Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-02 / 27. szám

II. évfolyam, 27. szám Csütörtök, február 2 Höspouti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, 1=3 iíerona-utea 15. szám c=a Btópesti szerkesztőség és kiadóhivatal ÍV., Városház-uica 3. szám cra ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . K 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre . K 6'— egy hónapra K 2-— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . fí 28'— félévre . . . negyedévre. K T— egy hónapra K Egyes szám ára 10 fillér K 14 — 2'40 Szerkesztőség S35 ci Kiadóhivatal 835 Intararhín S35 Budapest: szerkesztőség telefon-száma 128—12 Josth és Tisza. Justh Gyula elkezdte tegnap. És Tisza István gróf bevégezte ma. Amit támadólag építeni akart Justh, azt védekezőleg lerontotta Tisza. Justh-féle frázisokra Tisza-féle érvek következtek — és a képviselőház tapsolt. De a nemzet is újra örül Tisza István gróf érveinek. Bizonyossá lett újra, amit úgyis tudtunk, hogy: kiváló szónok' Justh Gyula soh'sem volt; a magvas és ékes beszéd adománya nem adatott meg neki. Ritkán is szólal föl, csak ha ugv érzi, hogy nagyon kénytelen vele. Mert hosszú parlamenti pályáján sokszor tapasztalhatta, hogy a szószéken ő csak középszerű dilettáns tud lenni. Nincsenek szárnyai, amikkel a képzeletet elragadja, sem vasbilincsei, amikkel a logikát lekösse és művészi illúzióra ép oly kevéssé gerjeszt, mint ahogy a kritikát nem gazdagítja uj nézőpontokkal. Beszédei közhelyeket taposnak és sablónokat koptatnak. Politikai szerepkörét, pártvezéri állását az ellenzéken, valóban nem szónoki babérainak köszöni. Tegnap rajta volt a sor a bank vitában 8 beszéde elé ezúttal kivételes várakozással néztünk. Hisz az ő egyénisége áll e küzdelem középpontjában: neki tudható be főleg, hogy a bankkérdés a mult országgyűlésről a mostanira áttolódott, ő borította föl az akkori helyzetet, ő élesítette ki azóta benne az ellentéteket s folyvást oda munkál, hogy a megoldás elé mentül több nehézség gördüljön. Méltán vártuk tőle, hogy eljárásáért necsak helyt álljon, hanem azt igazolni is megkísértse. Politikai felelősségének saját tényeiért és államférfiú belátásának saját intencióiért tartozott volna vele. Ugylátszik, érezte e tartozását s igyekezett neki eleget tenni. Készült a beszédre, hetekig dolgozhatott rajta s ragaszkodott nemcsak eszmemenetéhez, melyből semmifélejközbeazólás nem volt képes kimozdítani, hanem szavaihoz is, azért inkább olvasta a beszédet, mintsem mondotta. De sajnálattal állapítjuk meg, hogy az opus a parlamenti helyzet felől és Justh Gyula igazait illetőleg, senkit sem tesz okosabbá. E beszéddel a vita nem jutott előbbre, ujat a szónok egyáltalán nem mondott. Azt hallottuk tőle százegyedik változatban, amit százszor ismételt már agitácionális körútja alatt a választások idején. Most is ugy képzelte, hogy valamelyik kerület polgáraihoz szól s a képviselőházat egy önfeledt percben „tisztelt polgártársaim- j nak" aposztrofálta, ami zajos derültséget keltett a Ház minden oldalán. Csakhogy tőle az ország ezúttal nem ez ismert kortesbeszédet várta, melynek hatástalanságáról a választások alatt az ellenzék temérdek vesztett mandátumából meggyőződhetett. Justh Gyula a bankügyben akarja irányítani a közvéleményt, ideje volna tehát, ha a bankkérdés meritumáról tegyen valahára tárgyilagos és hozzáértő nyilatkozatot. Ezt azonban most is hiába vártuk tőle. Dologi érvekkel s a hozzáértés ismérveivel hallgatóinak adósa maradt. A kérdés lényegéhez nyúlni óvakodott, kitért előle. A szakszerű fejtegetéstől — úgymond — tartózkodni kiván, megtették ezt már előtte mások. De vájjon kik ők, akiknek tekintélye mögé Justh Gyula ily szerényen és bizalommal megvonul, hogy általuk vezettesse magát? Hisz Justh volna a vezér, ő tartozik felelősséggel az egész kampányért a nemzetnek. Ez a magatartás arra vall, hogy a kérdés érdeméhez nincs kellő tudása: azért húzódozik a szakszerű tárgyalástól és siet a vitát átterelni politikai térre, hol a tndás frázisokkal, a tárgyias érvelés invektivákkal pótolható. A felelősségérzettel is ugy van, mint a szakértelemmel ; ahogy amazt ráAz emberevő. Irta RévéHZ Béla. Három vén leány, egy meleg posztókereskedésből évek óta fürkészve, kikandikálja