Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-22 / 18. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1911 január 19 élni, még azok is, akik legföljebb más, csak olcsó hust volnának képesek beszerezni. E kimutatás szerint Budapesten a marhahusfogyasztás fejenként huszonkilenc kilogramm, Bécsben harmincöt, Berlinben tizenhét, Drezdában husz és Münchenben husz kilogramm. Ezzel szemben a sertéshúsfogyasztás Budapesten fejenként nyolc, Bécsben tizenkilenc, Berlinben huszonöt, Drezdában huszonnégy kilogramm. A tengeri hal fogyasztás nálunk Budapesten fejenként 0 egész s egy csekély töredék, Bécsben egy, Berlinben fejenként tizenöt kilogramm. Ez világosan megadja az utmutatást, a fogyasztóknak ós a termelőknek a városokban. Ami pedig a városokra szól, az szól a nagy ipari centrumokra is. A húsfogyasztást decentralizálni kell és nem kell az embereknek tisztán a marhahusfogyasztásra szoritkozniok. Ebből másrészt a termelőkre is nagyon hasznos tanulság háramlik, az tudniillik, hogy a jövőben azokat a fogyasztási cikkeket, amelyeket eddig rosszul, vagy alig lehetett értékesíteni, érdemes lesz termelni, mert jobban fog kifizetődni. Hogy élő állatokat az országba be nem engedünk ? Erre nézve a szerződésben meg van mondva, hogy az állatoknak és az állati termékeknek egyenlő elbánásban kell ebben a tekintetben részesülniök más Államokkal szemben. Ezt nem is lehet máskép elképzelni. Mi Ausztriával egységes vámterületet képezvén, magától értetődik, hogy állategészségügyi szempontból minden ország gondoskodik a szükséges óvrendszabályokról és más államoktól is megköveteli ugyanazt. A képviselőházban már voltam bátor kijelenteni, hogy a magyar kormány miért ragaszkodik ahoz, hogy élő állatoknak behozatalát sem Szerbiából sem ez körülbelül megközelítő kifejezője mindennek, a mi van. Járom ezt a számomra idegen és mégis kedves várost, rovom az utcákat, bekukkantok házak, gyárak és közintézetek elszigetelt kapuin, benézek az emberi koponyákba. Jó nekem, hogy idegen vagyok itt, a lokálpatriotizmus nem fátyolozza be a szemem józan meglátásait. Világos, nyugodt tekintettel szemlélődhetem. Ami van: az tagadhatatlanul szép és megnyugtató. A belváros, tiszaparti szemletávolból, a Rudolf- és Széchényi-tér gőgös palotasorokkal szegélyezetten, imponáló látványosság. De egy pár lépéssel tovább és oszlik a varázs. A még nem is egészen külső város rendezetlensége, a külső részek bántóan tarka nyomorúsága, a tanyák felé vezető utak teljes elhagyatottsága, amely elzárja a tanyai gyermekeket az iskolától és ezer minden, sok minden. A kórház: szégyenfoljta a városnak. Hogy a városi tanács megszavazta már a négy milliót uj kórház emelésére? Szép, szép. De hányan fognak addig — négy-öt esztendőre mérlegelem — gyógyulás helyett pusztulást találni a bacillusoknak ebben az exponált termőfészkóben. Hallom a tiltakozó érvet: a fejlődésben nincsen ugrás, csak okszerű, lassú menetel. Ámde furcsállom, hogy egy város fejlesztését miért kezdik a külső érzékekre ható, dekoratív szépítéssel, miért nem százszorosan inkább a belső élet tartalmasságával: Romániából megengedni nem hajlandó. Ha szerb élő állatoknak behozatalát megengedné, hasonló elbánás szempontjából ezt Romániának is meg kellene engednünk. Aki pedig a romániai viszonyokat ismeri, tudja, hogy a száiés körömfájás ott állandóan dul. Nem is az a fő, liogy Szerbiából vagy Romániából egynéhány ezer állatot behozzanak, hanem az, hogy a magyar gazdákat több marba tartására és igy a városok lakosságának hússal való jobb ellátására birjuk. A nagyratörő Japán. (Saját tudósítónktól.) Szerényen meghúzódó hirecskék jelentek meg a héten a lapokban, amelyek egyrészt lakonikus rövidséggel azt tartalmazták, hogy a sanfranciskói hadikikötőt japán kéznek aláaknázták, másrészt pedig szürke számokban mutatták ki, hány katonája van a mikádónak Koreában. Amilyen igényteleneknek látszanak ezek a kis közlemények, olyan nagyfontosságúak, mert az látszik belőlük, hogy az oroszgyőzö japánok veszélylyel fenyegetik a világbékét, amely rájuk csak veszedelmet hozhat és nagyratörő terveik megvalósításában akadályozza őket. Az állig fegyverben álló keleti országnak ugyanis életszükséglet még egy, esetleg két nagy háború, hogy a kivivott győzelem után annál békésebben átadhassa magát a kulturális és gazdasági fejlődésnek. Minden elmulasztott esztendő egy-egy vereség Japánra nézve, mert ezalatt az idő alatt az ellenfelei is befejezhetik a fegyverkezésüket. Pedig ezek vannak szép számmal és egyenkint is igen hatalmasak. Az északamerikai Egyesült-Államok, Kina és Oroszország éber szemmel kisérik Japán minden mozdulatát és mind a három birodalom igyekezik lépést tartani a japánok hadi készülődéseivel. kulturális és higiénikus követelményeknek megalapozásával. „Mindent és legelső sorban a dekórumért", ez a jelszó nem csupán Szeged város intéző