Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-24 / 45. szám

1911 február 22 DELMAGYARORSZAG 5 lépett föl, művészi képességeivel a vidék legelső baritonistájává emelkedett. Juhász Sándor már megülte a harminc éves jubileumát Kecskeméten s most, amikor örökre búcsúzni készül a színpadtól — attól a színpadtól, amelyen legragyogóbb sikereit aratta — bizonyos sajnálat tölt el minden színházba járó embert. Ma este, Brissard szerepében is régi lényében és erejében csillogott a művészete. Fiatalos kedvvel, erőre kapott invencióval játszott, a hangja sem vesziíett régi erejéből semmit s épen ezért fogta el a lelkeket a sajnálkozás Juhász Sándor bucsuzásán. Mennyi, mennyi fiatal színész akad, hasonló zsánerű, aki eltörpül Juhász Sándor képességei mellett. Ünnepios hangulat uralkodott a szinház nézőterén ós a színpadon, ahol meghatottau, könnyező szemmel hajlongott a csokrokkal, babérkoszorúkkal és soksok ajándékkal elhalmozott Juhász-pár. A közönség szakadatlanul, szivből ós őszintén tapsolt az ünnepelt müvószpárnak s az a diadal, amolyet a mai estén ketten arattak, a vidéki színészetnek a legközvetlenebb, legforróbb és talán a legteljesebb diadala volt. * ternovszky Maryit vendégszereplése. Napról-napra fokozódó érdeklődést tanusit a közönség Gallovich Jenöné, Ternovszky Margit pénteki föllépése iránt. Ternovszky Margit rövid pihenés ós ujabb szerepekre való készülődós után a Dollárkirálynő szerepében ismét a közönség elé lép. Hogy ujabb diadalt fog aratni, abból is megjósolható, hogy a jegyek nagy részét a közönség már szétkapkodta. * Szász Zoltán fölolvasása. Szász Zoltán fővárosi Író a szegedi színházban fölolvasást fog tartani március ötödikén. A tanács a fölolvasásra átengedte a városi szinházat. * A próféta. A Vigszinházban csütörtökön este mutatták be Lengyel Menyhért uj darabját, A prófétát. Szerző és szinház mindent megtettek, hogy a közönség egy nem mindennupi, ugyancsak nem snblonos est emlékével távozzék. A dráma tárgya ép oly ekszotikus, aminő szemkápráztató a kiállítása, amely kétségkívül oly fényűző dekorációkat visz a színpadra, aminőket nálunk még alig láttak. Lengyel Menyhért, aki tavaly Dai Nippon fiai közé vitt el minket, ezúttal egy rövid londoni tartózkodás után Polinézia tűzhányó hegyes, vadregényes tájaira varázsolja a Vígszínház színpadát. Londonból kell odamenekülnie Boyer-Burton Percivalnak, aki nagyon is tüzesen udvarolt a szép Pearstone Sybillnek ós aztán azzal menti meg a hölgy hírnevét, családi boldogságát, hogy önként vállalkozik arra, hogy elhagyja a ködös Londont és elmegy Pearstone uj bányabirtokára, ahol a bányamüveket fogja dirigálni. Azt eszeli ki, hogy a benszülötteket fogja munkára szoktatni, ugy, hogy nem kell majd drága munkaerőt importálni. A renyhe népet ugy akarja meghódítani ós reformálni, hogy isten kópében, mint az üdv és boldogság prófétája jelenik meg ós igy veti alá a maga akaratának a természet romlatlan gyermekeit. De ennek az eszmének önmaga esik áldozatul. Megszereti a népet jobban, mint valaha képzelni tudta volna. A kalandorból a nép lelkes barátja lesz, aki frontot változtat azokkal szemben, akik az ő védenceit ki akarják zsákmányolni. Megtagadja értük faját, megtagadja szerelme tárgyát, Sybillt is, aki utána ment, harcra száll az európaiak ellen ós ebben a harcban életét veszti. Itt tulajdouképen vége volna a drámának, de talán épen itt következnek a mii legszebb részletei, Sybill búcsúja és azután a bcnszülőttek gyásza Percivalért, köztük a darab egyik legrokonszenvesebb alakjáé, Jababáé, egy kis vadleáuyé. A mü rendkivül tetszett, a színészek kitűnően játszottak. A zsidókérdés és a duma. Pétervárról jelentik: A birodalmi duma százhatvanhat ellenzéki