Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-21 / 17. szám

231 DÉLMAGYARORSZÁG 1911 január 19 mint kisebbség, ép oly türelmetlenek voltak a hatalom gyakorlásában. Nem a régi kurüé tábor ül már a munkapárttal szemben. A szabad farkasok helyén belső titkos tanácsosok, miniszterviselt férfiak, volt és reménybeli államtitkárok tanyáznak. Függetlenségi programjuk dacára az „átkos közösügyes alapon" kormányoztak. Bent voltak a delegációban. Ők is csapra ütötték a sereg számára az olvasatlan milliókat. Sőt emelték a kvótát. A kiegyezés megkötését meg nem akadályozták. Amitől még Bánffy Dezső báró miniszterelnök korában visszariadt, vigan anektálták Boszniát és Hercegovinát. Adótörvényt is olyat hoztak, amitől nem lett kisebb, de nagyobb lett a szegény nép adóterhe. Szóval — kormányoztak. A mamelukerkölcsöket elsajátították. Hibát hibára halmoztak ők is. Népszerűségüket rövid négy év alatt tökéletesen elvesztették. Ez a lélektani oka, liogy a munkapárt más szemmel néz rájuk, mint amily szemmel a szabadelvüpárt nézett azokra, akik letették az örökös ellenzékeskedés szerzetesi és szegénységi fogadalmát. Ez az oka, hogy birkatürelemmel irántuk nem viseltetik. Amig az ellenzék ezt be nem látja s a maga megváltozott helyzetét föl nem ismeri: addig a Ház levegője időnként tele lesz villanyos feszültséggel. Minisztertanács. Budapestről jelentik: KhuenHéderváry miniszterelnök elnöklósével pénteken délelőtt minisztertanács volt a képviselőházban. A minisztertanács tizenegy órakor ült össze és azon Hazai ós Székely miniszterek kivételével, a kabinet összes tagjai jelenvoltak. Hazai azért volt távol, mert már Bécsbe utazott, a katonai pörrendtartás tárgyalásának előterjesztésére, Székely pedig az egész idő alatt az ülésteremben hallgatta a bankvitát. A társadalmi jótékonyság. (Miként volna megvalósítható Szeged társadalmi jótékonyságának egységes szervezése? A magán adakozásoknak és segélyezéseknek összhangba hozatala és hatékonyabb fölhasználása.) Irta Szmollény Nándor. II. Mindezek a társadalmi segélyezések csak alkalomszerűek és nincs meg sem a rendszeres céltudatos szervezés, sem a segélyösszegek gyűjtésénél, sem az adományok fölhasználásánál. Nincs kihasználva a közönség áldozatkészsége, mert hisz az idevonatkozó gyűjtések minden előzetes terv nélkül, alkalomszerüleg s évenkint egyszer folynak, de nem céltudatos a segélyezés sem, mert hisz a szegények nyilvántartása s kellő igazolása hiányzik. Aki tolakodóbb vagy jobban ismerős a segélyakció egyes részleteivel, az könnyebben jut segélyhez, mint az, aki ebben a dologban járatlan, noha talán jobban rászorulna a segélyezésre, mint sok segélyezett. Akik azután kiismerik az egyes jótékonysági szervezetek gyöngéit s rendszerteln munkálkodását, azok végigpumpolják az összes segélyző-szervezetek pénztárát s elvonják a segélyt azoktól, akiket méltán megilletne. Működnek emellett Szegeden az úgynevezett jótékony asztaltársaságok is, amelyek dicséretes buzgalommal gyűjtik egész éven át a segélyre szolgáló pénzösszegeket, hogy valamely nagyobb ünnepen, különösen tél idején (Karácsony, Újév) néhány gyermeket vagy felnőttet meleg ruhával lássanak el. Ezek működése is csak esetleges, terv nélkül való s valószínű, hogy — fáradságosabb körültekintés hiján — nem