Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-25 / 94. szám

16 DÉLMAGYARORSZÁG 1911 április 23 Vegyétek tudomásul ez ünnepélyes pillanatban azt, hogy határozott törekvésem és ambícióm az, hogy Szeged város mai generációja ne tűnjék el nyomtalanul az idők tengerében. Hirdesse e generáció munkásságát és hivatottságát a késő utókor is; legyen e munkásságnak ós hivatottságnak észrevehető nyoma városunk történetkorában is. Azt akarom, hogy a mai generációnak minden tagja, mikor az élettől megválik s szemei elhaló fényének utolsó tekintete az Alföld metropolisának fenséges körvonalaira esik, elmondhassa a római orátorral: ita vixi ut non frustra, me natum exisistimem. Ugy éltem, hogy nem hiába születtem. Ajánlom magamat további szíves barátságtokba és támogatástokba. A polgármester szavait frenetikus tapsvihar követte. Sokáig ünnepelte lelkesen a város vezetősége, a szegedi társadalmi élet elitje a polgármestert, aki meghatottan tekintett végig az éljenzőkön és meglátszott rajta, mennyire jól esett neki ez a nagy és impozáns ünnepség. Ünnep a városban. A közgyűlési teremből lassankint elszéledtek az emberek. Lementek a Széchenyitérre, ahol a város polgársága rendezett lelkes tüntetést. Megeredt az eső, de ez sem tudta szétverni az ünneplőket. Közben a Kossuth Lajos-sugárut felől feltűnt a lampionos menet, mely megkerülte a Széchenyiteret s a városháza előtt helyezkedett el. A menet előtt Erdélyi Kálmán, Urbán Lajos, Sséndssy József ős Gondi Kálmán bandái játszottak. A lampionok ós fáklyák bevilágították az egész környéket és megvilágították azt a sók ezer embert, akik lelkesen éljenezték a polgármestert. Az összes szegedi daloskörök König Péter zeneiskolai igazgató vezetésével a Himnuszt énekelték el. A közöiiség kalaplevéve énekelt együtt a dalosokkal. Az ének után Jászai Géza apátplébános fölállt a téren elhelyezett emelvényre és onnan harsány, messze hallható hangon a következő beszéddel köszöntötte Lázár György dr-t: Ünnep estéjén. C'est impressionnant. Ezt a francia mondatot nem lehet magyarra fordítani, de amit jelent, aminek a foglalatja, azt dúsan, pompázóan éreztük vasárnap este a Lázárünnepségen. Színes, meleg tavaszi délután ahogy estére kezdett fordulni, hat óra körül a Széchenyi-téren emberek sokasága hullámzott, nem korzózó kedvből, hanem ünnepi várakozással s az arcokon ott vibrált a figyelés, a készülődés; szivek és szemek a városháza felé tendáltak. Köröskörül a sárga meg piros tulipános, javában virágzó tér körül az emeletes paloták ablakaiban sápadt lángok gyúltak, mint korán kelő csillagok s a házak is ebben az ünneplő csöndességben sárga csillagszemeikkel a városházára figyeltek. A tornyos városházára, amelynek tornyán lobogót csapkodott a szél ós amint alatta a nagy óra fehér lapján a mutatók fóihét felé közeledtek, lenn az erkély alatt színes lámpák gyúltak a városháza homlokzatán, égő-lobogó csillagjelek ós diszlámpák között apró tüzbetük csapkodtak ide-oda. „60 év" mondották az apró tüzbetiik; hatvan év pergett le a polgármester életéből s mert a hatvan évnek legmunkásabb esztendeit Szegednek szentelte, most eljön az egész város megköszönteni az ő hatvan esztendős, de csupa energia és tettvágy polgármesterét. Megyünk föl a városháza közgyűlési termébe. Odabenn ragyogó villamfény közepette készülődnek a városatyák a díszközgyűlésre. Egyik [ablakból lenézünk a térre, amelyen már bontakoznak az esti ünneplés szinei, arányai. Égyre nagyobb a sokaság és a lehulló esteli homályban A sorakozó (Jászai Géza beszéde.) Szeretett