Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-20 / 90. szám

19H II. évfolyam, 90. szám Csütörtök, április 20 DELMAGYARORSZÁG lUzpMtl szerkesztéséfl és kiadóhivatal Szeoed, ? ELŐFIZETÉSI AB SZEGEDEN: 9 ELŐFIZETÉSI AR VIDÉREN TELEFON-SZAH: = Rorona-ntca 15. szám c=s | eflész évre . K 24'— félévre . . . K I2-— | egész évre. R 28-— félévre . . . R 14— Szerkesztóség 835 t=a Riadóhivatal 836 Baáapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., negyedévre. R 6'— egy hónapra R 2— negyedévre. R V— egy hónapra R 2-40 Interurbán 835 c=> Városház-utca 3. szám •=) J, Egyes szám ára 10 fillér ,[ Egyes szám ára 10 fillér Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Nemzetközi irányzatok. Mind sűrűbben találkozunk a közéletben és sajtóban azzal a panasszal, hogy a nemzetközi irányzatok mindinkább tért hódítanak. Csodálatos tünet. Hazaárulók voltunk annyi éveken át s most egyszerre — ugy halljuk — túlzó soviniszták vagyunk. Éveken át azt mondták nekünk, hogy nincs érzékünk a mult nagysága, dicsősége, tradíciói iránt; hogy a hideg ész érzéketlen logikájának emberei vagyunk. És most azt halljuk, hogy elfogultak vagyunk a mult nagysága, dicsősége és tradíciói iránt, hogy a tudomány és az ész szavával szemben az érzelmi politika hivei vagyunk. És bámulva kérdezzük, vájjon a szigorúan hatvanhetes irányzat miért volna egyszer soviniszta, máskor hazaáruló? Vájjon az a magyar szupremácia, mely a régi szabadelvű pártnak mindig vezérlő elve volt, miért nem védett meg a múltban a hazafiatlanság vádjától s a jelenben miért kell azt túlzó nacionalizmusnak tekintenünk ? Hisz olyan egyszerű és olyan természetes, hogy Magyarországon magyar országot akarunk és olyan természetes, hogy ezt a dinasztiával egyetértve akarhatjuk csupán. De a tömeg szeszélye változó, hangulatai ingadozók és véleménye mindig más és mindig csalhatatlan. Mi a magunk részéről a hangulatoknak e változását megértjük s patológiailag természetesnek találjuk. És azon, hogy a hazafias frázisokat a szociológusok jelszavai kezdik kiszorítani: egyáltalában nem csodálkozunk. Az egyik divat, előítélet és túlzás — s ezt újra és újra hangsúlyozzuk — szükségkép idézte elő a másikat. A multak igaztalan becsmérlését a multak igazságtalan dicsérete idézte részben elő; a kegyeletsértő történelmi hazugságok, melyek kegyeletből mondattak el. A nemzeti irány igazságtalan, korlátolt elitélését nagyban előmozdították azok, kik a nemzeti irányt csak kicsinyes, korlátolt koncepciókban birták megtestesíteni. És itt lehetetlen szemrehányás, vád és keserűség nélkül visszaemlékezni arra, hogy legjobbjaink annyit küzdöttek a frázisos hazafiság ama korlátolt megnyilatkozásai ellen, melyek a gyöngébb hitűek és a gyöngébb itélőtehetségüek szemében magát a nemzeti eszmét is ellenszenvessé tették. Az a politika, mely a magyar vezényszó kedvéért — bármily üdvös és óhajtandó legyen — ezt az országot évekig tartó krízisekbe vitte bele, nekünk sem ideálunk. Igaz, hogy az ország haladását, gazdasági és kulturális fejlődését hátráltatta és igaz — s ezzel kompromittálta a nemzeti irányt, — hogy mindezt nemzeti jelszavak alatt. Igaz, hogy ez nem volt a haladás politikája, de nemzeti politika sem volt. Annak terhére ne irják tehát. Az a politika, amely gazdasági és kulturális elmaradottságban sínylődő országban, faji, felekezeti és társadalmi ellentétek között nem talált a kartelbank formulájáért indítandó harcnál sürgősebb föladatot: bizonyára nem volt a reform, a fejlődés, a haladás politikája, de bizonyára nemzeti politika sem volt. Ép oly kevéssé, mint azelőtt az a politika, mely egy szegény, meghasonlott s nemzetiségekre széttagolt országot uralkodójával szembehelyezett. Bizonyára szükkörü, korlátolt világnézlet az, mely két ország nagy horderejű gazdasági megegyezésében a vámszövetség vagy vámszerződés problémáját látja legfontosabbnak s mely üres szavakért hasztalanul föláldozott gazdasági érdekekkel fizet. De ez közjogi politika, gravaminális politika ; azonban semmiképen sem nemzetpolitika. De midőn azt látjuk, hogy épen a frázisos hazafiságot, hogy épen a gravaminális világnézetet tagadta meg