Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-12 / 35. szám

1911 február 12 DELMAGYARORSZAG A hivatalos erkölcs. Karin Michaelis nem elég erkölcsös frankfurti rendőrségnek és betiltotta az asz szony veszedelmes koráról hirdetett elő adását. A rendőrség erkölcse az állam er kölese, az állam erkölcse pedig nem okvetlenül a társadalomé is. Sőt olyan államok ban, mint Németország, ahol az állami be rendezkedós főcélja a rendőr-hatalom, a hi vatalos erkölcs mindig más, mint a társadalom erkölcse: ridegebb és hajthatatlanabb Az állam nem látja és nem akarja észrevenni az uj eszmeáramlásokat ós nem vesz tudomást az irodalom, művészet, tudomány és technika hatásairól, amelyek napról-napra kényszerítik uj formába az életet és az erkölcsről való fölfogásba is uj motívumokat szőnek. A német társadalom eljutott már a gyermekek nemi felvilágosításáig, a rendőrség pedig ott tart még, hogy két zár alatt őrzött titoknak nézi a negyven éves asszony életének biológiai érdekességeit. Magunkról nem szólunk ; a Szaninrtíl itt is merőben ellentétesen gondolkodott a közönség ós a rendőrség ós talán nem tévedünk, hogy a Szent Scarabeus megítélésében szintén nem földi egymást a két fölfogás. De azt egész bizonyossággal merjük állítani, hogy Franciaországban teljességgel lehetetlen ilyen erkölcsi rendőrüldözós. Nem azért, mert ott kevésbbé erkölcsi a rendőrség, hanem azért, mert ott az állam erkölcse azonos a társadalom erkölcsével, nem áll fölötte, mert ha ezt teszi, annyi, mintha fölötte állana az életen és a hatalomban kompromitált állami eszme a legmaibb formájában is aviatikus, ha az emberek érzéseitől ós gondolkozásaitól elkülönül. Németországban persze a teoria-tekintóly lemosolyogja a gyakorlati szükségességeket. Az erkölcs, mint a gyakorlati élet konzekvenciája, nem sokat számit. Az erkölcs csak akkor erkölcs, ha megfelel a hagyományos teóriának, az iskolai bölcseletnek és egy nagy semmi, ha ettől eltérni bátorkodik, Németországban ennélfogva minden rendőr jabban tudja, mi árt a közönség erkölcsének, mint minden Hegel, Kant, Haeckel, nem is szólván az Írókról, akik a morált még csak nem is katedráról tanitják. Az irók erkölcsi megbízhatóságáról épenséggel igen keveset tart a német rendőrség. Egy Walden nevü írót például a berlini rendőrség nem tartott alkalmasnak arra, hogy szinházat igazgasson és erre vonatkozó kérvényét elutasította. Az elutasítást azzal indokolta a rendőrség, hogy Walden erkölcsi tekintetben megbízhatatlan és nem nyújthat kellő garanciát arra, hogy színházát a tiszta erkölcsök közvéleményei szerint fogja vezetni. Ebben az az érdekes, hogy a rendőrség ezt a véleményét nem Walden írásaival igazolja. Nem azokra hivatkozik, beteges irányúnak bélyegezvén őket. Nem. Walden Írásai a rendőrségnek is elég egészségesek és erkölcsösek. Hanem őt magát mondja betegesnek ós ekszentrikusnak. Hogy ez a beteges ós ekszentrikus ember nem irt az általános izlés ellen vétő könyveket, hanem inkább olyan könyveket, amelyek a közízlésnek ós a közerkölcsnek megfeleltek, az nem elég garancia a berlini rendőrségnek. Lehet, hogy ez a Walden tényleg beteg ós ebből nem muszáj mindjárt levonni azt a tanulságot, hogy a testi hajlamosságok nincsenek befolyással a szellemi működésre. Ez nem újság. Wilde Oszkár klasszikus értékű munkát irt, pedig beteges kedvtelései voltak. Igaz, hogy nem is volt színigazgató. A fizikai ós szellemi képességek egymástól való függetlenségét nem szükséges hangsúlyozni ebben az esetben sem; ellenben ezzel az esettel is demonstrálható, hogy némely országban mennyire más az állam hivatalos erkölcse, mint a társadalomé. íme, a berlini rendőrség nem átalja egy hivatalos határozattal dekumentálni, hogy kémszemmel figyeli a polgárok magánáletét és ha épen akarja, hát akkor tudja, hogy a Waldenek és mások mit csinálnak, ha nem az Íróasztalnál ülnek. Ez az atyai ellenőrzés alapií'oan hasznos a köztisztesség szempontjából, ha — következetes. Az emberek általában nem altkor kezdenek vessedelmeseltkó lenni, amikor szinházat akarnak alapitani. Ez a Waldeni is nem