világba. Várták, egyre várták a férfiút, aki eljön értük, szelíden megfogja a kezüket és elvezeti őket a gyönyörűségek útjára, amiről a magányos pillanatokban, sápadozva, elpirulva, vergődő képzelettel elgondolkoztak. Mind a hárman csúnyák és fonnyadtak voltak, de nem a hervadás — sokszor bánatosan szép — fonnyadtsága volt az övék, de vékony arcukkal, szürke, fáradt szemükkel, zsugorodott testükkel, ugy tetszett, ha gyerekeik lennének, azok is elnyütten, törékenyen, mit sem változva mennének, mendegélnének gyerekkoruktól az örökség felé. A három leány egyre ijesztgette maga mellől a férfiakat, akik házasodni akartak és igy történt, hogy mennél inkább távolodtak a nászos szenzációtól, annál szilajabban, betegebb mohósággal fantaziáltak a házasélet délibábjairól s bizony, ha éjszakák idején az ágyban vézna testüket rázta a forróság, sóhajtoztak, sírdogáltak is és vak kétségbeesésükben görcsösen ölelgették a párnákat, A legöregebb leány fejéről egyszer csak lesiklott a párta. Egy nagyfejű kereskedőcégéé, aki a makacs alkudozások dacára is kövér haszonnal vásároltatta meg a parasztokkal, az üzletfelekkel a különböző posztóárukat, egy izgalmas napon előlépett a pult mögül és belebugott a levegőbe. Odahajolt a legidősebb leányhoz és azt mondta: — Tilda . . . Meleg volt a boltban, a sok posztó megágyazta a kicsi helyiséget, megfogta, el nem eresztette a kályha hőségét, puha, nyájas fészek volt a kicsi bolt ós Tilda, mint egy beteg madár, borzongott a gyönyörűségtől, a hirtelen rászakadó csudától. Tilda fáradtan odanyújtotta fonnyadt, pici kezét és visszasugta: — Bernát . . . A nagyfejű ember ilyenformán nem volt szolidáris kereskedősegéd társaival, akik egymás után elillantak, ha Tilda és nővérei vizes szemüket megnyitották ós mólázva, de beszédesen rábámultak a hetyke legényekre, akik azonban — ezt szilajul érezték — csak a parasztok kiszolgálására szegődtek. Bernát elkapta Tilda tekintetét ós valami brutális öröm ütögette mindannyiszor a szivét. — A bolt, a posztó, a sok posztó ... A násznap, a három vén leány szenzációja, estére kimelegedett. A rokonság hazament, az elmúlt ceremóniák iinnepiessége ölelgette a leányok lelkét és meghatottságuk áthajolt az izgalomba, mely titokzatos sejtelmekkel verte, bontogatta képzeletüket. Ódon almáriumok között, nagyméhü karosszékekben pihent a család, a zöld cserépkályhában szagos borókafenyő égett, nehéz illatok húllámosodtak a levegőben. Bernát nekitámasztotta a fejét a karosszéknek és belebámult a lámpába, mely hosszúkás üvegdiszeivel szivárványosan lógott fölötte. Tilda megfogta Bernát kezét, a másik két leány közelébe bujt a nagyfejű embernek. És a préda-férfit a család csókolta, csókolgatta. A középső leány kacagott, könnyezett és mondta: — Ménjetek aludni... Bernát karonfogta TiNlát és elindultak a másik szoba felé. Az ajtóban megálltak, a család búcsúzkodott, a hátom leány sirt, összefonódtak és ölelgették Bernátot, akinek ingott, megbicsaklott a feje a heves, támadó csókoktól. Tilda Bernáttá! belépett a misztériumos szobába, a két léány pedig künn maradt s kuporogva bújták bele az ágyukba. Szerelmes jelenetek cikáátak ezután benn a boltban is, a délutáni csöndben, ha a parasztok a vásárlással nem alkalmatlankodtak és esténként a szobában, melyet gondosan szagositottak a leányok cukorporral, purpurinnal vagy almahójjal. Bernát jó férj volt, dajkálta a feleségét, csókolódzott, há Tilda csókot kért tőié és engedelmesen átadta a fejét, ha göndör hajzatában babrálni akart a család. Bernát formátlan testű volt, erős sem, de SZÍVÓS és szük melle vértezett volt, ha hullottak rá az izgalmak, ha Tilda áradozva, néha exaltáltan sikongatva rá-ráborult. Vacsora után történt egyszer, hogy Tilda ráfonódva Bernát nyakára, hirtelen összeroskadt, két vékony karja lesiklott a nagyfejű ember ölébe ós Tilda eszméletét veszítette. Nem tudták magához téríteni, orvost kellett hivni. A tudós ember sokat bajlódott Tildával és mialatt élesztgette ébresztő orvossággal halántékát, a szive tájékát dörzsölgette, mérgesen mondogatta: — Minek ment férjhez ... nem neki való... persze... Bernát sirni kezdett, Tilda nővéreinek szemében lázas tüz lobbant, kigyúlt. Kópzelődésük egy lélekzetfojtó pillanat alatt mesz-