igazi szegények is részesülnek, aminthogy jóhiszemüleg részesülhetnek is — a jótékony emberek adományaiban. Kettős hibában szenved tehát társadalmi jótékonyságunk: a gyűjtések és adományozások rendszertelenségében. * Hogy a szegénység Szegeden terjedőben van, az bizonyos, hisz velejárója a nagyvárossá való fejlődés irányzatának, de mutatják más körülmények is, melyek közül csak néhányat említek meg, pláne a szegénységi bizonyítványok túlságosan emelkedő száma, a külsőbb városa kocsi, az éjszaka, a csók, a nő, a nő szája. Az is gyönyörűséges volt, hogy egymás beszédjét nem értettük s hogy az utcák, a házak egyre álombavalóbbak, hihetetlenebbek lettek. Megállottunk, megint megállottunk, amolyan kriptaféle, de világos, alacsony, terpeszkedő, nagy ház előtt. Csodálkoztam, de már a nő nem volt sehol s a kinai kocsis copfjával játszott a bakon s valamit dalolt, ami hasonlított a vonító kutyák nótájához. Tetszett nekem a nóta, de mintha szemeimbe Louis Cottely szemei szegeződtek volna be barna üvegen át. A kinai kocsis abbahagyta a nótát, leszállt a bakról, megrángatott engem s a házat mutatta. Valami afélét kellett értenem, hogy csak idáig hozott, ide menjek be, fizessek neki s vége. Egy magas oromról, a tengerpart, a kikötő felől, messziről egy Fárosz nézett reánk s a világos és hangos házból senki se jött ki. Kerestem a pénzemet, hogy kifizessem a kocsisomat, az én rabló arcú, ugatva daloló kocsisomat. Volt pénzem és még az erszényhely sem maradt meg utána, csak egy rejtett zsebben találtam néhány angol kicsi pénzdarabot. Nyilván a nő vitte el minden pénzemet, de a kinai kocsis türelmetlenkedett s valószínűleg káromkodott. Keveseito a pénzt, végigvágott rajtam az ostorával, mely mérges volt, mert nem szijból, de valami tartós, különös ázsiai bürökvesszőből fonódott. Meggyalázva mentem be a fényes házba s a kapu egy csarnokba vezetett, hol frakkos európai emberek vidámkodtak kedves, ostoba, különös ázsiai nőcskékkel. És nekem már egy pennym sem volt és reszkettem és halott voltam félig. Louis Cottelytől tegnap megkérdeztem, hogy mit jelent az ilyen ekszotikus álom Budapesten? Mert Louis Cottely — utólag kiderült — egy nagyon jeles, kiváló budapesti doktor, aki, mert nem hisz az orvostudomány hatalmában, képes egészen okos tanácsokat adni. — Álmodni szabad — mondta Louis Cotelly, akit talán Nyerges Ignác dr-nak hivnak az ébrenlétben.— Álmodni szabad— folytatta komolyan és értelmesen — de nagy a baj, ha valaki Port-Arthurba kénytelen elvinni álomkészségeit. És két dolog aggaszt: a nő, aki a pénzt elszedte öntől s a kinai kocsis. Három nap múlva találkoztam ismét Louis Cottelyvel, aki — ma már tudom — valóban Nyerges Ignác dr. — Nincs semmi baj — mondta nevetve — gondolkoztam s ma már tudom, hogy nincsen rontó álom. Aki bolondokat álmodik, az legföljebb bolond, de boldog az a bolond, aki még álmodik, mert az álom mégis csak — élet. részekben is szaporodó, hentes-, kenyeres-, élelmiszer-, fa- és szén kiskereskedések, a zálogházak nagyobbodó forgalma, a munkanélküliség ijesztő képe, a kisebb bűnesetek szaporodása (tolvajlás, orgazdaság stb.). Miután a szegénység emelkedőben van, a segélyezésnek is nagyobb mérvűnek, intenzivebbnek, s rendszeresebbnek kell lennie. Ami a gyűjtéseket illeti, ezek nincsenek