Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-23 / 93. szám

12 DELMAGYARORSZÁG 1911 április 25 1911 Egy diáklány keservei. Irta Zeisler Anna.*) Elluska (elragadó, fitos orrú, szó'ke bakfis, könyvekkel jön): Jó estét kívánok! Alászolgája! Kérem szépen, nem tetszettek hallani semmit sem ? Igazán nem! Nahát csodálom. Mert sze­retett apuskám épp most pofozott föl. És pedig fortissimo! Három pofont kaptam osztrák ma­gyar értékben! És tetszik tudni, miért. Mert három szekunda volt a bizonyítványomban. Hát olyan nagy baj az? (Valakire mutatva.) Ugy-e, kérem, magának is volt már szekundája? (Másra •mutat.) Kérem, vallja be, volt már magának is. No és mégis itt vahnalc. Petőfinek is volt. Arany János tán még most is szégyenli, hogy nem bukott meg. Az első ötöst én is magyarból kaptam. Hát persze, ha a tanár ur olyanokat kérdez: „Ki volt Tinódi Lantos Sebestyén?" Mi közöm nekem ahhoz a vén skatulyához ?! Biztosan benne volt a Nóé bárkájában. Hallot­tak ilyet ? Még az öregapám sem, nemhogy az unokája. Én modern lány vagyok és Paál Jób az eszményképem. Persze, hallgattam, mint a csuka. (Sirva.) Első szekunda, első pofon ! A tanár urnák olyan furcsa izlése van. „Romlás­nak indult hajdan erős magyar", vagy „Hős vértől pirosult gyásztér sóhajtva köszöntlek, nemzeti nagy létünk nagy temetője Mohács". (Est skandálva.) Ha, ha, ha 1 Akkor már sokkal Különb az én ízlésem. Tessék csak ide hallgatni. „Fölmászott az ökör a fára, jaj de szépen kuko­rékol, piros csizma van a lábán, van a lábán, nem süt a nap a szemébe." Ugy-e, hogy szép. De várjanak csak. Peches napom volt ma, tör­ténelemből is feleltem. Pedig az a gyenge olda­lam. Hát még mikor azt kérdezte tőlem a tanár, hogy ki találta föl a puskaport, hát igazán, majd elszédültem. A puskaport, hogy ki . . . — igen, már mint a puskaport... én nem, kérem, tanár ur, . . . biztosan tudom, bizony atya ur isten . . . Kisasszony, kikérem ezt a hangot! (Folyton jobbra, balra, hátra néz, szoknyáját •húzogatva.) Súgjatok, hát súgjatok. A puska­port, föltalálta . . . „Tudja, vagy nem tudja I" Igen, a puskaport föltalálta ... ki? Schvartz ! igen (magolva) a puskaport föltalálta Schvartz ós Buchálter . . . (Szünet, más hangon.) Máso­dik szekunda, második pofon. És most, kérem, most jön egy égbekiáltó igazságtalanság, tessék kérem ide figyelni. A harmadik szekundét magaviseletből kaptam. Hát, kérem szépen, tessenek rám nézni, ugy nézek ki, mint aki megérdemel magaviseletből szekundét. (Nagyon ájtatos arcot vág.) Hát, szó­val ugy törtónt, hogy az iskolában óra előtt művészi vitánk szokott lenni. És, mondhatom, magas nivón álló. Például a múltkor azon vitat­koztunk, hogy kinek van nagyobb orra, Almásai­nak, vagy Nyárai Tóninak. Utóbb pedig azon, hogy ki táncol szebben, Felhő Rózsi, vagy Lendvai Mici és nekem meg kellett mutatni: Lendvai igy táncol (magyar tánc) és igy táncol a Rózsi (ballett). Nos, melyik a szebb, kérdezem diadalmasan??! Siri csend . . . előttem áll a tanár . . . összefont karokkal... (Szünet, mert esetleg el leszek fáradva, szepegve) harmadik szekunda, harmadik pofon. Hát, kérem, ez volt a három szekunda ós három pofon története. Ó, de ne tessék ám azt gondolni, hogy a sze­kunda fáj. Nem, kérem, — a pofon ! Önök közül, ugy-e, most senki sem fog velem párbajozni? Pedig akkor mit is ér ez az egész rongyos élet: én már gondoltam a halálra, csak még a mód­jával nem vagyok tisztába. Ha leugrom az eme­letről, akkor kitöröm a nyakamat. Amint tet­szik látni, pedig az embernek csak egy nyaka van, arra meg vigyázni kell. Gondoltam már arra is, hogy beleugrom a Tiszába. De most még nagyon