Délmagyarország, 1911. március (2. évfolyam, 49-74. szám)

1911-03-21 / 66. szám

1911 II. évfolyam, 66. szám Kedd, március 21 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, Q Korona-utca 15. szám c=3 Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., t=i Városház-utca 3. szám c=i ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . K 12' negyedévre. R 6-— egy hónapra R 2'Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉS! AR VIDÉREN egész évre . R 28— félévre . . . R negyedévre. R V— egy hónapra R Egyes szám ára 10 Gliér 14-— 2-40 TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 835 c=n Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Az örökbéke szatírája. Mióta Arany János megírta híres szatíráját az örökbékéről, azóta ez az eszme nagy hódításokat tett még oly körökben is, amelyekről azt hittük eddigelé, hogy azoknak hivatása a háborúk előkészítése. Értjük a diplomatákat és a külügyminisztereket. íme, most is Holló Lajost az buzdította beszéde elmondására, mert sir lord Grey, Anglia harcias külügyminisztere, szirénhangokon szólott a nemzetek fegyverkezéseinek korlátozásáról, mert, mint ahogy mondá, a lázas fegyverkezések által szárazföldön és a tengeren a népek „békében vérzenek el". Nincs híjával a pikantériának, hogy a tengeren való fegyverkezésben a mértéktartást épen Anglia ajánlja a világ figyelmébe, amely Angliának hajóműhelyeiben ma egymagában több Dreadnoughtot építenek, mint a világ összes hajóépítő műhelyeiben. S fölötte érdekes, hogy a világbéke hírnökéül azt a lord Greyt tisztelhetjük, akinek két év előtt nagy része lett volna abban, ha világháború szakad az emberiség nyakába Bosznia annektálása miatt, amelynek okkupálására a berlini kongresszuson fényes nevű angol államférfiak ösztökélték a legbuzgóbban monarchiánkat. Ez a körülmény azonban csak azt bizonyítja, hogy a béke gondolata még azok soraiban is napról-napra több hívet szerez, akiken nem múlott, hogy az emberiség története nem lett gazdagabbá, jobban mondva szegényebbé, egy véres és rettentő háború emlékeivel. Magyarország miniszterelnöke, a szombati interpellációra válaszolva, annyi finomsággal, oly tökéletes diplomáciai kifejezésekkel szólott a tárgyról, amilyen beszédet csak született diplomaták mondanak. S mikor azt mondta, hogy örül sir lord Grey beszédének, mert az korrigálása az angol külügyminiszter két év előtti álláspontjának, ezzel meleg elismeréssel adózott a nemes lord annyira kívánatos észbekapásának. Tudjuk jól, hogy az angol liberálisok nem először tekintettek politikájukban ha nem is ellenségesen, de összeráncolt homlokkal monarchiánkra. Gladstone hires „hands off"-ja még a fülünkben cseng. Az ő oktalan ellenszenve ellenünk iskolát csinált. Ám azt is tudjuk, hogy a hagyományos barátság érzései az angol népben mindig felülkerekedtek, s hosszabbrövidebb ideig tartó tévelygés után, az angol nemzet annak tekintette monarchiánkat, aminek a századok megpróbáltatásai között annyiszor bizonyult: az angol nemzet legigazabb, mert legérdeknélkülibb barátjának. Az anneksziós időkben talán egy kicsit rosszul esett, hogy régi, kipróbált barátunk gyűjtötte fejünkre a legtöbb parazsat; de akkor is keserűség nélkül vártuk az angol politikusok feleszmélésének pillanatát, mert semmit sem tartottunk oly természetellenesnek, mint azt, hogy épen mi, akiknek utja annyi századon keresztül sohasem keresztezte az angolokét, ütközzünk bele mindenféle a brit politika sakkhuzásaiba. A tengeren való fegyverkezés mérséklésének fölvetett eszméjére visszatérve: a miniszterelnök örömmel üdvözölné, ha Anglia és Németország egymással meg tudnának egyezni a hadihajók építésének mértékére és tempójára nézve. A két nagy nemzet ily békés megegyezése bizonyára nagyban előmozdítaná a világ békéjének fönntartását. Ha e két nagy nemzet, amelyek közül az egyik birtokában van a tengeri világhatalomnak; a másik meg azon az uton van, hogy akarva nem akarva, tengeri világhatalommá is váljék: megKonferanszié a Sasfiók-ról. A szegedi színházban elmondta: Ábrányi Emil. Kevés emberfiának jut részül az a szerencse, hogy egy igen müveit, igen szeretetreméltó közönséggel egy nap leforgása alatt kétszer találkozhatik. Én most ilyen szerencsés helyzetben vagyok. És szerencsémet még többre becsülném, ha