Délmagyarország, 1911. május (2. évfolyam, 100-123. szám)

1911-05-21 / 116. szám

1911 II. évfolyam, 116. szám Vasárnap, május 21 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, 11 czi Korona-utca 15. szám c=j Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., cn Városház-utca 3. szám n ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— íélévre . . . R 12 — negyedévre. K 6"— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉS! AR VIDÉREN egész évre . K 28'— félévre . . . R 14 — negyedévre . R V— egy hónapra K 2'40 Egyes szám ára 10 fillér TELEPON-SZAM: Szerkesztőség 305 c=i Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség teleion-száma 128—12 módfelett rokonszenves egyéniségének kimagasló tulajdonságai: a higgadtság, a megfontoltság és a szellemnek egy bizonyos emelkedettsége, amelylyel a kérdéseket egy tisztább légkörbe emelte föl, ahol azoknak szinte egész méreganyaga semmivé lett. Minél tovább haladt a miniszter előadásában, annál világosabban láttuk az okos igyekezetét, hogy ne elegyedjék bele a jelszavak politikájába, hanem a nemzeti kultúra megalapozásának gyönyörű munkájában egyesítse az összes erőket s ezen a téren keresse meg a különböző fölfogások nemes szolidaritását. A saját politikájának ismertetése céljából jelszavakra bízvást nem volt szüksége, mert Zichy János kultuszpolitikájának körvonalai világosan meg vannak adva az ő konkrét terveiben, amelyeket tárcájának minden ágazatára kiterjedőleg előadott. Lehetővé tenni a szabad fejlődóst minden erőnek, amely a nemzet igazi haladásának érdekében áll és melynek megvan az erkölcsi tartalma — ime ebben jelölte meg a kultuszminiszter az ő politikájának irányelvét. És csak ennek az alapvető elvnek végső konzekvenciáit vonta le, amikor hangoztatta, hogy mi sem áll tőle távolabb, mint elzárkózni a modern korral járó egészséges légáramlattól. Nem is kíséreljük meg egy újságcikk keretében annak a gazdag és értékes programnak fölsorolását és méltatását, melyet a miniszter az egyes konkrét kérdésekre nézve kifejtett. A vita folyamában lesz még rá alkalom. Csupán néhány megjegyzésre szorítkozunk még. A parlamentben, az általános diszpozícióból és a szónokok jelentkezéséből következtetve, mozgalmas vallási és közoktatási vita indul. Óhajtanék, hogy a szó túlnyomóan a közoktatás kérdéseiről folyjék. De számolunk a valószínűséggel, hogy a vitában megvilágítás alá kerülnek azok a vallási és felekezeti színezetű témák is, amelyek a politikai közéletet az utóbbi időben izgalommal telitették. Elvégre is ezt a mérges anyagot a politikai atmoszférába már belevitték s legalább megvan rá a reménységünk, hogy a diszkusszió nnilvánossága a méreganyag elenyészésére csak jó hatással lesz. Azt azonban mindenkép elengedhetetlennek tartjuk, hogy a parlament egy pillanatra se feledje, hogy épen ezeknek a legérzékenyebb ideget érintő kérdéseknek tárgyalásában kell az országnak példát mutatnia és nem szabad azokhoz olyan brutális kézzel hozzányúlnia, amint az, sajnos, több esetben csak legutóbb is történt. Isten óvja tőle ezt az annyifelé tagolt országot, hogy a felekezeti villongás átka is utóiérje. És nem szabad a képviselőháznak Zichy János gróf. Ha Zichy János grófnak módjában lett volna programjának elmondására az időt megválasztani, bizonyára nem választotta volna a mostani időpontot. Az utóbbi betekben épen felekezeti kérdésekben erős és túlnyomó részben mesterségesen szított ingerültség gyűlt össze a politikai közéletben és a feszültségnek ez az állapota bizonyára nem a megfelelő atmoszféra a magyar kultura első munkásának, hogy a nemzeti közműveltséget megalapozó, nemes becsvágygyal kigondolt terveiről beszámoljon. Mostohább körülmények között magyar miniszter programot régen nem adott. Igaz, figyelmes hallgatóságban nem volt hiány. De az a betegesen túlfeszített érdeklődés, amely a kultuszminiszter beszéde iránt megnyilatkozott, sajnálatosképen csak kisebbik részben szólott a miniszter terveinek. Javarészt arra irányult, miképen foglal majd állást Zichy János gróf, a politikus, a mesterségesen konstruált és a lényeget