Délmagyarország, 1911. március (2. évfolyam, 49-74. szám)

1911-03-28 / 71. szám

1911 II. évfolyam, 71. szám Kedd, március 28 DÉLMAGYARORSZÁG Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN TELEPON-SZAM: a Korona-utca 15. szám e=i egész évre . K 24-— félévre . . . K 12— egész évre . K 28-— félévre . . . K 14-— Szerkesztőség 835 a Kiadóhivatal 836 Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., negyedévre. K 6'— egy hónapra K 2— negyedévre. K 7-— egy hónapra K 2-40 Interurbán 835 c=i Városház-utca 3. szám =3 Egyes szám ára 10 fillér Egyes szám ára 10 fillér Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Háztulajdonosok. A szegedi háztulajdonosok közgyűlést tartottak vasárnap és elhatározták, hogy a városi közgyűlés elé beadványt juttatnak, sérelmeik orvoslását kérik. A háztulajdonosok föl is sorolják azokat a sérelmeket, amelyeknek megszüntetését sürgetik és amelyek tagadhatatlanul mérlegelésre való sérelmek, amelyek úgyszólván évek óta egyre szaporodtak, ugy, hogy azokat már nemcsak a háztulajdonosok, hanem a lakók is érzik. Azok a bajok, amelyek kezdenek a lakók életére is kellemetlenségeket árasztani, szinte elkerülhetetlenül következtek el, még pedig azért, mert az 1879. évi árviz után a hatósági intézkedések a maival szemben nem programszerűen történtek. Se közrendészeti, se közegészségügyi, szépészeti vagy gazdasági szempontokból is nem elégítették ki az igényeket. Fejlődött, alakult minden ugy, ahogy kellett, ahogy muszájból, elkerülhetetlenül kellett fejlődnie és alakulnia. És az ujjá támadt Szeged háztulajdonosaira az általános s állandó városrendezés miatt olyan kiadások szakadtak, amelyek nem állottak arányban anyagi erejükkel. Ez az egyenlőtlen erővel megindult küzdelem aztán évek során még egyenlőtlenebb lett. Az uj adótörvény által a háztulajdonosokra rótt terhek könnyítése céljából a szegedi viszonyokra alkalmazott eljárások is lennének már szükségesek. Igy például az általános házbérjövedelmi adónak Szegedre vonatkozólag történt megállapítása elsősorban a háztulajdonosokat érinti. Annyira érinti őket, hogy az anyagi teendőket alig birják s mindjobban érzik, hogy valamit kell már tenni. Mindenki tudja, hogy az általános házbéradó rossz beosztású s hogy a lakások felerőszét nem éri el a bérbeadott lakások összege! De nyilt titok az is, hogy az általános Iiázbéradó a külvárosok lakóit sújtja legjobban, mert ott akad legtöbb olyan ház, melyeket egészen a tulajdonos használ s képzeletben állapítják meg a házbérjövedelmet az ilyen lakótlan házak után, a képzeletben megállapított bérjövedelem pedig a volt lakás-részadőnak liusz-harmincszorosa legalább. Nem orvosolt baj az is, hogy az állami adóban az általános házbéradó megállapítása mellett igen nagy az emelkedés, tehát az ennek ötven százalékát képező községi pótadóban is nagy a többletjövedelem. Igy egészen indokoltan követelhetnék Szeged város törvényhatóságától, hogy az ötven százalékos községi pótadót legalább tiztizenöt százalékkal leszállítsák. Az építési államkölcsönnek kamatleszállítása városi közérdek, igy figyelemre méltó lesz az a memorandum, amit a háztulajdonosok plénuma elé terjesztenek. A háztulajdonosok érzik legjobban azt a bajt is, amit mindenki tud, hogy Szeged város egyik részét elveszi a vadviz és az esőviz, másik részét pedig agyontöltik már a humortémának se jó „eszményi nivó" miatt. Ezért Szeged minden lakójának érdeke az is, amit a háztulajdonosok elsősorban saját érdekükben kérnek, liogy tudniillik: a város feltöltését csakis ugy végezzék, hogy a csatornázás kérdését teljesen megoldhassák. Mert hisz az a fő, hogy a csatornázást és a magasnyomású vízvezetéket általánosítsák. Mindezeken kivül százszámra akadnak olyan bajok, hiányok, kezdetlegességek, melyek miatt méltán elkedvetlenednek a háztulajdonosok. De a lakók is. Természetes, hogy a hiányok és bajok leküzdése általános érdek. Természetes, hogy a reformmunkákra képesekké kell lennünk. Épen azért érthetetlen, miért nincs még ma se olyan egyesület vagy szervezet, amely a bajok megszüntetése érdekében sorompóba lépjen ? Miért nincs még a háztulajdonosoknak se olyan