Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-05 / 4. szám

1911 II. évfolyam, 4. szám Csütörtök, január 5 nerkesztfiség és kiadóhivatal Szeged, Korana-ntca 15. sztm e=a (zerkesztSiég dl kiadóhivatal IV., Vóreshóz-ntca 3. szóm c=s ELÖPtZTrtSl AR SZEGEDEN: egész évrt. K 14'— fflévre . .. K II'— •egyedim .1 agy Hónapra R 2'— Egyei izón ára tg fillér ELOriZETESI AR TTDERERi egész ém . R Ifi'— MMm ... 1 14'— negyedévre . R T'— agy hénapra R 2'4» Egyes (Mm ára i« OMr TELETŐ N-SZARi Szerkesztóség (35 t=a RiadáMuM M Interurbán 133 Budapesti szerkesztóség telefon-néma I Ifi—ti Délibáb és valóság. Amikor a haladás és a nemzeti fejlődés gyakorlati szempontjainak egyikmásik, magyar politikus és újság mindig évszázados hagyományok kultuszával igyekszik gáncsot vetni, önkénytelenül eszünkbe jut a párhuzam: a romantikus lovagvár a rozsdás fegyvereivel és emlékeivel és a mai iovagváratlan terület modern világkereskedelemmel és fölmiveléseel. Tessék választani .. . Egy év is sokat változtatott a magyar köztudaton. Amióta a KhuenHéderváry kormány a nemzeti munka programjával hatalmas többséget szerzett, sok komoly jelenség árulja el a közvélemény egészségesebb alakulását. Már maga az a körülmény, hogy a választási küzdelemből a nemzeti élet gyakorlati szükségeivel szembehelyezkedő irányzatok megtizedelve kerültek ki, — a közfelfogás tisztulásának igazolása. A magyar közönség éveken át egymásra halmozódó csalódások hatása alatt megismerte az olcsó romantika délibábos politikájának végzetes voltát. Belátta, hogy a nemzet nevében tették A piros köpönyeg. Irta Séverine. A csengő megszólalt. Kihajoltam az'ablakon. — Ki az ? Claudine, a kis kenyérkihordó leány, akinek csinos arcocskája után az egész környék utca gyerekei bolondulnak. Elfordul a rácsozattól, hogy jobban láthasson és felém fordítja szemtelen, napsütött pofácskáját.^ M — Landry urnák, a fűszeresnek a leánya szeretne a nagyságával beszélni! — Jobban van? — Jó nem! Napról-napra jobban oda van szegény. Borzasztó, ha az ember ily fiatal és látja, hogy pusztul! — Bizony ... A viszontlátásra, gyermekem. — A viszontlátásra, nagysága. Holnap. Imbolygó lépésekkel indult útnak, nagy kosarával hátán antik Chloe-hoz hasonló. „Daphnis"-sza egy automobil mögött rejtőzik és várja, hogy a postás távozzék, mert a leány után készül sietni. Aztán megfogja a kenyereskosár másik fülét és semmit sem mondva, vagy semmiségeket mondogatva szaladnak be az erdőbe, viszik sétálni a kenyereket és zsemlyéket, végtelen bosszúságára a várakozó asszonyságoknak. Ostoba, bájos fiatalság! Kn meg veszem a kalapomat és elmegyek, hogy meglátogassam azt a kin Landry Irénét, aki a város másik végén lakó derék, kissé durva emberek leánya s tönkre rendszeresen a nemzetet. Végzetes ellentéteket idéztek föl a siker reménye nélkül. Az ország minden ügyét belekeverték a pártpolitikába, ahol azután minden megfeneklett. A helyett, hogy az ország belső megerősítésére törekedtek volna, csak védekeztek. És, amikor Khuen-Héderváry gróf miniszterelnök most azt merte mondani, hogy az ország érdekében dolgozni is kell, amikor a jövő kérdéseit a munka és a belső megerősödés szempontjából mérlegelte, vad erőlylyel tiltakoztak az ellen, hogy valaki az ország gyakorlati érdekei kedvéért a romantikából bármit is elvenni merészeljen. Azt a megjegyzést is ismételik, hogy a közigazgatási reform körül támadt vita ma még épenséggel nem aktuális. De, amikor látjuk a mohóságot, amelylyel azok, akik az országot egy izben már olyan helyzetekbe ugratták be, amelyek szomorú tanulságairól nekik maguknak van legkevesebb okuk beszélni, ma újra el akarják hitetni a tőlük elfordult közvéleménynyel, hogy a közigazgatás hivatása elsősorban, szinte kizárólag, a politizálás, nem