ós középpárti képviselő által aláirt javaslatot tárgyalt a zsidók letelepedési területei tekintetében fennálló korlátozások megszüntetése dolgában. A duma kétszáznyolc szavazattal százharmincnyolc ellen elhatározta, hogy sem a javaslat mellett, sem ellene nem foglal állást és azt a kérdést, vájjon ezen intézkedés kívánatos volna-e, a személyi sérthetetlenség bizottsága elé utalja, amelynek föladata lesz, egy hónapon hóim jelentést fenn'. Mezei Péter a ravatalon. — A magyar színészet gyásza. — (Saját tudósítónktól.) Mezei Péternek, a kiváló színművésznek, a jó barátnak, a nemesszivü embernek a halála általános részvétet keltett városszerte. Most, hogy a kegyetlen halál örökre lezárta a művész mosolygós szemeit, most tudjuk csak, mit vesztettünk benne. A közönség a nagy alakító művészt, ismerősei a jóbarátot, tanítványai — mert azok is voltak — a nagytudásu, jóakaratú mestert. Ez mind nincs többé. Péter bácsit átkarolta a csontos szörny és vitte magával kérlelhetetlenül, nekünk csak a kedves emlékét hagyta itt. Dicső szép emlékeket, mert szép ós teljes élet volt a Mezei Péteré és a halál is ugy bánt vele, mint ahogy megérdemelte, nem lassan, lopva közeledett hozzá, nem csúfította el az öregség ráncaival mosolygós arcát, hanem hirtelen lepte meg és elaltatta. Élővirágok édes illata járja át a szobát, ahol Mezei Péter fokszik. Tisztelői, jóbarátai körülrakták virággal az ideiglenes ravatalt, amelyet Toponarszkyné Balogh Etel volt színésznőnek Szent György-tér 1. szám alatt levő lakásán helyeztek el. Két hatalmas gyertya lobogó lángja világitja meg a fekete posztóval bevont szobát és vibráló sárgás fénye rávetődik az elhunyt művész markáns vonásaira. Mintha csak egy színdarabban a halottat játszaná Péter apó, ugy tűnik föl a szemlélőnek. Szemei félig lehunyva, mintha hamiskásan kacsintgatnának. A ravatal szürke selyemmel van diszitve, körülrakva koszorúkkal és ólővirágokkal. A diszos koporsó födele a ravatal mellé van támasztva Mezei Péter élt hatvannyolc évet fölirással. Tisztelői, ismerősei, jóbarátai még a késő délutáni órákban is fölkeresték a ravatalt, hogy bucsut vegyenek az elhunyt művész holttetemótől. Mezei Péter diszes ravatalán mozdulatlanul fekszik, nem hallja, hogy a másik szobában felesége, hosszú földi utján hü kísérője, Mezeiné Ajtai Ágnes, velőtrázéan zokog és nem tud megnyugodni a változhatatlanban. A bugó, fájdalmas sirás időközönként megszakad, ez nem a megnyugvás jele, hanem a szegény özvegy fájdalmában elájid és ha szerető, gondos karok föl nem fognák, aléltan zuhanna a földre. Majd újra előtörnek a zokogó hangok és ezután se vége, se hossza a panaszos könyhullatásnak. Mindenki sir. Ki nem szerette a jó öreg szinószt, Mezei apót? Mindenki szerette, aki csak egyszer látta játszani, a barátai, pályatársai pedig rajongtak érte. A ravatalt körülvevő virágerdő mutatja, hogy tisztelői, barátai még a halálában sem feledkeztek meg a művészről. A diszes koszorúk már garmadába hevernek a koporsója körül. Ott van már a Toponarszky család koszorúja ezzel a fölirással: Felejthetetlen Mezei bácsinak, és még számos diszes koszorú: Mezei Péternek Szendreyék, Jó Mezei bácsinak Iiegedüaék, Felejthetetlen Péter bácsinak Szabó Kálmán ós családja és még sok élővirág koszorú, fölirás nélkül. A részvótsorok és táviratok egész halmaza érkezik a gyászházhoz, Mezei Péter nagynevű müvésztársai sorba küldik legőszintébb részvétüket az özvegynek. A többi koszorúkat pénteken délelőtt teszik az uj ravatalra, melyet a szegedi városi szinház előcsarnokába állítanak föl. A temetés pénteken délután három órakor lesz. A szegedi városi szinház előcsarnokában pontokén délelőtt föl lesz ravatalozva a művész holtteteme ós innen