Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)
1911-04-23 / 93. szám
1911 április 23 DELKAGYÁRORSZAG 17 — -c! • I. ír Igy éljetek! Irta Prohászka Ottokár. Krisztus az életet szép, erős hallhatatlanságig fokozta s a megdicsőült lélek erejét a testre is kiárasztotta. Ezzel is a mi példaképünk lett, mert Pál apostol mondja: ha vele együtt szenvedünk, akkor vele meg is dicsőülünk; ha vele élünk, halunk, akkor vele föl is támadunk. De a megdicsőülés már csak virága az erős krisztusi életnek s az élet gyökere bizonyára dicsőségben virágzik ki, ha eltelik erővel. Ehez a krisztusi élethez ért azonban legkevesebbet az ember. Hervadni, haldokolni tud, —• tud öngyilkosnak is lenni, — tud életet vesztegetni, pazarolni ós elveszteni,— tudja az élet forrásait kiapasztani; töri, gyöngíti az életet önmagában s gyermekeiben; de hol van az a magas értelmi s erkölcsi kultura, mely az élni tudás kulturája lesz? Gondolom, bögy az ilyen kultura csak az isten kegyelméből s nem az ember erejéből való! Ezt pedig azért gondolom, mert a fölényes, krisztusi életet nem adja meg a természet, azt nem alakítja ki tudomány, nem művészet; hanem azt egyesegyedül az élet legmélyebb s legfölségesebb kapcsolatainak közvetlen megtapasztalása, az istennel való összeköttetés s a vele való harmónia adhatja meg. Az életet ugyanis nem tudni, nem is nézni, hanem élni kell. A szép élethez az életerőnek erőteljes fakadása, az élet lelkének hatalmas s gazdag közlése kell; kell, hogy ez bennünk kiáradjon, minket tisztítson, emeljen s eltöltsön: szóval, a fölényes élethez a lelkiségnek oly foka kell, melyet csak isten adhat. A lélek már itt a földön csodálatosan érvényesül; a telepatia. a hipnózis, a sonambulizmus bámulatba ejtő elhatalmasodásai a léleknek a durva, nyers anyaggal szemben. Azért legfőbb érdekünk egyre azt hangoztatja: tanuljunk élni, élni krisztusilag; vegyük mohó szivvel az élet csiráit, dolgozzunk magunkon az örök élet motivumai szerint, hogy az azután testünkre is kiáradjon. A természet e részben ugyancsak szabad kezet ad s ránk bizza s sürgeti az élet kialakítását. Minden állatnak megadta az élnitudást, csak az embernek nem. Élni tud a rózsa, a liliom, élni a madár az ágon, a hal a vizben; csak az ember nem tud élni. Ő az egyetlen kontára az életnek; csak ő élhet oktalanul, természetellenesen s boldogtalanul. De élhet ugy is, hogy a természet határain tul is érvényesülhet s ez az élettudás az igazi kultura, melyet csak az a Mester adhat, aki a lelket világ- s halál-fölényessé teheti. Ezt a műveltséget a tudomány egymagában nem adhatja. Jóllehet, problémáival, főleg manapság rendkivül ingerli az élet energiáit s a géniusz találmányai néha reményt ébresztenek az iránt, hogy a tudomány megadja az élet-tudást. Hiszen lehetetlentlek vélt dolgok válnak lehetővé s amire azelőtt gondolni nem mertünk, azt rohamosan váltják valóra. A szárazföldet s a tengert már elfoglaltuk s most már a levegőóceán birtoklására óhajtozunk; akik eddig sóvár szemmel néztük a madarak cikkázó repülését, ma már versenyre készülünk kelni velük. Igazán még tegnap volt s máris, mintha nagyor régen lett volna, mikor még csak próbálkoztunk a levegő szeszélyeivel smára kelve kormányozhatóvá tettük a léghajót s motoraink erejével szárnyra kelesztjük repülőgépeinket. Igy vagyunk mindenütt, ahol valamit érteni s konstruálni kell: csak egy irányban törpülünk s gyengülünk, az erős, lelkes, hivő, bizó élet mezején; ott elhagy az erő, a fortély, a leleményesség; önlelkán nem válik be az ember alakitó keze! A művészettel sem mehetünk sokra az élet alakitása s fölényes kiemelése körül. Hisz igaz, hogy a művészet ugyancsak az élet mélyeiből s a geniüsz érthetetlen forrásaiból fakad; igaz, hogy nagy müveket teremt, mert nemcsak eszméket, de hangulatokat is öltöztet kőbe, vasba; látjuk, hogy átszellemiti az érzékit s a szépség kultuszát terjeszti; sőt többet mondok: kiméíyiti a lelket s tisztá, nemes érzéseket is közölhet: de mindkettőnek, a tudománynak épugy, mint a művészetnek az a jellege, hogy ha közöl is gondolatokat az egyik s érzéseket a másik, de az embert tulajdonképeni