mindig volt igazgató-aspiráns, de beteg, ugy látszik már ezelőtt is volt. És lám a berlini rendőrség ezt a betegséget csak akkor Ítélte veszedelmesnek, amikor szinházalapitásra kért engedélyt. Námetországban valóban más a hivatalos morál, mint amit általánosan annak tartanak. Elmélkedések a női ruháról. Irta Bródy Sándor. A kalap és még valami. Nyilatkozni akarok a női kalapok ellen. Lehet, hogy csalódom, de ezentúl hiszem nincs annyi jogosultsága a kalapnak, mint amennyit arrogál. Ritka arc az, ameiynez jól áll és igen sok gyönyörű fo van olyan amelynek határozottan árt. A kalap áltató ban valami nem természetes és igen-igen ritkán tud összeforrni az egész alaKKai. Minek a kalap, amikor csipkekendo van_ t Vannak kalapok, vagy helyesebben voltak, a pamela, a Rembrandt, a bolero, a toque nak némely változatai, de . . . Ezek,™^ÍÍ tes és oly nehéz kérdések, hogy «t csaj érintem ezeket, hogy egy jövő a kalommai fölvegyem ellenük a harcot és elkeseredett harcot. Most pedig, mielőtt rátérnék az ai talános rész befejezésére, hadd teszek eie ffet a családias érzésnek, a szükséges es hasznos jó erkölcs követelményeinek. Nem akar az a jó és szelid ember, ^ ez alkalmi elmélkedéseket elmelkedi, senim rosszat, inkább óva int mindenkit a haszon talán cifrálkodástól, pazar költekezéstől a ruhákkal való hívságos tetszelgéstől. unna volna szavam erős ós sirámos, mint a J« miásé, hogy világszerte el tudnám panasz kodni a női ruha mai rettentő kultuszát. Oh, mily más volt a régi világ . • • Van egy kedves, kedves öreg asszony ismerősöm. Nyolcvan esztendős, de amilyen szinte áttetsző fehér, gyengéd, olyan erős és ép még, hála a jó Istennek ! Most örvend az első dédunokájának és most intrikál, hogy két leányunokája ahoz menjen férjhez, akit szeret. Szelid, csendes, mosolygós öreg asszony, aki este hétkor lefekszik ós hajnali három órakor már felébred. Meggyújtja a gyertyát, felöltözik, olvasna, de sohse talál jó szemüveget. Elüldögél magában csendesen, hogy senkit ne zavarjon. Egyszer, álmatlan, téli hajnalon mellé ültem. — Beszólj nekem, anyus, amire szépre, érdekesre egész életedből emlékezel! Végig simította a reszkető kezével homlokának ráncait és mosolyogva szólt: — Ezelőtt hatvannégy esztendővel, csak hatvannégy esztendővel, volt egy ruhám, fehér batiszt, kék pettyekkel, de egészen kicsi pettyekkel, siirün behintve . . . A három Fejed-leányok. Cukrászból ós katonából — legfeljebb még kocsisból — álljon a világ: igy végezik ezt el a fiugyerekek. Amennyire vissza tudok emlékezni, ón nem akartam sem cukrász, sem katona, sőt még kocsis^ sem lenni. Legjobban vonzott két élethivatás: a női szabóé ós a költőé. Azért volt ez, mert egy házban laktam — kis fiu koromban a három Fejeő-leánynyal. ! Mindig battisztban járt mind a három, az egyik színesben: éz volt a legöregebb, a másik fekete alapúban, ez volt a legvidámabb és legkövérebb, a legkisebbik télennyáron tiszta fehér ruhát viselt. Piskótatésztákat ettek mindig, savóval leöntött könnyű tésztákat és nem hust, mert gyengék valának. A három leánynak anyja nem élt már, csak apja, aki mindig pipázott, más egyebet soha nem csinált, de a pipa nehéz volt, munka lehetett belőle szivni. A leányok varrtak másoknak, de csak a legjobb családoknak, de csupán — azért nem kivétel nélkül — báli ruhát. Hozzájuk nekem szabad bejárásom volt öttül nyolc éves koromig. Némely napokon, az ismeretség kezdetén, magam is szoknyában jelentem meg. Emlékszem fehér pikés viganókra és egy kissé szégyenlem is magam. Valamivel bölQsebb voltam akkor, teljesen kihasználtam korom előnyeit, ha szabtak a leányok, ha próbáltak a kisasszonyok, ha gombostű a szoknyák alá, a földre esett: nekem mindig szép szerep jutott. Az ollót — amely mindig elvész — kerestem ós megtaláltam, a hölgyeket felszólításra ós felszólítás nélkül versezetekkel mulattattam, amig a három leány tüzkedte rajtuk a rózsa-tarlatán, a fehér moll ós a kék tüllruhát. Tarlatán, tarrlatán, taarlataán! Ez a név ki nem megy a fejemből soha Sirok — komoran, hang nélkül, köny nélkül, magamban —' hogy a takácsok már