Polgármesterünk! „Ez a nap, melyet az Ur szerzett, örvendezzünk ós vigadjunk azon". Ily szavakra fakadt a zsoltáros lelke őrömében azon győzelem láttára, melyet nemzete aratott az ellenség fölött. E szavakat hangoztatja az egyház a húsvéti ünnepekben azon győzelem miatt, melyet a föltámadásban való hit állit szemeink elé. E szavakra nyílnak az én ajkaim is ez ünnepélyes alkalommal, midőn Téged, szeretett polgármesterünk, Szeged szabad királyi város polgársága nevében üdvözöllek, mert áldásos életednek hatvanadik évét betöltötted. Ajkaimra jönnek a szavak azért, mert látom azt a győzelmet, melyet a te egyéniséged és a város érdekében végzett nagy munkásságod polgártársaid szivei fölött kivívott. Szivünk hálája megragadta ez alkalmat s ime eljöttünk, hogy téged, a hatvan éves polgármestert üdvözöljünk, irántad való nagyrabecsülésünknek, tiszteletünknek, szeretetünknek kifejezést adjunk. Eljöttünk, hogy hálát rebegjünk neked azért, mert az elmúlt hatvan évnek több mint felét szülővárosodnak s a közjónak szentelted ! Szeretett Polgármesterünk! A hatalmas római birodalom egyik nagy költője igy énekelt: dulce et decorum est pro patria mori, édes ós diszes dolog a hazáőrt meghalni és ezzel lelkesítette honfiait a hazáért való küzdelemre. Ma, midőn a kegyetlen harcos idők elmultak ós a békés munkásság ideje következett el, a költőnél szebben szólhatunk, ha azt mondjuk: dulce et decorum est pro patria vivere, szép és diszés dolog a hazáért élni! És ki él a hazáért? Az, aki kötelességeit nemcsak hiven teljesíti, de összes tehetségeit, munkásságát a haza javára kamatoztatja, aki polgártársai javát akarja s azt teljes erejével munkálja. Te rólad, szeretett polgármesterünk ezt méltán elmondhatjuk, mert te Szegedért élsz, aki pedig Szegedórt él, az a hazáért is él. Te e városért ós ennek javáért nemcsak lelkesülsz, de másokat is lelkesítesz; Te nemcsak dolgozol városodért, de másokat is munkára sarkalsz; te nemcsak ablakok sárga csikja, az emberek tarkabarkasága, lüktető mozgása gyönyörű képpé foglalódik a gyülósterem ablakának keretében. De nem sokáig időz odalenn a szemünk: idebenn is szines, bájos látnivalók. Az imént lefelé néztünk, most fölfelé bámulunk: a karzatokon elegáns hölgypublikum beszélget, kipirult arcú, csillogó szépségek. S amig mindezen elgyönyörködik a szem, már deputációt választottak, már elment a deputáció, már nyilik az ajtó, megdördül a tapsok vihara: jön Lázár György doktor. Elfogódatlanul, de sugárzó örömmel az arcán. S mikor Rózsa Izsó dr a helyére akarja engedni, előzékeny, de imperativ mozdulattal tessékeli Rózsa Izsót, aki végre is kénytelen a polgármester előtt az elnöki emelvényre menni. Ez a gesztus, ez Lázár György. Mert benne van ennek az örökkön munkás embernek a nyugodtsága, udvariassága, előzékenysége, szerénysége, ez a gesztus ugy elárulja Lázár Györgyöt, mint a Voltaire hercegnőjét a hires virágárusleányos ujjmozdulata. S ahogy az üdvözlő beszédre röviden, tartalmasan, minden érdemet elháritóan felei, ahogy egyetlen ambíciójának Szeged boldogulását vallja, egy pillanatra mintha a villamos lámpák fénykörében, a technika csodálatos századának egyik estéjén a római lélek, a civis romanus manifesztálóját látnók, a kötelességtudó jellem, a római lélek gloriolája lopózik Lázár György köré. * Lenn a téren eleredt az eső. Sötétkék égboltozaton egypár ólmos felhő fenyegetőzik, hogy az eső tartós lesz, hogy elmossa az ünnepséget. Pár perc múlva azonban eláll tehetségeidet, munkásságodat áldozod városódért, de átadod egész