rövidebb színdarab előtt kellene konferánszt tartanom, mert nyilvánvaló, hogy akkor kedvem szerint hosszabithatnám meg a második találkozás örömét. Rövid dráma előtt a konferanszié helyzete sokkal kedvezőbb. Mennél rövidebb a színdarab, annál hosszabb lehet a konferanszié. Szabadon, kényelmesen adhatja elő mindazt, amire kiterjeszkedni akar. Nem köteles kifenni a zsebóráját, mint ahogy ón most kiteszem a magamét és nem köteles szigorúan yigyázni arra, hogy egy pillanattal se menjen tul a számára kiszabott percek keretén, ^e hát azon a tényen, hogy a Sasfiók nemCsak rendkívül szép darab, hanem egyúttal rendkívül hosszú is (hat fölvonás, csak magyar színpadokon adják öt fölvonásban az en átdolgozásom alapján), ezen a tényen változtatni nem lehet. Bele kell nyugodnom abba, hogy olyan rövid legyek, mint egy sPártai szónok, vagy Tacitus. (Aki persze ^Övid szóban is nagyon sokat tudott mondani!) Minimumra szorított észrevételeim Bos'Qndról és a Sasfiókról ime a következők: Rostand dicsőségét — a saját lángeszén kívül — két nagy francia művész mozdította Coquelin, aki Cyrano-t és Sarah Bernhardt, aki az Aiglon-t kreálta világraszóló hatással. Boldog drámairó, akinek ilyen magyarázói vannak! De a boldogság néha túlságos — a nagy színész néha veszedelmes vetélytárs. Könnyen élhetnek azzal a taktikával, hogy a szinészt a drámairó rovására magasztalják föl és el akarják hitetni a közönséggel, hogy nem a költő volt a charmeur, aki meghódította, hanem a színész; nem a drámairó virtuozitása hatott elementáris erővel, hanem a szinósz virtuozitása; nem a költő dikciója volt nagy és szuverén, hanem a szinész csevegő művészete; nem a költőé a főórdem, aki teremtett, hanem a szinószé, aki reprodukált. Rostand-nal szemközt mind a Cyrano, mind az Aiglon esetében alkalmazták ezt a manővert. Sőt a Sasfiók fényes diadala után egyéb maliciákban is részesítették. Amint a Sasfiók 1900-ban Sarah Bernhardt párisi színházában szinrekerült, rögtön előállottak a nagy sikerek rendszeres kisebbitői és ravasz szemhunyorítással kérdezgették egymástól: micsoda voltaképen ez a Sasfiók? Tantiémere vadászó kacórkodás-e a napoleoni legendával, vagy komoly irodalmi alkotás? Ügyes spekuláns irta-e, aki a francia lélekben örökké izzó gloárvágyat akarta csengő pénzre váltani, vagy igazi költő, akit nemesebb becsvágy sugalmaz? Mit akar Rostand ezzel a Sasfiókkal? Szenzációs nadrágszerepetakart-e irni Sarah Bernhardt számára, vagy igazán értékes, maradandó becsű történeti drámát? Ha igy vetik föl a kérdést, az én válaszom csak ez lehet: nem tagadom a szerep szenzációs voltát, de állitom, hogy ez a szerep egy igazán komoly és nemes alkotás keretében áll. Állitom, hogy a Sasfiók — igenis — igazi költő müve és maradandó becsű történeti dráma. Nem a régi romantikusok felületes, dagályos történeti drámája ez, hanem a mélyebb látású, finoman elemző, szellemesen motiváló pszichológusé, aki élesen megfigyelt ós gyönyörűen rajzolt részletekből állítja össze a 30-as évek bécsi udvarát, ahol Napoleon egyetlen fia lassankint halálra sorvadt; akinek a gazdag költői képzelete nem rúgja el maga alól a történeti valóságot; aki nem fogadja el azt a hatásosan kihasználható banális legendát, hogy a reichstadti herceg 21 éves életét alattomos méreg pusztította el, hanem a szegény Napoleon fiu kora hervadását művészien megokolt belső okokból vezeti le. Napoleon fiát Rostand darabjában a belső meghasonlás öli meg. Cselekedni nem tud, megnyugodni nem bir. Érzi a vágyat, hogy atyja emlékére méltó tetteket kövessen el, de nem érzi magában az erőt, hogy ilyen tetteket végrehajtani tudjon. Érzi, hogy a Napoleon-nóv nagy dolgokra kötelez, de érzi egyúttal, hogy ennek a kötelességnek megfelelni nem tud. Érzi, hogy a Habsburg-vér több benne a Bonaparte-vérnél. Apjának a nagysága nélkül nagy aspirációi vannak; francia császár szeretne lenni és megmarad osztrák főhercegnek ; világraszóló összeesküvést tervez ós hitvány udvari intrikákra tehetetlenül meghátrál; villámló felhők közelébe akar szállani, mint a sas és az első fagyos szél megöli, mint a kalitjából kiszabadult madárkát. A dicsvágy ós a tehetetlen vergődés állandó láza emészti föl. Titán-apától született, de 5 maga nem óriás, — és a ráhagyott grandiózus emlékek terhe alatt élete