fórumainak jelszava, joggal illeti meg a gáncs e tekintetben Magyarország valamennyi városát. A fájdalmasan megdöbbentő eredmény: a lakosság egyre emelkedő halandóságáról, fertőző és egyéb nyavalyák pusztító erejéről a népszámlálás épen most nyilvánosságra került adatai sorakoztatnak föl fekete számokat. Pusztulunk, fogyunk. Kedvezőtlen gazdasági konjunktura párosulva antikulturális, tehát áldatlan város és állami gazdálkodással, sirásója lehet ennek a különben termékeny, de parlagi országnak. A nem csökkenő kivándorlás, a tuberkulózis mind bőségesebb aratása, az egyke ós a többi megpróbáltatása a szegény és dolgozó emberek életének, Íme: megtizedeli az ország lakósságának számát. A segítés módja olyan egyszerű, amig meg nem szólal a tizenkettedik óra halál-kongása. Egészséges, friss, önzetlen szellemet mindenhová! Állami községi, politikai, társadalmi és minden egyéb gazdálkodásba ós éltető kulturát, uj szellemet zsugorodott, fanyar szivekbe, mohos koponyákba! Gazdasági, politikai ós szellemi életünk ziláltsága, a kettészakadt lélek igy talán mégis egymásra talál: boldog harmóniában összebékél s vele az újjászületés1; szépséges napja földerül. Gárdos Mariska. Tudjuk, hogy két év előtt majdnem háború tört ki az Egyesült-Államok és Japán között azért, mert Amerika flottájának nagyobb részét a japánok által fenyegetett vizekre küldte. Akkoriban mindennapi volt a véres összeütközés az amerikaiak és a japán bevándorlott munkások között, ami mintegy előhírnökének látszott a nagy leszámolásnak. A hatalmak azonban, különösen Anglia, erélyesen közbevetették magukat és elejét vették a hadüzenetnek, amely valószínűleg készen feküdt már a sárga császár Íróasztalán. Az amerikai flotta pedig időközben megérkezett rendeltetési helyére és ott is maradt, amivel alaposan keresztezték a japának számítását. Ez a flotta még most is szálka Japán szemében, — mert háború esetén a siker reményével vehetné föl a büszke japán flottával a küzdelmet. A ravasz és alattomos tokiói diplomaták tehát, hogy biztosítsák magukat, ügyes kémeket küldtek ki Amerikába, akik munkásoknak állottak be a sanfranciskói kikötőben, végezték a dokkokban a legnehezebb munkát és adott alkalmakkor észrevétlenül lebocsátottak a tengerbe egy-egy hatalmas aknát. Hónapokig tudták a japánok leplezni veszedelmes munkájukat, amelylyel már annyira előrehaladtak, hogy csak az aknáknak a villamos dróttal való összekötése volt hátra, — ha ez is sikerül, háború esetén a japánok egy gomb megnyomásával a levegőbe röpíthették volna az egész kikötőt a benne horgonyzó hadihajókkal együtt. Ez esetben kétségtelen lett volna a háború kimenetele, mert az Egyesült-Államok meg lettek volna fosztva a flotta báromnegyed részétől, minthogy épen Sanfranciskóban állomásozik az a hajóhad, amely Japán támadása ellen van hivatva megvédeni az amerikai partokat. Az utolsó percben azonban kipattant a titok, a sanfranciskói japán munkásokat elbocsátották a kikötőből, többet közülök le is tartóztattak ós most nagy óvatossággal tisztítják a tengert az ellenséges aknáktól. Nem sikerült tehát a japánoknak a portarthuri eset megismétlése, ahol tudvalevőleg szintén azzal biztosították maguknak az oroszokkal szemben a túlsúlyt, hogy a kikötőt élőre elárasztották robbanó aknákkal ós aztán minden hadüzenet nélkül meglepték részben ágyúikkal, részben pedig az aknákkal Makarow hajóraját. Most már nehezebb lesz a japánok helyzete, mert Amerika ezután bizonyára kettőzött figyelemmel lesz a kikötők biztosságára. Dacára ennek, az összeütközésnek előbb-utóbb be kell következnie, mert a két ország érdekei sok tekintetben keresztezik egymást és Japán terjeszkedésének most leginkább Amerika állja útjait. Minél későbben lesz ez meg, annál inkább nem számithatnak a japánok győzelemre, mert akkorára már Oroszország is lábra állhat, amely bizonyára nem fogja elmulasztani az alkalmat, hogy szégyenletes legyőzetésóórt visszafizessen. Japánnak a Fülöp-szigetek elfoglalásán kivül nincs oka egyéb amerikai területre reflektálni, de annál jobban vetné rá magát győzelem esetén az Egyesült-Államok kaszszájára. Nem messze járunk az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a japánok csak azért forszírozzák a háborút a jelenleg még gyönígébb Amerika ellen, hogy az óriási hadisarccal, amelyet Amerikával fizettetnének, rendbe hozza a nagy hadi készenlét folytán már-már megbillent pénzügyi egyensúlyát és hogy a kelet-ázsiai vizeken az egyedüli uralmat a maga számára biztosítsa. Zavarólag hat Japán számításaira Kina viselkedése is, amely az utóbbi időben igen ellenséges álláspontot foglal el. Korea miatt indult meg a harc egyelőre csak papiroson, mert a kinaiak nem akarják megengedni, hogy a Japán ezt a velük határos országot egészen bekebelezze. A tokiói sajtó anynyira ideges ezzel a kinai kívánsággal szemben, hogy egészen nyiltan sürgeti a máso-