egyéniségedet, szívódét, lelkedet, egész valódat azért a városért, melyet izzó magyar szived hevével szeretsz; Te nemcsak szereted városodat, de példát mutatsz, hogyan kell azt szeretni mindenkinek, ki e város igaz polgára akar lenni. Nézz körül szeretett polgármesterünk, ezeknek a fáklyák nak lobogó fénye, a megjelent polgárok ezreinek lelkesedése és öröme azt»jelzi neked, hogy szivünkben visszhangra talált a te lelkesedésed, a te városszereteted, a te hatalmas munkásságod, a te sok szép polgári erényed, de ugyanez kifejezi azt is, hogy téged lelkünk lobogó lelkesedésével mindezekben követni akarunk! Szeretett Polgármesterünk! Tudjuk mi azt jól, hogy hatvan év nagy idő egy ember életében ; tudjuk, hogy ily korban, főleg a folytonos munkában eltöltött évek után Hqratiussai igy szólhatunk : jam pastor umbras rivumque fessus quaerit, vagyis az ember pihenésre vágyik. Ám, amidőn most megjelentünk előtted, üdvözletünk kijelentése mellett kifejezést akarunk adni azon gondolatnak is, hogy nálad a pihenés ideje még nem érkezett el, neked még sokat kell tenned városunkért. Megjelenésünkkel kifejezést óhajtunk adni egyszersmind azon ígéretünknek, hogy jövendő munkádban mi polgártársaid, a város lakossága támogatni s munkádban, mint vezérünket követni fogunk. Légy tehát még soká vezérünk szülővárosunk nagytételében, légy soká példaképünk e város szeretetében, légy a mi lelkesítőnk, buzditónk, a közjóért való munkásságban, a polgári erények gyakorlásában ! És ha majdan eljövend az idö, midőn egy fényes, nagy, virágzó Szegedre és boldog lakóira esik szolid tekinteted, a jól végzett munka tudatában örömmel, megelégedéssel, sőt gyönyörrel fogod mondhatni : Vixi éltem I Áldja isten, hogy igy legyen s azért kivánjuk, hogy isten soká tartson meg Szeged város és polgártársaid javára 1 Hosszantartó éljenzéssel honorálta a közönség a meleg szavakat. Pap István a tanyai polgárság nevében keresetlen, egyaz eső és abban a tompa, kékes homályban, az eső hozta fölfrissülősben egyszer csak tündéri látványosság kapja meg a szemünket : a Kossuth Lajos-sugárut felől szines lampionok és lobogó fáklyák bukkannak föl ós kerülik meg a teret, vonulnak ,a városház előtt levő szónoki emelvény felé. Közben harsogó éljenzósek. Olyan szines, olyan mozgalmas kép, mintha Max Reinhardt rendezte tömegjelenet lenne. Mi történt, hogyan történt ezután, arról beszámol a riporter tolla. Nekünk itt csak az az igyekezetünk, hogy impressziókat sejtessünk. Mert leirni, elmondani mind úgyis lehetetlen. Ami érzések föltorlódtak bennünk a ragyogó erkély alatt, mikor a polgármester födetlen fővel ott állt és hallgatta az óriási sokaság nevében beszélők hódoló szavait, a kivilágított ablakok, a tomboló éljenek miliőjében, azt nem lehet papírra vetíteni. Egy nagy impressziót azonban ide kell vázlatozni. Azt, amely akkor fogta meg szivünket, mikor a polgármester felelt ós megint elhárítva magától minden érdemet, Nagy-Szegedről mondott ihletett próféciát. Arról az időről, mikor majd „állni fog a fogadalmi templom, a tudományegyetem, mikor Nagy-Szeged leszünk. Ahogy ezek az igék ott beleszárnyaltak a levegőbe, a polgármester szonórikus hangján szivünkhöz ütődtek, az áhítatos csöndben ugy éreztük, Lázár György elvitt bennünket a bibliai magaslatra ós ott megmutatta nekünk a jövendőt. Amely nem fantóm, nem egy elmúló szines fantasztikum, mint ahogy el fog múlni ez a ragyogó ünnepség, Hanem valóság, amely még nem jött meg, de mi már megyünk feléje, ós amelynek törekvései, arányai, értékei bele vannak ágyazva a jelenbe, itt vannak a