Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-10 / 7. szám

m II. évfolyam, 7. szám Kedd, január tO Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, trés Korona-utca 15. szám a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal ÍV., cars Városház-utca 3. szám cra ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . K 12'— negyedévre . K 6'— egy hónapra K 2'— Egyes szám ára 10 fiílér ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN: egész évre . K 28'— félévre . . . R 14'— negyedévie. K V— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 • Kiadóhivatal 835 Interurbán 835 ,, Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 SOK aoossaga. Az adósság még nem jelent könnyelműséget, se pedig zilált anyagi helyzetet, — az eladósodottság pedig nem függ az adósság mennyiségétől. Egy azon anyagi helyzetben levő két ember közül az egyiknél kétezer korona adósság rosszabbat jelenthet, mint a másiknál húszezer, amely okos befektetés hasznot érlelő befektetés számára van fölvéve. És ilyen szemmel nézzük a milliomos számokat, amelyeket Maclarassy-Beck Gyula báró a magyar községek tartozásairól irt. Eszerint az 1908. évben az összes magyar városok adóssága háromszáztizenöt milliót tesz ki, amelynek háromnegyed része minden fedezet nélkül, tisztán a városok hitelére lett adva. Becsületükre válik a magyar vidéki városoknak, hogy ilyen bizalomra tettek szert, 1849-ben a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank az ország első vármegyéjének csak ugy adott ötvenezer forintot, ha azt a vármegyeházára betábláztatja. Szeged városának ugyanez időben egyik legnevezetesebb adóssága tízezer forint volt, amelyet a szegedcsongrádi takarékpénztár szavazott meg. Ma a liáromszáztizenöt millióhoz elegendő a polgármester aláírása, ha azt a közgyűlés fölhatalmazó határozata előzte meg. 1 És soknak se mondható ez az öszszeg, akármennyire tekintélyesen cseng a polgári fülnek. Ebben az összegben együtt vannak a rendezett tanácsú és a törvényhatósági joggal fölruházott városok ős ha ezek számával megvonjuk az átlagot, egyre-egyre sok nem jut. Kétségtelen az is, hogy ez az összeg 1908. óta lényegesen szaporodott és a közel jövőben, amikor a községi kölcsönökre kedvezőbb idő fog járni, még jobban fog az adósság duzzadni. Vannak azonban nézőpontok, amelyekről már soknak, igen soknak tűnik föl ez az adósság. A vidéki városok ezzel a háromszáztizenöt millióval egyáltalán nem csinálták meg azokat az alkotásokat, amelyeket a kultura, az egészség, a közlekedésügy és a kényelem megkövetel s amelyeket az illető városok polgársága bizonyosan egyre sürget. Vannak vidéki városok, amelyekben nincsen még vízvezeték, villamos közúti közlekedés, csatorna, modern vágóhíd, vannak, ahol iskolák sincsenek meg elegendő számmal és a rendezett tanácsúak között bizonyára szaporán akad, ahol a főutcákon is ölnyi sár tiltakozik a város elnevezés elleu. És az úgynevezett nagy célok majdnem mindenütt még hátra vannak: egyiknél az egyetem, másiknál uj színház, modern kórházak és egyebek. A városok tehát ezzel a tekintélyes összeggel az eladósodásnak csak a kezdetén vannak; s többnyire ezután kell oly célokért uj adósságokat csinálni, amelyek megérik az adósságesinálást s amelyekkei a polgáriak igazi érdekeinek tartoznak. S nem kell félni, ugy a kartellbaiv kok (a hármas budapesti bankcsoportot kell ez alatt érteni, amely a vidéki városokat a zsebében tartja) mint az osztrák Bodencredit-Anstalt (amely például Arad városának főhitelezője) még néhány millióra jónak fogják tartani a vidéki városokat, bekebelezés és kezesség nélkül. Az a kérdés, hogy a vidéki városokra, a városok évi háztartására elfér-e ez a kamat többlet és az az uj törlesztés, amelyet ez után fölveendő kölcsönök jelenteni fognák. Hát nehezen. Az eddigi elmélet szerint ugyan a községi adó százaléka nem lehetett olyan magas, hogy azt még följebb ne lehetett volna emelni. A törvény nem is jelöl meg ebben a tekintetben olyan határt, amelyet át ne lehetne