Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-12 / 35. szám

18 DELMAGYARORSZÁG 1911 február 12 Néhány szó a napigijasokról. (Saját tudósítónktól.) Egyik szegedi hivatal napidijasától kaptuk az itt következő irást. Közreadjuk, mert sok egyoldalúsága mellett sok igazság is van benne. A napidijasok, az állam robotosai már többször emelték föl szavukat, hogy nyomott anyagi helyzetükön valami módon könnyítsen az állam. Kérő szavukra nem egyszer jött segítség, de ez még mindig nem volt elegendő arra, hogy a robotoló munkás sereg anyagi helyzetén végérvényesen segitve legyen. A közbejött drága megélhetési viszonyok és a jelenleg óriási mérveket öltő lakásdrágulás, megint a régi nyomorgó, tengődő állapotot teremtette meg az állami napidijasok között. Ugy, hogy a legnagyobbrészt intelligens, tanult és ebből kifolyólag disztingváltabb ízlésű, hivatalnok csoport, közben nehéz, idegölő munkát végez, kénytelen a napszámosok ós egyéb igénytelen munkásemberek módjára, szük és egészségtelen lakásban meghúzódni. És az élelmi szerek közül is csak a legszükségesebbet szerezheti be, azon egyszerű oknál fogva, mert egyébre nem telik neki. Hol van akkor itt még a ruházkodás ós a műveltebb embernek feltétlen szükséges szórakozás, illetve a társadalmi életben való résztvevős ? Egy jobban fizetett napidíjas kap naponkint három, esetleg négy korona fizetést. Ez egy hónapban kilencven, illetve százhúsz korona és ezen összeg ellenértékéül robotol reggel fél nyolc órától délután fél kettő óráig. Egy családos napidíjas ebből a fizetésből lakást tart, ruházkodik, családját eltartja ós esetleg taníttatja gyermekeit. Számoljunk most csak egy kicsit. Lakás a legszerényebb igények mellett belekerül négyszáz, esetleg ötszáz koronába, mert egy családos ember legalább két szobát és konyhát igényel. És még szerencse, ha a mostani lakásdrágaság mellett egészséges és lakható helyet kap ezen óriási összegórt. Négyszáz, illetve ötszáz korona már hiányzik a napidijas fizetéséből. Ebből esik egy hónapra negyven korona. Szóval, ha lakást is tart a szegény diurnista, akkor már csak ötven, illetve hetven koronája marad, ami fölött azután szabadon rendelkezik. De itt családos emberről van szó, ahol több ruha és több szelet kenyér is kell. Ruhára költ a napidijas, családjával együtt, mondjuk nem szövik, bálokban már nem viselik. Az én három leányom is igen szerette; az idős, aki férjhez ment, a mulatós, ajd meghalt, a legfiatalabb, aki apáca lett. (Ő díszítette a ruhákat, ő volt az, aki csalódott szerelmes volt, anélkül, hogy férfit ismert volna valaha.) Ebben az időben vésődtek be lelkembe azok a kevés igazságok, amelyek elkisórendenek a sirig. A középső Fejeő-leány jelentette ki ez igazakat, amelyek az ő rég elmúlott kedves althangján most lemuzsikálódnak lelkemben: — A báli ruha olyan legyen, mint a hab, mint a felhő ... Az a jő, ha egy-egy kis virág, arany petty, ezüst szikra itt-ott beeste. — Nagysádnak — megbocsásson —ruhát mi nem csinálhatunk, a bálozó leány nem papagály . . . — Kivágni, igen kivágni, a vállakat akármeddig kivágni, fiatal leánynak is, de a mellel vigyázni kell. A teinte nem határoz, csak a csont ne lássék, ne legyen beesett... Meztelenül hagyni a kart csak asszonynak való, az egész városban csak egy leányt ismerek, akinek szép karja van, de az bálba nem jár. \ Az én leányaim nagyúri hölgyek voltak valaha és nekik nem imponált a párisi szabó tiz kézen és probirmamzelen át honunkba került modellje. Szabadkézből dolgoztak és a kis gömböc Andornaki Annát ha