nem is fedező felekezeti és társadalompolitikai jelszavakhoz. Ez volt a benyomásunk, amikor hallgattuk a kultuszminiszter beszédét és vizsgáltuk a szavaira figyelő Ház pszichológiáját. De Zichy János gróf urává lett ennek a nehéz szituációnak. A kényes helyzetben pompásan érvényesültek az ő Várás. Irta Garvay Andor. Hat álló hónapig mérhetetlen boldogságot éltek mind a ketten. Az asszony nem járt úgyszólván sehová sem. A társaság számára csaknem teljesen elveszett. Egyedül csak ebben a szerelemben és ennek a szerelemnek élt már. De az a szerelem föl is ért aztán minden áldozattal, amit meghozott érte. Az együttlétük minden nap belenyúlt a késő éjszakába és az órák órák után teltek szótlan hallgatásba veszve. Tea után az asszony rendesen végigdőlt a tigristakaróval leterített nagy bőrdiványon, a férfi pedig ott hevert a lábai előtt a szőnyegen és néma imádat volt még a tekintete is, amivel a sürü félhomályban az asszony arcának vonásait kutatta. A nagy, hosszú hallgatásban aztán néhanéha megmozdult az asszony ; a feje lassan, erőtlenül lehanyatlott és kicserepesedett, {orró ajkai egyszerre ott égtek perzselve a szobrász munkától kemény, hatalmas öklén, És azok a csókok a lelkére hullottak annak a férfinak és irdatlan, óriás teste tehetetlenül vergődött alattuk. Egyszer aztán, valami fátumos napon, vé'etlenül korábban ment föl valamivel a szokottnál, hogy egy negvedórát hozzálopjon még a boldogságához. És akkor, amitől kezdettől fogva mindig rettegett, egy idegen embert talált a meghitt kis szalónban, Hogy ki volt? Hát Istenem! Akárki!... Hiszen az mindegy. Egy másik férfi. És a szobrász fekete képe egy árnyalattal még sötétebb lett, amikor az asszony bemutatta őket egymásnak. Megsejtette az idegenben az ellenséget. Az asszony is észrevette a férfi arcán a kedvetlenséget és árulásának bűntudatában, félénken behúzódott a divány sarkába. Gyermeknyi teste szinte elveszett a mélyedésben s az arca csupa bűnbánó alázkodás volt. Csak egyszer, egyetlen egyszer vetett lobot a tekintetében valami félelmes, fekete tüz, amikor azt hitte, hogy azok ketten nem figyelnek rája. Végre az idegen is észrevette, hogy fölösleges és a tea előtt diszkréten távozott. Egy pillanatnyi kinos, hosszú csönd követte az ajtó zárulását, aztán az asszony sikongva vetette oda magát a férfikarjai közé. Vad, brutális, kétségbeesett ölelkezés volt. Mintha csak valami fenyegető, nagy veszedelem árán lehettek volna ismét az egymáséi. Hanem akkor, — a fékevesztett, erőszakos csókok záporában, egyszerre szavakba tört a férfi ajkán az a névtelen rettegés, amelyik a lelkét befogta. — Szerelmem! Édes .. .'Elveszítlek ... Be féltelek! Oh, ha az enyém akarnál lenni... És az asszony tikkadt forrósággal suttogta halkan; — Mindig ,,, Mindig ,.. Mindig!... — Az én édes, kicsi feleségem! Az asszony kigyóteste hirtelen kifejlett az ölelésből a szavakra és megkövülve meredt rá a férfira. Valami történt abban a pillanatban a lelkében. Hogy mi, azt talán ő maga se tudta volna megmondani. De a tekintetében egyszerre riadt, jéghideg józanság lál jtt és gépiesen, értelmetlenül dadogta: — A feleséged? ! . . . Minek az? . . . Minek mondod ezt?... És most!... Épen most! És ahogy beszélt, a saját hangjának zengése ösztönözte a szólásra és beszélt tovább, egyre növekvő hévvel: — Minek mondod ezt nekem? Lásd, én olyan boldog, olyan nagyon boldog vagyok, hogy a tied lehetek. A tied igy ! Föltétlenül. Okosság nélkül. Most nem köt hozzám semmi kényszer. Semmi! . . . Csak a szerelmed. Itt hagyhatsz, elmehetsz tőlem, amikor akarsz; mihelyt rám untál, mihelyt nem kellek többé. És egyetlen rossz pillanatod szeszélye odadobhat a szégyennek, az emberek kárörvendő Ítéletének. De lásd, ez az én önkéntes megalázkodásom egy kicsiny, egy semmi áldozat a te nagy, a te üdvözitő szerelmedért ... A szeretőd akarok lenni ! A szeretőd és semmi mást! . . . A férfi némán, megrendülve hullott az asszony lábai elé. Milyen brutálisnak, milyen földhöz ragadtnak látta ebben a pillanatban a saját szerelmét! Hogy tudhat szeretni az, akit boldoggá tesa a lemondás fájdalma is