fölismertük, keblünk fölé rejtve melengettük és el­vetettük mindazoknak a hamisságok­nak gondját, amiket már az ótestá­mentom bölcs tisztasággal kipécézett az emberi energiából. Elvetettük azo­kat a különbségeket, amelyek az in­tellektuális nézőpontban helyet nem találhatnak s amelyek ki kell, hogy essenek abból a tételből, amely a lelki és kulturális háromszögtan elméletét megcáfolja . . . Es — mégis — hogyan áll ez a számadás ? Hogyan lehet, hogy mind­eme számvetés legvégső eredménye oly ijesztő és veszedelmes ? Hogy sehol egy mentség, sehol egy elfogadható motívuma annak a ferde és elmaradt viszálykodásnalc, amely a vallások kul­tuszai közt repkedő élő bombák bom­lasztó munkáját igazolná. Kitéve az el­szaporodott nemzetiségek hálószemei közt fel-feltorlódó iszapnak, kitéve át­kos öncélok általánosító és őszintétlen uralmának, kiállítva az oligarchia lőte­rén biztos és széles célfiguráknak, ré­mítő térségek tátonganak a nemzet energiájában, üresen, kopáran, egy mérges nap : a felekezeti civakodások hamis napjának vörhfenyes erejétől ki­szivottan, mint a piócától szabadulni nem tudó hímoroszlán. Előretörteté­sünktől dobog a szép magyar róna, ki­virulnak az áldott és teli vegetációk,, de a lehelletünkből sürii párák szálla­nak föl és förtelmes felhők rajzolják az égre, ahonnan halálos förgetegeket szakítunk utunkra és az ég széleit rán­cigálva, hogy kiszakítsuk az üdvözítőén éltető nap számára, még jobban elfá­tyolozzuk azt. Az ország szine előtt most bomlott ki a nemzeti erkölcsi számfejtés : a kultuszminiszter bemutatta ekszpozé­ját. Egy tartalmas, európai agyalkatu férfiú, komoly életű tényezője az or­szág munkájának állott a fórumon és referált lelki irányzatáról, lelkiismere­téről, amelyet az ország korpusára ve­tett működése alatt. Nyilt kijelenté­sekkel szolgált és megállapításával an­nak, hogy Magyarországot, mint egye­dül idvezitő, összefogó és tövesitő fluidum csak a magyar nemzeti kul­tura, a monarchikus szellem, a demok­ratikus haladás segítése lehet, de ke­resztényen, anélkül, hogy felekezeti tendenciát szolgáljon. A magyar nem­zeti kultura a radikálizmustól távol A király és a hazugság. Irta Szecsff Vilmos. Égy régi krónikában olvasom: • • • Diodor király volt a királyok leg­Ooldogabbika. Volt szép, szerelmes bitvese, Szerető fiai voltak, a nepe is szerette, di­csőség környékezte. Kell-e több a halandó boldogsághoz, még ha király is az a ha­an"ó ember? De egy reggelen igen korai órán ment királynéhoz. Vesztére tette, a királyné V^g kendőzetlen volt. Ha egy órával későb­K|n jegyen be hozzá, a jól ismert szép­J*es ifjú arc mosolygott volna rá. De igy gy ráncos, csúf vénasszonyt talált ott. Ez olna a királyné? — kérdezte magában '°dor és alig akart hinni a szemének. És egdöbbenve és elszomorodva hagyta el a szobát. ° amint végig ballagott busán a fél­homályos folyosón, hangos beszéd ütötte "leg a fülét a fiai szobájából. Kedveltje, leg­nagyobb fia beszélt, Diodor alig akart hinni a fülének: a Még mindig, még meddig ül vájjon J nyakunkon ez a vén, önző, korlátolt em­er • Törvényt kellene hozni a vének ellen, j.PSy bizonyos koron tul ne állhassák az jak útját, 0 hogy utálom már ezt a hazug e!,aZat0t' me,yet megkövetel tőlünk! Ha gyszer nyiltan beszélhetnék s megmond­hatnám : elég már ebből a rodbadt, pené­szes szagú uralomból! Az én karom erősebb az én agyam világosabb ! A király szédelegve fordult ki a palotá­ból. Bősz düh fojtogatta. De amint járta, járta a fával szegett utakat, a dühe lassan­kint mélázó bánatnak engedett helyett. Az ifjúságra gondolt, régi dicsőségére, nyilván, hogy megvigasztalódjék, hogy elaltassa há­borgó szivét. Az ütközetre gondolt, melyet ott vivott a hármas hegy mellett s amely­ben fényes diadalt aratott ellenein. Mintha csillogó fényű tavasz friss lehellete csapta volna meg erre az emlékezésre. A sarkon azután, ahol a kastély kertje kifordul az országútra, egy béna, vén koldusra bukkant. Por és piszok födte napbarnított ráncos ábrázatát. Nem ismerte meg a királyt a kol­dus. Reszkető hangon, erőltetett és hazug siránkozással szólalt meg: — 0, könyörülj meg rajtam, uram! régi dicsőség béna tanuján. Én ott voltam a hármas hegy mellett, az ütközetben. Szájából szesznek bűzös gőze áradt ki. A király egy aranyat dobott neki és undo­rodva távozott. Visszament a királynéhoz, mert szükségét érezte, hogy elpanaszolja valakinek bánatát. De ugy látszik, ismét váratlan időben jött. A királyné megriadtan nézett a hirtelen nyiló ajtóra, a lába mellől egy ott térdeplő kis apród lángvörösen állott föl. Lovat nyergelte tett, álöltözetet vett ma­gára ós kilovagolt országába, hogy elvegyül­jön a nép közé. Itt vigasztalást remélt. A nép nem ismerte meg a királyt. De Diodor itt is csalódott. Boldogság és jólét helyett nyomorra és panaszra talált mindenütt. — A király az oka mindennek, — igy zúgtak az emberek. — Az ő gyengeségét és pipógyaságát szenvedjük mi. Mily iszo­nyatos terhet ró ránk a folyton növekedő adó, mig a királyi udvar parázna fényben csillog! Most már iszonyú fájdalom borult sze­gény Diodorra. Im, szivéből minden kipusz­tult, amiben csak hitt. Most látta, hogy életének egész fénye hazugság volt. Sivár és fekete bánat borult a lelkére. Tehát hazugság volt minden, de mily jó volt ben­nük hinnie. És belátta, hogy ' nem élhet hazugság' nélkül. Szüksége van uj hazug­ságra, szüksége van rá, mert összeroskad különben; szüksége van rája, épen annyira, mint a levegőre. És hazatérve, fölkiáltott Diodor király: — Egy országot egy hazugságért! És küldöttek mentek szét az egész országban, hirdetve mindenfelé a király parancsát: Egy országot egy hazugságért! A király egy országot ad egy szép, egy édes hazug­ságért, amelyben hinni tud. Már sok mindenért adtak országot, kicsi ós nagy dolgokért, mondják, hogy adtak

Next

/
Thumbnails
Contents