hideg a viz. Aztán meg a Stefánián *) A magányos uri nök javára rendezendő hang­versenyen vasárnap Zeisler Ella olvassa föl ezt a monológot, | sem sétálnak és nem hallanák meg a kiabálá­somat és bele találnák fulladni. Utána meg még tüdőgyulladást kapok. A revolver drága. Pénzem pedig nincsen. Kérhetnék ugyan kölcsön egyet a Pistától,... tetszik tudni, kérem, hogy ki az a Pista . . . (szégyenlősen) az a Pista... (hirtelen) de neki sincs revolverje, csak szekun­dája van neki is, mert az mindenkinek van. Hát nem borzasztó, az ember az ilyen drága világba már meg sem tud halni. (Összetett ke­zekkel, könyörögve.) Ugyan, kérem szépen, tes­senek ajánlani valamit, valami olcsót, valami praktikusat! (Mosolyogva.) Látom, önök kötelet gondolnak, azt hiszik, hogy majd a Wimmer Fülöp ad kötelet jótókonycélra ingyen is. Azért sem ! Éhen fogok halni. Pedig szeretek egy ki­csit sokat enni, de azért megpróbálom. Előbb kikészítem a búcsúlevelet, mert kész van ám. El voltam előre készülve. (Előveszi a levelet.) „Drága jó szüleim ! Mikor e sorokat irom, már nem vagyok az élők között. Bocsássatok meg nekem. Hogy mért halok meg, azt a titkot a sirba viszem magammal, ahol már nem fáj semmi 1 Szeretettel köszönt benneteket leányo­tok Ella". Milyen megható ! A gyerekek bőgni fognak, a Pista ott lesz a temetésemen. Ó, mi­lyen nagyszerű is ez. De kár, hogy nem látha­tom. Milyen bosszantó, az ember nem láthatja a saját temetését... Érdemes akkor meghalni. Nem ! Meg azután kár lenne ezért a fiatal éle­temért. Ugyan mórt is halnék meg. Azért a három szekundáért, meg azért a három pofonért. Bánom is én ! Fütyülök rá 1 Itt van egy ciga­retta és most vigasztalódom. Kérem, ne tessék rosszat gondolni 1 Én ezt találtam ... a papus­kám fiókjában. Hát igen, kérem, meggondoltam. Nem halok meg. Apa majd megbékül, aztán most szünet is van, most pedig szököm. (Fújja a füstöt.) A nóta csak azt mondja: Ha diák vagy, ne tanulj, Vigan élj és ne busulj, Boros kancsó a kezedbe, Szőke kis lány az eszedbe, Heje huja haj! A féllábú bábu. Irta Nógrádi Lászlót. Szép hajas baba volt, mikor kapta a bábut. Gyönyörű ruha rajta, mosolygós, piros arc, buza­virágkék szem, telt nyak, finom száj, szóval egy olyan szép baba volt, amilyen nem minden ki­rakatban terem. Az apa hozta, hogy örüljön az ő kis leánya, akire nagyon busán nézett, mert érezte, biztosan tudta, hogy hosszú szoknyában nem fogja meglátni. Aranyszőke haját nem fogja sokáig simogatni, mert el kell mennie messze, nagyon messze. S ezt egy pillanatra se engedte elfeledni zörgő melle, fulladozó lélekzete. És hát ugy is lett, amint gondolta. Mire a kedves szép bábu haja kócos lett, mire a fól­iába leszakadt, mire szóval az ajándókbábu meg­sántult, az apa elment szép csendesen Soha országba. A féllábú bábu pedig elkerült valami csendesebb zugba s ott is maradt. Ott maradt sokáig, de egy nyári csendes éjszakán mégis előkerült. És aki elővette, már nem volt bábuzó leány, már hosszú ruhát hordott, szép, karcsú leány volt. Ez akkor történt, azon az éjszakán, mikor egy bohó leány, valami nagy bolondságot akart elkövetni. Hát persze,'hogy szerelem voltadolog­ban, forró, perzselő szerelem, melynek lángjánál könnyen elolvad egy karcsú leány okossága. Arról volt szó, hogy egy pár tüzes szem ked­véért valami nagy bolondot tesz ; elmegy vele, ahová akarja, elmegy a világ végére. Akkor került elő a féllábú bábu, amint az elfelejtett lim-lom között sietve keresett valamit. A bábut kirántotta a szoba közepére, nagyot koppant szegény s buzavirágkék szemével mereven né­zett fel az ő kis asszonyára, kinek pirosságtól égett a két