akcióra, önművelésre, önnemesitósre nem igen indítja. A tudomány eltölti az észt, a művészet az érzést, de inkább bámulókká nevel, kik az ész és a művészet héroszait ünneplik s müveiket csodálják. Sem tudomány, sem művészet nem forditja a figyelmet önlelkünkre azzal a gonddal s vágygyal, hogy itt menteni, javitani, üdvöziterti kell; sem tudomány, sem művészet nem állit bele abba a fáradságos, babráló munkába, mely a lelket gyámolítja, javítgatja s türelemmel kezeli; sem tudomány, sem művészet nem adja meg azt a nagyrabecsülést az erkölcsi javak iránt, mely áldozatokat tud hozni nap- és évszámba. Legjobb esetben „Nachempfinderek" leszünk, kik az élet eredetiségére önmagukban rá nem nyitottak s az élet igaz értékét föl nem találtak. 1 Az élet művészete csak az erkölcsi világnak kiópitése lehet. ^Nekünk magunknak kell a jóságot önmagunkban átélnünk. Azt nem tudni, azt nem nézni: hanem élni kell; nekünk kell azt átélnünk. Ez nem külsőséges, a lelket csak átmenetileg érintő adat, vagy benyomás, hanem a lélek legbensőbb kincse s az élet tartalma. Ismereteket a tudás közvetit, esztétikai eseményeket s hangulatokat a művészét, de a lelki, konkrét valóságot, az élet belső tartalmát, az erkölcs s a hit adja. Ez áls a mi világunk, melyet mi épitünk, mi alakitunk; világ, mely a mi felelősségünkre lett, mely általunk lett s mely alá azt kell irni: opus meum! Hol járnak az erős, szép élet e művészei ? Ezeket az isten sugalmazza; a hit ad nekik intuíciókat. Krisztus a modeljük, akitől való az életalakitó erő is. Ezt az erős, szép, nemes életet mindnyájunknak kell alakitanunk, nemcsak a héroszoknak; mindenkinek, ki nem testből s vérből csak, hanem istenből is születik, kit a Lélek tanit ós vezet, Higyjük, hogy birjuk s bár tudjuk, hogy tudást s művészetet meghalad, higyjük, hogy nekünk való, annyira nekünk, hogy élni is csak ezt érdemes. Sancta Tristia. Ha hosszú évekig ülsz börtönöd zugában Lassankint megszokod s megszereted e foltot; A csendet és homályt s a szürke hálójában Pohosán guggoló, zsákmányra leső pókot. S megszereted a bús, mélázó álmodások Langyosan ringató, szelid hullámverését, Szivedbe öleled örök szomorúságod S szeretőn figyeled könybefult pihegését. Az élet árja zúg és el akarja mosni Az én csendes, szelid, kedves szomorúságom, De kezem szivemen: ki meri elorozni An én bús kincsemet — egyetlen e világon ? Miklós Jutka. Ami itt maradt. Nem békülök meg, bármit is beszéltek. Az ember szent. És mi maradt belőle? Ha elmegy innen, testvérek, ti búsak, A földgömb szive megreped-e tőle? 0 láttam csendbe, lassan távozót én Ks láttam aztán, ami itt maradt. A nyoszolyáját, alvó nyoszolyáját S miből ivott, az üvegpoharat. És láttam nyakkendőjét, lógva, árván A szekrény-ajtaján, egy laza spárgán. És biztatóan csüngött a kalapja Könnyelmű kedvvel a fogasra csapva És várta őt pár cigaretta is, Mit az ezüsttárcában ott felejtett És várták őt aggódó gyenge lelkek, A lélek, amely a csodákba hisz, És jöttek őszök, jöttek tavaszok, És elmaradt a kedves társaságból, Mint egy bohém és vidámszivü vándor, Aki csak a szomszédba utazott. S egy bot maradt utána a sarokban, Mivel sétált tavaszi délután, Egy szó, mit kedvvel és gyakorta ejtett És lehelete a bitang ruhán . . . Kosztolányi Dezső. A föld rabjai. Künn a zöldelő határka', Gyöngyös harmat hull a hajnalon; Hol a sárguló kalászra Hol a föld érces göröngye, lázadással megöntözve, Terem dúsan, gazdagon. Hol a széles, nyilt mezőben Tarkán, illatozva bőven A virágok himes kelyhe nyit; Hol a nap első sugára Kemény munkában találja A szorgalmas méhek ezreit : t Ott van a kincs, ott a bánya; A föld fia garmadába' Gyűjti, mit a bánya méhe rejt. S amig fárad nafpal-éjjel, Soha nem szűnő etélylyel — Önmagáért lenni elfelejt: Munkálkodik, szenved, ázik És meghordja roskadásig A világ dus, fényes asztalát. Barna kérges tenyerébe Népek sorsa van letéve — S önmagának kenyeret sem ád. Ha ugy egyszer, nagy csudára Az ekéje, a kaszája Csökönyösen megkötné magát! — Tán a fölei nem is teremne — Ugyan akkor mi is lenne . . .? Hallanánk-e majd a fürj szavát . . . ? Csizmadia Sámlor.