a nemzet, mint nemzeti politikát: akkor annak a haladás és reform ellen való bűneit az igazi nemzeti irányzat terhére fölróni nem lehet. A jövő színházi év. — Keressük fllmássy Endre programját. — (II.) Színpadról van szó, semmi esetre sem lehet tehát jogosult az olyan törekvés, amely az irodalmi értékek egyeduralmát vitatja, küzdi. A szinész sikereket akar, mindig, tegnap is, ma is, holnap is. Ezeket a sikereket folytatólagos irodalmi zománcokkal csak az olyan színház vonhatja be, amelynek etikai, társadalmi, gazdasági, művészeti, kulturális, sőt állami létjogosultságot ad vezetésének nagystilüsége, munkásságának szilárd pénzügyi bázisa és olyan közönség, amely az irodalmi és színpadi sikerek megítélésében megtisztult érzékről, élesen disztingváló hozzáértésről és finom logikáról tett bizonyságot. A magyar vidéki színpadoknál ennek a harmónikus színházi életnek majd mindegyik föltétele hiányzik, érthető tehát, hogy az irodalmi és színpadi életnek fejlődése sok irányban ellentétes utat vett. Hogy mennyire kvalitásos az uj drámairodalom, annak bizonyítása vagy megállapítása csak annyiban tartozik ide, amennyiben lehetnek pontok, ahol irodalom és színpad egymástól el nem választhatók. Bizonyos, hogy a vidéki színpadokon a színjátszás teljesen mesterséggé deformálódott, formák és sablónok vannak majd mindenre, nagy ritkán történik meg, hogy a scenikai | és technikai kereteket egy-egy mélységes, értelem vagy erős melegségü sziv az ember az én közvetlenségének és hóditó erejének megkapó varázsával tölti meg. A szinház vezetésében a vállalkozási nézőpontok avanzsáltak, innen van, hogy a kulisszák világában az irodalomnak csak szalmazsákok, az igazgatóknak takarékbetéti könyvek, egyéb értékpapírok és paloták teremnek. A közönség zöme némileg is hozzáértőnek csak a legteljesebb gunynyal mondható, már pedig a szinész sikeréhez ép a közönség zömének lelkesedése, rajongása, elismerése, tapsa kell. A szinész játékának a legteljesebb nyilvánossága van meg, majdnem teljesebb, mint az olyan esküdtszéki tárgyalásnak amelyre a szük teremre való tekintettel ' csak korlátolt számban ad ki belépő jegyeket a törvényszéki elnök. Ez a teljes mérvű plebejicitás, amely a szinészetéhez foghatóan egyetlen művészetnél sincs meg, ép a magyar vidéki városokban hatalmas akadályozója annak, hogy a szinész mestersége kifinomodjék, hogy az estéről-estére való előadások necsak olyan gazdasági folyamatnak tűnjenek föl, amelyet a napi kereslet és kínálat szabályoz Tömérdek körülmeny játszik itt még közre, amelyek mind azt bizonyítják, hogy az hogy minél többet és minél szívesebben jár a közönség a szinházba, egyáltalán nem jelentheti azt, hogy a szinház jó erőkkel, minél jobb előadásokat produkált. Annyira elmosódnak egy ilyen programszerű kijelentésnek a keretei, hogy laikus voltán az ember még bosszankodni sem tud, csak elmosolyodik. Szó sincs róla, lehet ugy is közönséget vonzani a szinházba, hogy ott jó erőkkel minél jobb előadásokat produkálnak. De programnak ez a kijelentés távolról sem akceptábilis, az ize bosszantóan metafizikus, az értelme laikus és kicsinyes. A legtöbb figyelemre méltó az egész programban, bár szintén nem uj dolog, az, hogy függetleníteni akarja Almássy a szegedi színpadot a fővárosi színházaktól. Erre a pontra is ráillik az, ami a politikai és színigazgatói programbeszédekre általában, a világért sem kell azt hinni, hogy a program okvetlenül valóra is váltódik. Különösen a műsornak függetlenitését ígérték eddig, az utóbbi évek tanúságai szerint elkelne még egy szent igéret — és ez teljesen uj lett volna Szegeden — hogy a szerep fölfogásának, az eljátszás mikéntjének dolgában is teljesen független, uj és önálló és eredeti lesz a szegedi színészet. Szép dolog lenne, ha a külföldi kiválóbb darabok szinrebozatalában versenyre kelne a szegedi szinház a fővárosi színházakkal. Mi azt hiszszük, bogy egy ilyen terv anyagi áldozatok nélkül megvalósítható, sőt emelné a szinház látogatottságát, fokozná az iránta való érdeklődést és a legalább részben önálló műsorral több teret adna a kiválóbb színészek érvényesülésének, a szegedi szinház egy-egy