arca. És a féllábú bábu sietős munkájában meg­állította a leányt. Egy ideig csak bámult rá csendesen, meglepődve, mintha nem tudná mi az, amire néz s ami rá visszabámul pufók arcával. Aztán odaguggolt melléje s hirtelen felkapta, a keblére szorította, össze-vissza csó­kolta. Már tudta, mi az a féllábú bábu: az apja, az ő édes apja utolsó ajándéka. Igen, ez volt az utolsó. S akkor megrohanták lelkét az emlékek, a mult képei. Látta az apját, azt a csendes, szomorú szemű, sápadt embert, aki oly szívesen nézte, mikor ezzel a bábuval játszott. És eszébe jutott az a szomorú délután, mikor öt utoljára ölelte meg. Ekkor is nála volt a bábuja s az apja akkor mosolygott rá utóljára ugy, ahogy csak azok szoktak, kiknek ez az utolsó cselekedetük, utolsó mosolygásuk. S amint most összecsókolva a rég elfelejtett bábut ismét letette maga elé, mintha megvál­tozott volna. Sima homloka összeráncolódott, pici ajakát szigorúan szorította egybe, kék szeme haragosan nézett, burkolva s élesen. És a leány meghökkenve nézett rá, mintha itélő bírója előtt állana. — Mit akarsz cselekedni, mit akarsz tenni, elkábított szegény kisasszonykám, te. Oly piros az arcod ós oly zavarodott a tekinteted. Mit akarsz te tenni? Szerelmes szivü, bohó kis asszonykám, te, letört liliom akarsz lenni . . . Mondod, hogy téged szeretnek és te elmégy és te visszajönnél majd, de már akkor nem lehet. Csúszni fogsz le, le mélyen a lejtön. És a te édes apád ott a messze sötét országból lát téged most és tudni fogja, mit tett az ő kedves leánya ... Ne nyúlj hozzám, dobj engem el. Tiszta kéz fogjon engem csak meg... Ne nyúlj hozzám, nem szabad . . . nem szabad! A bábu arca még haragosabb lett és oly szo­morú, de oly szomorú. A leány pedig ott állt előtte s forró lehelete zihálva tört elő kebléből. Szégyenkezve nézte a bábut és félve. A féllábú baba pedig mintha elfordította volna az arcát, mintha még szigorúbban ismételgette volna : ne nyúlj hozzám, nem szabad, nem szabad ! . . . Rettentő szó volt ez, megtépte a lelkét ke­gyetlenül. Jajgatva borult oda a féllábú bábu­jára ós sirt, sirt keservesen. Amire mámoros zokogásából felébredt, már mosolygott a bábu is és mintha igy beszélt volna: Nem mégy el kisasszonykám, holnap kiviszel a te édes apádhoz, a te jó édes apád­hoz. Most már csókolj meg és szorits magadhoz. És ugy lett. A féllábú bábu többé nem került a lomok közé. Ott ült a kis fehér teritős asztalkán s mikor hazajött az ő kisasszonykája, kék sze­mével mindig élesen végig mérte. — Rendben van minden, rendben van — mondogatta, mert hiszen rendben volt valóban minden, aztán mosolygott pufók arcával. S ha jöttek a nehéz kísértés órái, mert újból és újból elkövetkeztek ezek : összeráncolta a homlokát, szigorura húzta ajakát és keményen szólt: Űzd el a kísérteteket, üzd el magadtól, vagy menj, fuss tőlem, ha engedsz nekik, mert énhozzám csak tiszta kézzel nyúlj. Csak tiszta kézzel. És a féllábú bábu mindig győzött. Tisztán ment s tisztán tért meg hozzá az ő kisasszony­kája mindig, elűzte a kísérteteket, melyek a nagyváros forgatagában rátámadtak. Nehéz küzdelem volt ez, de szép küzdelem, ragyogó, fehér győzelem, ők tudják ezt csak ketten, a féllábú bábu, meg ő, a csendes, szomorú leány, akire sár nem fröcscsenhetett. Év mult év után ós már nem volt mellette senki, csak a féllábú bábu. Egyedül állt, egymagára volt hagyva, de vele volt a féllábú bábu ós vele a múltnak minden szép emléke. A tiszta ragyogó délután, melyen az a haldokló beteg ember ezt a bábut neki hozta, az utolsó ajándékját. A drága, kedves örömök emléke, melyeket vele töltött. Elő-

Next

/
Thumbnails
Contents