Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)
1911-02-19 / 41. szám
2 vámszedés még jobban elfogja torzítani a mai helyzetet s még inkább fokozni fogja a drágaságot. De ha semmi sem változnék, vagy még ha a mai állapotunk enyhülne is, növekvő lakosság és növekedésre képes fogyasztás mellett lényegében a helyzetünk nem fog javulni, hanem hovatovább mind ferdébbé változik. Semmi egyéb bizonyíték nem kell ehez, mint az, hogy egy nálunk fogyasztóknál és termelőknél sokkal nagyobb ur is tűrhetetlennek találja ez állapotot, mert saját magán tapasztalja azt. Ez a nagyhatalmú ur : az állam. Lukács László pénzügyminiszter egyik ekszpozéjában kifejtette, hogy 1893-tól kezdve a magyar állam nyolcvanhárom és fél millió koronányi évi többletet vett magára alkalmazottainak fizetésemelése cimén, de ezt, — mondja a pénzügyminiszter — meglehetősen paralizálta a drágaság rohamos emelkedése. Ebből azt következteti, hogy ha azt akarjuk, hogy azok a nagy áldozatok, melyeket az állam ez irányban hozott, teljesen eredménytelenekké ne váljanak, okvetlenül szükséges törvényhozási és adminisztratív uton oly gazdaságpolitikai intézkedéseket tenni, melyek lehetővé teszik, hogy legalább az elsőrendű életszükségleteknek áremelkedései in infinitum végre-valahára megakasztassanak. Am még az államban is van egy főhatalmu tényező s ma odáig jutottunk, hogy ennek is kardot kell ragadnia a drágaság gordiusi csomójának kettévágására. A katonaságot értem alatta, őt is fojtogatja ez a soklábu szivó szörnyeteg. A katonaság nem fogja kibírni sem a drágaságot, sem a mostani vámpolitikát. A hadügyminiszter bevallja, hogy a drágaság folytán a hadsereget nem tudja az előirányzat alapján ellátni. Az építkezéseknél az a helyzet, mondja a hadügyminiszugy beszélt, mint egy rajongó (enthusiast), aki el van határozva felvett olaszegységi eszméjeért mindent kockáztatni s ki felett szándokától sem az útjába gördülhető akadályok által, sem azon veszély által, hogy minden elveszhet, ami már megnyeretett, magát visszatartani nem engedi." (Elliot — lord John Russell-nek, szeptember 10. 1860.) Ilyen volt az „álláspont, melyre Garibaldi helyezkedett. Ő nem gondolt a diplomatiával, nem vette fel számításainak mérlegébe a nem-intervenció elvének roppant súlyát, melynek felállításával ós fentartásával Napoleon császár és Anglia egész Európát rákónyszeritették, hogy a nagy olasz mozgalomnak tótlen szemlélője maradjon. Cavour ellenben irtózott a gondolattól, hogy Róma megtámadása által Napoleon császárral összeütközés provokáltassék. 0 nem ringatta magát azon illúzióban, hogy Olaszország, aminő rendezetlen állapotban akkor volt, Franciaországgal is ós egy időben Ausztriával is megmórkőzhetik, — s Róma megtámadását Olaszország végselmes veszedelmének tekintette. Ez volt az egyik ok, mely a turini kormányt azon határozatra indította, hogy a királynak hadserege élén Nápolyba kell mennie, miszerint személyes jelenléte általa forradalom tuláradásának gátot vessen. A másik ok az volt, hogy Garibaldi loyalitásához ugyan a kételkedésnek még csak árnyéka sem férhetett, de azt tudták Turinban, hogy a hadi dolgokkal elfoglalt hős vezér legközvetlenebb bizalmas környezetében sok igen tevékeny tényező a dolgok DELMAGYARORSZÁG j ter (Közös hadügyminisztérium 1910. költségvetése 2. füzet, 1. rósz, 351. lapon), hogy 5 az átalányokat kiutalványozza ugyan, de ebből az építmények karbantartását csak 60% erejéig lehetett elvégezni, a berendezési tárgyakon pedig csak a tényleges szükséglet felerószót lehetett ugyanazon előirányzatból fedezni, — a többire nem maradt pénz. Még válságosabb azonban a helyzet az élelmezésnél. A hadügyminiszter 1910-re (32. tétel alatt) majdnem egy millió emelést kórt (929.803 K), de előre bejelentette, hogy ebből nem tudja majd a legénységet eltartani, mert 1907-ben majdnem öt millió túllépése volt, 1908-ban pedig a drágaság ennél a tételnél 13 millió hiányt fog okozni. Miért van ez igy? A hadügyminiszter ur katonás nyíltsággal megfelel erre. Mert „az árak az uj vámtarifa hatása alatt újólag emelkedtek" (1907-iki zárszámadás 27. 1.). Ezért nézetemet abban foglalhatom össze, hogy az összes állami, társadalmi ós katonai körülményeink ránk fogják kényszeríteni az uj fordulatot. Az uj fordulat pedig nem lehet józanul egyéb, mint az, hogy kibuvunk Bismarck vámpolitikai dilemmájából s ráhelyezkedünk olyan alapra, melyet mindaddig nem hagyhatunk el, valameddig másodrangú közgazdasági helyzetéből a monarchia ki nem nÖtt. A drágaságnak ezt a magyar problémáját másképen megfejteni nem tudjuk, mint ugy, hogy a Balkán-államok olcsóbb állati és agrár-termékeit bebocsátjuk városi lakosságunk ellátására s o mi drágább állatainkkal ellátjuk Ausztria 8 esetleg a vámkülföld vagyonosabb népeit. Mi nem vagyunk elég gazdagok ahoz, hogy a világ legelső marhahúsát fogyaszthassuk, de ebből nem következik az, hogy ne termeljük ezt a drága portékát, ellenkezőleg: termeljük, védjük s vigyük ki azt, de a mi fogyasztásunkra városainkba bocsássuk be a Balkán gyöngébb és olcsóbb huseledelót. Végeredményben a drága kivitel s olcsó behozatal közti különbség fogja ama nemzeti fejlődését nem a Garibaldi, hanem a Mazzini programmjának kerékvágásába tereli s ezek a tényezők egyrészt oly befolyásra vergődtek, misrészt a diktátor nyíltan vallott programmjához ragaszkodó minisztérium rendelkezéseit paralysálva, annyi zavart idéztek elő, hogy a dolgok polgárháború lehetősége felé sodortattak, aminek viszont, miként egy izben Türr tábornok nyíltan kimondotta, az lehetett volna következése, hogy Olaszország egységének kivívása helyett a Bourbonok Nápolyba, az osztrákok Milanóba visszatérnek. A pártviszály mármár oly erőre kapott, miszerint attól lehetett tartani, hogyha a monarchikus elv elleinek tevékenysége nem paralysáltatik, magának Garibaldi-uák sem lesz hatalmában programmját keresztülvinni. Ugy látszik, hogy maga a diktátor is sejtett ilyesvalamit, legalább erre mutat az, hogy midőn (később valamivel) Türr tábornok, ki nápolyi parancsnokká volt kinevezve, ez állásáról épen azért mondott le, mert az antimonarchikus párt befolyása mindenkép rudat vetegetett rendelkezéseinek küllőibe, — Garibaldi azt felelte neki: „Maradjon ön, mert ön olyan ember, aki a progrmnmot, karddal kezében, torlaszokról is fenn fogja tudni tartani. Tehát az utcai torlasz-harc lehetősége is kilátásban volt! Ez a második ok, mely Victor Emánuel személyes jelenlétét elkerülhetetlen szükséggé tette. Hozzájárultak ehhez még hadtani tekintetek is. A nápolyi király szeptember 5-én este hagyta el Nápolyt. 