lépni. De határt szab ennek az élet, a teherbiró képesség, amely majd minden vidéki városban (talán csak a bolSuzette cipői. Irta Francois de Nion. A kastélyt decemberi csöndes, hideg' levegője fogta körül. A háborította Alpesek jégcsucsai képeztek megközelíthetetlen koszorút körülötte. De Suzette a Montaigny-kastély meghitt melegében nem érezte, hogy odakinn hideg és sötét van. A csönd sem hathatott nyomasztólag a kedélyére, mert a szomszéd teremből biiliárd-golyók csengése és nevetés hallatszott, a szalonból pedig a híres komponista, Kiviére édes muzsikájának hangjai búgtak át a kis boudoirba, ahol Rochier báró egy alacsony zsámoíyszerü széken ült Suzette lábainál és szerelmesen tekintett föl reá. — Suzette kisasszony, engedje, hogy őszintén^ beszéljek. Tudja," hogy szeretem. A gyámja, de Montaigny ur fölhatalmazott reá, hogy ezt meg is mondhassam önnek. Gondolja meg, hogy ön és ő' is — vagyontalan. Itt nagy fényűzésben él, meg is szokta az életet, de ha gyámja meghal s a fia költözik ide családjával, önnek távoznia kell s mindenről lemondania. Akar-e engem férjéül? Olyan helyzetet biztositok a számára, amelyet minden asszony irigyelni fog. Hidegen akart okoskodni, de hangja szenvedélytől égett. S Suzette nem tagadhatta, hogy a külseje is megnyerő. — Ön jó; ugy beszél, mint jó barát. Gondolkozni fogok. — Ne gondolkozzék; válaszoljon. Karácsony után vissza kell térnem Parisba, tudni akarom, mihez tartsam magam. Nos, Suzette ? Olyan nehéz gazdaggá válni és nagyon szeretve lenni ? — Főleg az utóbbit akarom. — Nos? Ah, tudom, mások is udvarolnak — s a báró fejével a zongora mellett ülő komponista felé intett — igaz, vele együtt elnyerné talán a dicsőséget ... de nem a szerelmet. Egy művész mindig csak önmagát szereti . . . vagy a müvét, ami egyre megy. — De szép fiu ! — nevetett Suzette. — És a másik! A kis sánta ! Örült, hogy önt szezetni meri! Egy félénk, sápadt, kissé bicegő fiatal emberre mutatott, aki a szerelemtől szinte olvadozó tekinteteket vetett Suzettera. A komponista is fölállt s most ott álltak mind a hárman Suzette körül, aki igyekezett a zavart csendet megtörni. Holnap van karácsony este; a bácsi azt akarja, hogy réveiilont tartsunk, vigan leszünk. Ugy is olyan szomorú egy karácsony este anya nélkül . . . S Suzette idegesen simitotta szép fehér homlokát: — Emlékszem az édes anyámra; karácsony este bementem a szobájába és a kandalló elé raktam a cipőimet, aztán lefeküdtem és ugy tettem, mintha aludnék, de valójában a kis Jézust lestem. Ah, itt olyan pompásan működik a légfűtés, hogy a kandallókat mind száműzték. — Kisasszony — szólt tüzesen legifjabb imádója. — Nos, Fayet dr ur? — Az ön cipőinek nem szabad holnap üresen állniok . . . — Fayet dr urnák igaza van — vágott közbe a báró — én fogom helyettesíteni az édes anyját. — És miért ne mi is, kedves báró f — szólt szeliden a komponista. — A kertben a vadaszpavillonban van egy kandalló, ez elé rakja ki a cipőit Suzette kisasszony . . . — Ah, ön az én ötletem rabolta el fiatal barátom — mondja a báró. — S az enyém is — szól a komponista — de annál jobb. Suzette kisasszony amúgy is habozik, hogy drága kis kezét kinek nyújtsa, egy karácsonyi ajándék, amely az adakozó érzésének őszinteségét fejezi ki, talán útmutatója lehet választásában. — Akarja, kisasszony? — kérdezik egyszerre mind a hárman. De Suzette égő arccal, válasz nélkül elhagyja a szobát. Másnap a réveillon után, álmodozva, nyitott szemekkel fekszik ágyában, csipkés vánkosai között. Az utolsó vendég kocsija is elrobogott már s Suzette, még hevülten a lefolyt ünnepségek mámorától, az álmodozásból lassan a való álmok országába csöppen és elalszik . . . Álmában a gyermek Jézust látja, kis szamarán, melynek hátán kétoldalt ott lógnak ajándékokkal telt kosarak. És megáll a kerti pavillon előtt, ahol ő maga rakta ki kis cipőit a kandalló elé. A magasszáru gombos cipőt, lakk báli topánkáit ós csöpp fehér selyem papucsait . . . Vájjon melyikbe fekteti a kis Jézus ajándékait . . .