pedig az, hogy a gazdasági, kulturális és társadalmi fejlődés igényeihez hozzáalakuljon, nem térhetek szó nélkül napirendre az incidentáliter fölmerült vita fölött. Rá kell mutatnunk arra az egyszerű igazságra, hogy a huszadik században a nemzetek versengésében a nemzeti lét legerősebb biztositéka a belső erőgyűjtés. Ennek egyik alapföltétele pedig az, hogy a közigazgatás ne a személyi és pártérdekek füleslabdája legyen, amit néhány lokális hatalmasság egymás hátához vagdos, hanem legyen elsősorban azoknak a közérdekeknek az érvényesítője, amelyek a fontos hivatása körébe esnek. Ezt pedig Magyarországon csak a mai közigazgatási szervezet reformálásával érhetjük el. Mint a miniszterelnök kijelentette, az a jövő kérdése, hogy meddig célszerű elmenni a tisztviselők kinevezésének az elvével és másfelől teljesen bizonyos, hogy Khuen-Héderváry gróf abban a körben, ahol ahoz az ő fölfogása szerint is nagy közérdek fűződik, föltétlenül föntartani kívánja az önkormányzatot. Őt a közigazgatás reformjánál bizonyára csak az a szempont fogja irányítani, hogy sértetlenül megóvja mindazt, ami nemzeti érték és hogy a közérdek szolgálatát biztosító garanciákkal vegye ki átszellemülten, okosan, stoikusan várja a halálát. Mint rendesen, most is szobája, ablakánál ül, melyet csak egy vékony fal választ el a füszerkereskedéstől, ahol a városka politikusai iddogálnak. Sem az anya, sem az apa nem birták fölfogni, hogy ez a szomszédság káros hatással van erre a törékeny, gyenge teremtésre, hogy megzavarja álmát, lázassá teszi estéit és a vasárnapi nap a kínszenvedés napjává változik számára. — Mi mindig csak igy voltunk — felelték csodálkozva. Elmondtam a dolgot az orvosnak, aki városi tanácsnok. Igazat adott, de látható zavarral küzdve. — Édes nagysádkám, hisz úgyis lemondtunk szegényről, minek okozzunk hát kellemetlenségeket derék szüleinek! Semhogy a második emeletre költözzék, inkább itt lent maradt a leányka. Reszket a forró napfényben, beburkolózik nagy kendőibe, vagy fáradtan dobja le azokat, mig izzadtságcsöppek gyöngyöznek homlokáról. — Jó napot Iréné, hoztam könyveket számodra. És a beesett halántéku, kiálló csontú, halálsápadt arc, a vörhenyes szinü hajrengeteg alatt felém fordul és mintha mosolyogna. Tizennégy éves. Megfogja a kezeimet, arcához szorítja, megszagolja, mint egy kis kutya. — Milyen jó szaga van ! Fodormenta ! Hát ... Én nemsokára meghalok. — Nem hallgatsz! — Ó, a nagysága nem ugy beszél velem, mint a többiek! De ha mondom, hogy tudom ... és hogy az nekem mindegy! — Miért beszélsz igy? — Mert annyit gondolok mindezekre. Arra tanított, hogy a hazugság szégyen, azóta mindig igazat beszélek. Nem bánom, ha meghalok, mert ugy sem lehettem volna soha boldog . . . — Nem tudhatod azt. — Nézze csak a kezeimet, sohasem tudtak volna durva munkát végezni. Hányszor szidtak lustának, dologkerülőnek, mielőtt megbetegedtem. Szeretem az apámat, az anyámat is szivemből, de ha ide jönnek, ide ülnek mellém, behunyom a szememet,^hogy azt higyjék, alszom, mert untat, bánt, amit meséinek, beszélnek a szomszédokról, a vevőkről. — Nincs igazad, kis leányom. A szüleid nagyon szeretnek. Aggódnak érted ... — Túlságosan! Mégis mi lett volna belőlem, ha életben maradok . . . Lássa, ugy-e nem tud felelni. Nézze csak, én ugy érzem magamat, mint egy idegen fészekbe tévedt kis madár. Igaza van, mit is ellenkezzem! E rideg, stiltelen bútorok között, tényleg nines otthon ez a finom kis teremtés! A vékony, hosszú ujju, keskeny körmű kezecske karomba helyezkedett. — Azt is meg akarom még mondani, hogy tudom, mi a bajom. — Ugyan! Hisz a doktor maga sem . . . Megfenyeget az ujjával és közbevág: — Mindig az igazat ! Ki tanított erre ? De minek is, mikor oly mindegy nekem! Mellbeteg vagyok . . .