1911 február 12 megtakarítást adni, mely nélkül minden haladás porhintés vagy beteges illúzió. Másként, mint erős kúrával, gazdasági szervezetünk régzetes elferdülósét nem fogjuk soha helyrehozni. Ezért hozzá kell szoknunk e gondolathoz s belé kell vinni vámpolitikánkba. Ha ez elfogadtatik, akkor jövendő vámpolitikánknak alapja nem lehet más a jövőben, mint egyrészt a kikészitési eljárásoknak nagyszabású kiterjesztése az egész vonalon, másrészt ugyanezen eszmemenetnek megfelolően a Balkán-államok élőállatjainak kijelölt városaink közvágóhidjaira való bebocsátása, Rendületlen meggyőződésem az, hogy semmi más módon segíteni magunkon nem tudunk. Hiába hirdeti valaki az összes gabona- és állatvámok eltörlését, ebben a középeurópai vámirányzat parancsol nekünk s még a legenergikusabb merkantilista sem követelheti, hogy mikor a nyugati államok mind elzárkóznak, akkor mi teljesen védtelenül hagyjuk gazdáink termel vényeit. Hasztalan sürgetik mások az argontinai husbehozatalt is, mert minden egyéb részlettől eltekintve, nincs nagyobb bolondság a politikában, mintha Argentínának ingyen adunk oly előnyöket, amelyekért a Balkán-államok nekünk más előnyökkel hajlandók fizetni. De ép oly kevéssé vezet célhoz az a politika, mely a mostani védvám hatását minden türhetetlonsóge mellett is tovább akarja kiélezni: mert hiszen városi lakosságunk, államunk összes fikszfizetésü osztályának, iparunk, munkásaink és hadseregünk állapota egyszerre ernyed el s egyszerre válik képtelenné majd a a további vagy fokozott fogyasztásra. Mindezen okoknál fogva a világdrágulás problémája ránk nézve megoldhatatlan, mert sem a pénzvásárló erejének hanyatlását, sem a munkabérek fokozatos emelkedését megállítani nem lehet. De igenis megoldható az a kórdós, hogy a drágaság világraszóló tüneménye ne nálunk gyullaszsza k} Garibaldi szeptember 6-án tartotta bemenetelót Nápolyba. Cavour gróf szeptember 7-én adta tudtára Antonelli bibornoknak, hogy ha rögtön le nem fegyvereztetik s el nem bocsáttatik a pápa kormánya által zsoldba fogadott idegen bórenc had, melynek jelenléte sérti a nemzeti érzelmet, meggátolja a nép óhajtásainak nyilvánítását s álarcozott idegen avatkozást képez Olaszország ügyeibe: Victor Emánuel király seregeinek parancsa van benyomulni a Markákba s Umbriába, mert a király lelkiismerete nem engedheti, hogy tétlen tanuja maradjon a véres represszióknak, melyekkel idegen bérencek a nemzeti érzelem minden nyilvánítását olasz vérbe fullasztanák. Szeptember 11-én Victor Emánuel király hadai a Markákba és Umbriába bevonultak, hogy azoknak diadalmas elfoglalása után (ami csak tizennyolc napi munkába került) a király személyes vezénylete alatt október 13-án a nápolyi határt átlépjék s jelenlétükkel a biztosított rend oltalmát nyújtsák a népakarat nyilvánításának, mely október 21-én a dél-olaszországi két drágakövet Victor Emánuel olasz királyi koronájába tűzte. Garibaldi beváltotta május 5-ón a quartori parton adott szavát. A két Szicília diktátora, a triumphátorok magaslatáról az egyszerű polgár igénytelen színvonalára szállva, a nagyság tetőpontjára emelkedett. Kardfát hüvelyébe dugta s elment üres kézzel káposztát ültetni Caprerába.