kellőleg ellenőrizve. A jótékonyadományok bevételeinek kellő ellenőrzése nincs keresztülvive, noha a belügyminisztériumnak erre vonatkozóan van egy régebbi keletű rendelete, melynek értelmében gyűjtésekre, a cél s mérv meghatározása s a felelős kezelők megnevezése mellett, — egyedül a polgármester adhat engedélyt, aki azután az elszámolást ellenőrizni is köteles. E tekintetben azonban Szegeden szabad vásár folyik. Gyűjthet mindenki, aki csak akar, bármiféle céllal, bármennyi ideig, bármily összegeket, bármely részén a városnak. Senkisem vonja számadásra a gyűjtőket s pénzkezelőket. A gyűjtés sokszor oly regievei (például magasszázalékos jutalmat kapó hordár utján) folyik, mely a gyűjtött összeg tetemes előre kialkudott hányadát fölemészti. De gyüjthetni Szegeden a primadonnától kezdve az utolsó munkás emberig mindenkinek a javára, akár van szüksége az illetőnek az adományokra, akár nincs. Sokszor csak sportból, magán-passzióból, kedveskedésből, vagy feltűnési viszketegségből. A közgyüjtést belügyminiszterileg megerősített városi rendelettel kellene szabályozni, hogy helyes mederbe terelődjék. Ebben a szabályrendeletben a fent emiitett belügyminiszteri rendeletnek teljesen érvényt kellene szerezni, bárki vagy bárkik által történjék a gyűjtés, bármiféle célzattal s különösen a nyilvános elszámolási kötelezettséget kellene kimondani s annak szigorúan érvényt is szerezni. A visszaélések erősen büntetendők, akár engedély nélküli gyűjtésről, akár elszámolási hiányossságról van szó. A gyűjtésre fordítható kezelési költség makszimumát pedig százalókban kellene megállapítani. Ez lenne a hatósági intézkedés. * Ami a társadalom munkálkodását illeti, a jótékonysági szervezetek mai alakjokban, miután azok szervezetüknél fogva nem bonthatók szét, meghagyandók, de alakítandó a társadalom és a hatóság által együttesen egy központi jótékonysági tanács, mely irányítaná ós ellenőrizné az összes jótékonysági szervezetek működését s ügyelne arra, hogy egyes furfangos szegények ne aknázzák ki a társadalom jó szivét. Budapesten például az év folyamán hivatalosan megállapították, hogy vannak oly hivatásos szegények, akik havonkint kétszáz-kétszázötven korona állandó sególyadományt tudnak maguknak minden különös fáradozás nélkül biztosítani, csekély utánjárással, a viszonyok alapos megismerése mellett, mig az igazi szegényeknek semmi se jut. Ezért a főváros hatósága nyilvántartást léptetett életbe, mely a szegónyügy jobb adminisztrációját teszi lehetővé. Ma, aki élelmesebb, jobban ismerős a jótékonysági intézmények szervezetével, az sokat tud keresni szegénységével, noha nem bizonyos, hogy nagyobb mérvű támogatásra van szorulva. A valódi, de gyámoltalan szegény pedig éhezik, télen fázik, nélkülözéseknek van kitéve. * A hatóság föladata lenne tehát megfelelő szabályrendélet készítése a gyűjtésekről, azok mikénti fölhasználásáról, az elszámolások ellenőrzéséről. A társadalom pedig, esetleg a városi párt, megszervezné a hatósággal együttesen a központi jótékonysági tanácsot, mely az összes ügyek irányítását, vezetését, ellenőrzését tekintené föladatának, amellett, hogy a mai jótékonysági szervezetek közt kapcsot létesítve, érintetlenül hagyná legális szervezetüket. Ez a központi tanács állana a hatóság két emberé-