felöltöztették, majdhogy el nem szállt az, olyan könnyű és graciózus lett. tizenöt koronát. Ez csak nem sok egy három, esetleg négytagú családnál? Marad ezekután harmincöt, jobb fizetésű napidijasnál ötvenöt korona felesleges pénz. Hiszen, ha felesleges lenne? De ebből kell élni az egész családnak, ebből kell reggelit, ebédet, vacsorát venni, ebből kell esetleg tandijat fizetni, iró-szereket vásárolni a gyerekeinek. És ami mindezek után megmarad, abból azután eleget tehet társadalmi kötelezettségeinek. Nagyon nehéz számadási müvelet lenne ugy beosztani ezt a kis összeget, hogy mindenre jusson. Ugyszólva abszurdum. És mindennek, egyrészt a rossz dotáció, másrészt pedig a lakásdrágaság az oka. Mindakettőn segíteni kellene. Hisz a napidijasok jó része intelligens ember, ki csak kényszerűségből robotol, nehéz munkában görnyedezve, jóllehet kvalifikációja sokkal kényelmesebb, nagyobb fizetésű állásra jogosítaná. Ezeknek az embereknek jogaik, követeléseik vannak az élettel szemben. Jogos tehát a napidijasok panasza, jogos a szervezkedésük ós méltánylást érdemel a cél is, amiért küzdenek. BUDAPESTI MOZGÓKÉPEK A mai farsang. Ha csakugyan komoly szavak volnának és nem reklám egy mulatságra, ugy hosszabban volna érdemes megállani egy fővárosi bálrendezőség szavainál, akik álarcosbáljukat kínálják be. Még emlékezünk régi farsangi estékre, amikor a társaság krémje, aranyifjusága járt álarc alatt igazi vidámsággal ós hamisítatlan örömmel örült az életnek. Kacagott és kacagásért mókázott enyhén, finoman. . . . És ezeket a letűnt, ezeket az elmúlott szép farsangi napokat akarja föltámasztani ez a bál. Mondom, ha komolyak volnának ezek a szavak ós nem csábításból íródtak, akkor meg lehetne mellettük állani és el lehetne mondani egyet-mást a farsangról ós speciálisan a mi magyar farsangunkról. Mert a mi farsangunk lényegében különbözik minden más nemzetség farsangjától. Nem a mulatság rendje-módja szerint, — hiszen a külsőségek nálunk is ugyanazok, mint másutt, hanem a henső jellegben. Az a könyedség, az a bájos léhaság, kápráztató könyelmüség, ami a francia karnevált jellemzi, az a fékevesztett sokszinü vígság, ami az olasz, vagy akár a német karneA nap és más égi testek. Legyen a lady patronesse olyan, mint egy igazi királyné koronázásakor . . . Legyen olyan brokát, vagy sima virágú nehéz selyemruhája, amelynek rőfje legalább egy louisdor. Uszálya az emelvényről hullámozzék le a pádimentumra, messze, messze . .. És leányuk ha van, öltsön szines selyemruhát, ha lehet uj vöröset, filigrán aranyékszerrel az egész mellen ... De vajh* helyén van-e az eszem, hogy divatot akarok csinálni azoknak, akik a divatot csinálják. Mit bánom én, hogy legyen, amikor látom, hogy mi van. Láttam egy sárga, egy egészen sárga báli ruhát, szőke leány viselte: szőke leány sárgában! Selyem tafotából készült az egész öltözet, könnyű, nem hosszú, magából diszitve. Mikéntha sárga viola szirmából volna összenőve az egész. A sárga ruhás szőke leány kezdetben kápráztatta a szemeket, boszantotta a mamákat: — Itt megy a nap leánya! — Nem, ez a hold, amikor teli! — Sárga, nagysád egyszerűen sárga, hogy szabad egy fiatal leánynak sárga szint öltenie. Oh, leányok, — ón pedig azt mondom — álmoskönyv, előítéletek ós példabeszédek bölcsessége szerint ne öltözködjetek ós fogadjátok be kegyelmesen szivetekbe a sárga szint. Nincsen oly asszony, akinek ez — valamely változatában — jól ne álljon, pompásabb a pirosnál is, csakhogy szelidebb. A vállal jár, a mi karneválunktól messze esik. A mi farsangunk