viszik ki délután három órakor az evangélikus temetőbe, örök pihenőre. Búcsúbeszédet mond Almássy Endre igazgató a színtársulat ós az Országos Szinészegyesület nevében s Csiky László a kartársak nevében. A legöregebb magyar szinész temetésének költségeihez Szeged város is hozzájárul. A tanács csütörtöki üléséből kétszáz koronát folyósított erre a célra. A szinügyi bizotság tagjai koszorút helyeznek Mezei Péter ravatalára. Madame d'Albert nyomora. — A francia államférfiú özuegge Szegeden. — (Saját tudósítónktól.) Tegnap délben, közvetlenül a budapesti gyorsvonat indulása előtt azoknak a szegedieknek, akik a pályaudvaron tartózkodtak, feltűnt a rendőrség egyik tisztviselője, Sass Lajos első kerületi biztos, aki hivatalos teendőt végzett ott, de azért polgári ruhában volt. Sass Lajos egy idősebb hölgyet kisórt ki az állomáshoz, annak másodosztályú jegyet váltott ós bár a legdiszkrétebben végezte a dolgát, mindenki látta, hogy itt érdekesebb rendőri esetről van szó? annál inkább, mert a rendőrbiztos állandóan franciául beszélt a társaságában lévő nővel. A hölgy elutazott a gyorsvonattal, Sass azután visszament a rendőrségre, ahol jelentette a főkapitánynak, hogy: — Albert Félixnó elutazott. A rendőrség sem magát az esetet, sem annak előzményeit nem hozta nyilvánosságra, pedig eléggé érdekes az. Bizonyosan tekintettel volt az ügyben szereplő úriasszony előkelő családi összeköttetéseire ós nem akarta a nyilvánosság elé dobni annak az asszonynak a nevét, akinek az ura valamikor jelentős szerepet játszott Franciaország politikai életében. Albert Félixnó, aki Szegeden Madame d'Albert néven ismertek kevesen, nevelőnő volt a városban. Az ötvenöt éves asszony nem régen került ide, legutoljára egy gyógyszerész gyermekeinek volt a nevelőnője, de mintegy másfél héttel ezelőtt otthagyta az állását. Nem volt pénze, nem tudott senkihez sem fordului, egy szép napon elment hát a Tisza-szállóba, ott szobát bérelt. Vagy egy hétig lakott a szállóban, de ezen idő alatt sem a szoba árát, sem az élelmezést nem fizette meg. Nem volt pénze. Irt levelet a budapesti francia konzulnak, Fontenay vicomtenak, akitől pénzt kórt, de a konzul nem teljesítette a kívánságát. Szegény d'Albert nagyon kényelmetlenül érezte magát. Közben beteg is lett, ágyba dült és Juranovicsék jószívűségét bizonyltja, hogy mindennel mégis ellátták. Tegnap azután a nevelőnő maga üzent Somogyi Szilveszter dr, főkapitánynak, hogy küldjék Budapestre, ahonnan majd a konzul segítségével haza kerül Párisba. Somogyi Szilveszter dr teljesítette is a kérését, kikísértette Sass Lajossal az asszonyt az állomáshoz, ott a rendőrbiztos másodosztályú jegyet váltott és azóta Madame d'Albert már Budapesten is van. A nyomorba jutott nevelőnőnek nem volt mindig ilyen a sora. Valamikor — tizenöt-husz esztendővel ezelőtt — hires, ünnepelt szépe volt a franciák léha fővárosának, Párisnak. A férje, Albert Félix, magasrangu államférfiú volt, aki politikai szereplése révén hires emberré lett.'Tényező volt minden mozgalomban, de vagyont nem gyűjtött és amikor meghalt, a legnagyobb nyomorban hagyta özvegyét. Albertnó szógyelte, hogy nyomoráról azok az emberek szerezzenek tudomást, akik azelőtt állandó vendégei voltak a szalonjának és ezért külföldre ment, ahol abból tengette az életét, hogy mások gyermekeire vigyázott és francia leckéket adott. Budapesten is több helyen volt állásban, azután Szegedre jött, de itt beteg lett és nem reflektáltak a szolgálataira. Most fölutazott Budapestre, ahol fölkeresi Fontenay vicomte konzult, az talán segit rajta és teljesiti Madame d'Albert kívánságát, amiről az öregedő nevelőnő csillogó, mosolygó szemekkel beszél: — Egyszer szeretném még látni Parist!