egyesületük vagy szervezetük, amely a háztulajdonosokat s igy a lakókat is érő mizériák miatt hangsúlyozza tiltakozását? Mert az az egyesület, amit eddig létrehoztak a háztulajdonosok, mai állapotában nem képviselheti teljesen Szeged III. Rikárd cirkuszban. Irta llené. Végre akadt egy könyörületes ember, aki nem tudván tovább hallgatni sátánszivü III. Rikárd kiáltozását: — Királyságot adok egy lóért! Lovat fogadni III. Rikárd alá.Cserébe nem királyságot, hanem alapos finánciális sikert remél a könyörületes Bonn Ferdinánd, sőt azonfelül művészit is. Cirkuszba akarjavinni III. Rikárdot. Cirkuszba, ahol bátran lehet lovacskázni, ahol nagyszabású csatajelenetekre van tér és alkalom s ahol a publikum körbe fogja a játszókat. Mindez pedig lényegesen változtat a III. Rikárd igazi lármás, grandiózus érvényesülésén, amely eddig a színpadon tényleg fucscsba ment. Nagyon természetes, mondja Bonn a „Berliner Tageblatt ban, mert a színpad nem ennek a Shakespeare-darabnak az eljátszására való instrumentum. Ahogy nagybőgőn nem lehet violinkoncertet eljátszani s a milanói Scalaban nem lehet finoman árnyaló modern drámát előadni, ép ugy nem lehet III. Rikardból kamarajátékot csinálni. — Mindenki észrevehette, — mondja Ferdinánd Bonn, — aki elgondolkozott a művészété technikáján, hogy a színpad hiányzó negyedik falának is meg kellene lennie s a nézőknek fölülről kellene nézniök a játékot, szóval magunktól rá kellett mar jönnünk a cirkuszi vagy a régi színpadi formára. Ez a strukturája még meg volt a színpadnak Shakespeare idejében, mikor a nézők a színészekkel a színpadon voltak. A publikumban való „bennelevés" végtelenül vonzó volt és többszörösen nagyobb hatást idézett elő. Mikor aztán elkezdték a dekoratív szintér-cserét s egyik színpadon nézősködő főúrnak az orrára esett egy színfal, ennek az intim közönségnek beföllegzett. Publikum és színpad elváltak egymástól s ez a válás tart ma is, nagy fájdalmára minden előadónak és szerzőnek. Valóban csodaszép érzés, melyet addig nem is ismertem, ha az ember, mint Ödipusz király, ugy szabadon áll a hallgatók között. Persze nem minden darabot lehet ebben a kerekségben, ebben a körben játszani. Régi és uj idők legtöbb drámája minden további nélkül ehez a hiányzó falu instrumentumhoz van kötve. Mig a naturalizmus mindig kisebb és kisebb színházakba húzódott s egyszerűen idegessé lett nagy mozdulatoktól, tágas termektől, erős hangoktól, ujabb időkben további megkülönböztetéseket tesznek és azon igyekeznek, hogy az al fresco festett képeket ne kelljen egy falra akasztani finom akvarelekkel. Ez tulajdonkép magától értetődik s az ember elcsodálkozik rajta, hogy olyan soká tartott, mig Reinhardt barátom végre elsőnek inszcenálta cirkuszban Ödipusz királyt s a hangszernek. amelyen játszott, ezzel a kerekítésével példátlan hatást kényszeritett ki. Mert ebben, csakis ebben van az előadás igazi vonzóereje. Megfigyelhettem magamon, milyen hatalmas különbség van a négyszögletű és a kerek tér között, mekkora nyugodtsággal lép az ember a kerek cirkuszba és milyen hidegen hat egy terem vagy varieté négyszögletes tere az előadásra is, a publikumra is. Ha volt valaha darab, mely az al fresco jelzést sajátosan megérdemelte, Shakespeare III. Rikárdja az. Shakespeare a „drum and trumpet thinks", a „dob és trombita dolgokat", mint a későbbi kritika a lovagi és látványos darabokat nevezte, művészien kiépítette és az Erzsébet-éra általános hangulatából mint egy Michel-Angelo hatalmas ecsettel, a legnagyobb vonalakban, kialakította ezt a darabját. S hogy ezt teljessé tegye, a színjátszásnak a költő és a publikum közé kell lépnie. Dráma sohasem lehetséges önmagában, mindig a költő az előadó és főkép a néző kölcsönös hatására van szüksége. Életfölötti nagyságban megfestett képet nem lehet egy lépés távolságból nézni és miniatűrt nem szokás husz lépés messziről élvezni. Egy ilyen vad, vaszörejü, nehéz lovakon elgaloppirozó cselekménynek a hiányzó falu színpad sohsem volt alkalmas hangszere. Mikor III. Rikárdot játszottam, mindig ez volt a benyomásom. Az első fölvonásokat, a képmutatást még csak meg lehetett csinálni, de mikor