más. És fajbeli jellemek miatt más. Jó vitézi népség, harcias nemzet voltunk. A sors összekötött bennünket a karddal. Ugy jött ide ez a nemzet messze keleti pusztákról : lovon, karddal idegen népek, ellenségek közé, ahol előbb a honfoglalás, majd a hon biztosítása örökös nyugtalanságot termelt. Jöttek a vészek ós itt a hármashegy, a négy folyó környékén a kard mindig künn volt a hüvelyéből. Évszázadokon át egy percnyi nyugalom sem szállott le a kúriák környékére, mindig hadikészültség, egyre harci zaj, olyan volt itt az élet sok éven át, mint a táborozás. Es ez a folytonos feszültség egy egész faj — a magyar faj — jellemét teremtette meg. A munkában gyorssá, a hadicselekedethez szokás: meggondolatlanul az első benyomásra cselekedővó, előre nem számitóvá, büszkévé tette. A harcos készültség, a harcos fáradalom, a tábori élet a múlatásban gyorssá vagy kényelmessé. Vagy olyan volt ez a múlatás, mint az ajtóstól berohanás az örömök házába, vagy olyan magyaros, borozó mulatozás. És vérré vált ez a szokás. A mulatozásban a teljes fékovesztettsóg, veszedelmes ós erős szinezésü hangulat, vagy a komoly, bizonyos méltóságteljes vonás jellomzi a magyart. Ezek a tulajdonságok pedig a farsangunk követelményeihez kevésbbó simulnak, különösen nem az álarcos mulatságokhoz, mert ezek szerint vagy igen aljas mulatság lesz az, vagy nagyon hideg. Szóval nem az az álarcosbál, amit gyöngéd leány vagy asszonyszivek illatosan, finoman elképzelnek. Azonban ötven év óta megváltoztak a magyar hangulatok. Valami szokatlanul különös, valami káprázatosan nagyvilági levegő szakadt itt le ránk. Különös harc a nemzetköziségért, amiben hovatova levetkőzik a magyar jellem minden sujtást, leköti a kardot ós valahogy egész uj emberré lesz. Itt mindenki közeledik alioz az uj embertípushoz, amelyet a nagy omberörlő Amerika teremtett meg. És ezek az uj emberek, akik mi vagyunk — nem tudnak muletni. A harc a létért folyik itt ós ez az uj fegyvercsörgés is a féktelen örömök felé hajtja a munkába kábult és pihenni akaró embereket. Szóval nem volna itt soha jóravaló farsang és nem is lesz. De meg minek is volna most, amikor a kutyának sincs kedve mulatni, akár álarc alatt is. már beteg- szivü férfiakra pedig jótékonyan hat és az egészségeseket beteggé teszi! Oh, asszonyok, kultiváljátok a sárga selymeket minden nuanceaiban, bálokon, estélyeken, minden nagyobb alkalmakon, mert nincs szin és ruha alkalmasabb ünnepivé, épessé, meséssé, azaz széppé ós józantalanná tenni ezt a világot, amely köznapi, szürke, formátlan, józan, sőt rideg általában. Meg kell lopni az égitestek színeit — a férfiakat nem szükség okvetlen tönkretenni anyagilag. Olcsón dolgoznak — és sikerrel is — a mai Prométheuszok, a gyárak ifjú vegyészei. Használjátok föl fantáziájukat és tudományukat. Illúziót, minél változatosabb, több illúziót! Kerestem az idei bálokon egy fekete ruhát, fiatal leányon, aki nem gyászol, hanem inkább kivirit a sötét szövetből. Raffinált férfiak gyengéje boldog ós üde leányon a fekete ruha. De hol az a bátor leány, aki ezt bálba fel merje venni, pedig mily szép volna fekete battiszt, fekete csipkékkel, sötétpiros rózsákkal teletüzködve vagy két-három fürt fehér orgonával! Itten vigyázzunk. Elmélkedéseim rossz irányba térnek. Reformeszméimet nem tudom elnyomni többé, ne hajtsanak rám, de hallgassanak meg, miféle álmokat szövök, fekszem álmatlanul valamely nagy elitebál, vagy bizalmas jour után. A gyertya leégett, a hajnal fehérlik ós tanácsokat oszt, segit az álmokat szőni a középső Fejeő-leány.