Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-20 / 16. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1911 január 19 visszamaradás ée kulturátlanság is ennek az elkövetkezése szokott lenni. Természetesen, amit ezideig tettünk Szeged nagyarányú és tagadhatatlanul lendületes fejlesztése érdekében, azt nincs okunk megbánni, nincs okunk arról elmélkedni most a népszámlálás után se. Meddő dolog volna hirdetni, hogy kár volt olyan nagyon elsietnünk a városfejlesztéssel. Sőt, mindaz, amit tettünk, ami csak megvalósult, helyes. A legjobb, amit tenni lehetett. Most csupán azt jegyezzük föl, ami természetszerűleg tanulságnak kínálkozik a városok fejlődési mérlege után, hogy: egy nagy város nem lehet pillanatig se zártkörű társaság, amelynek célja volna, hogy kevesen bár, de elegánsul, avagy megelégedetten, boldog vidókiessőggel éljünk, — hanem, hogy: mennél inkább életünkbe vozzuk mások életét is, mennél nagyobb, életerős tömegekét, aztán pedig, hogy a mind észrevehetőbben fejlődő nagyvárosi, igazi metropolis életet minél olcsóbbá tegyük. Erre pedig az örök refrén most is, holnap is, mindig, amit a népszámlálási és pótadói viszonyról fönnebb mondottunk. A társadalmi jótékonyság. (Miként volna megvalósítható Szeged társadalmi jótékonyságának egységes szervezése? A magán adakozásoknak és segélyezéseknek összhangba hozatala és hatékonyabb fölhasználása.) Irta Szmotlény Nándor. i. Az emberi müveflödés fokozza a szivekben a jobb érzést felebarátaink azon tagjai iránt, kik önhibájukon kivül a sors csapásai folytán rossz helyzetbe kerülnek. Ez alatt a rossz helyzet alatt a szegénységet értem. Küzd a müveit ember a szegénység ellen, nem csupán azért, hogy elviselhetővé tegye a szenvedő szenvedéseit, de azért is, mivel a szegénység forrása a bűnnek. A szegénység elleni küzdelem tehát egyszersmind a bün elleni küzdelmet is jelenti. E küzdelm nemes, fölemelő az emberi lélekre, fölemelő arra, aki a jótékonyságot gyakorolja, de fölemelő a segélyzettre is, mert ezáltal egyrészt megszabadul szenvedéseitől, bajaitól s az igy szabaddá lett sziv kétszeresen fogékony a nemesebb emberies érzések iránt. Minden jócselekedettel tehát nemcsak saját szivünket nemesithethetjük meg egy fokkal, de a segélyezettét is. A szegénység és az azzal járó nyomor vagy munkaképes vagy munkaképtelen korban állhatnak be. Éz utóbbi esetben a müveit államok különösen Anglia s Franciaország, már gondoskodtak az aggkori biztosítással, azokról, akik korukkal jövő munkaképtelenségük miatt szorulnak a munkaképes társadalomnak a támogatására s akikről nyugdíj, évjáradék által vagy más módon gondoskodás nem történt. Azelőtt e tekintetben a munkás segélypónztárak, társládák, munkásszövetkezetek betegsegélyző pénztárai, friendly society-k s kölcsönös segélyegyletek gondoskodtak elagott (esetleg megrokkant) tagjainak segítéséről. Németországban 1854 óta, Dániában 1891 óta, Franciaországban 1850 óta, Angliában 1875 óta, Olaszországban 1859 óta foglalkoznak hivatalosan az aggkori s rokkantság elleni biztosítással. De radikálisan csak Anglia ós Franciaország oldották meg a kérdést, hol a biztosítottak ellátása a társadalom, az érdekeltek és az állam közös terhét képezi. Franciaországban például ez év nyarán lépett életbe az ipari és mezőgazdasági munkások aggkori biztosítása, hol a dijak a biztosított egyének kötelező és önkéntes befizetéseiből, a munkaadók járulékaiból s az állam örök járadékából gyűjtetnek össze. Az aggkori nyugdíj a hatvanöt évtől kezdődik, de már az ötvenöt évtől igényelhető. A munkaképes korban valami baleset folytán megrokkantak, bármily életkorban legyenek is, az aggkori nyugdíjnak a rendes idő előtti folyósítására szintén igényt tarthatnak. A biztosítás háromezer franknál nagyobb fizetést élvezőkre nem terjed ki. Annak családja, aki hatvanöt, illetve ötvenöt óv előtt hal el, kárpótlást kap. Amint valakinek bérjövedelme időközben a háromezer frankot eléri, töröltetik a biztosítottak listájából, mert ezek már magánbiztosítás utján gondoskodhatnak magukról ós családjukról. Nálunk Magyarországon az aggkori s általában a muukásbiztositás uj keletű. Egyik belügyminiszter megbízásából Tallián Béla, békésmegyei főispán korában dolgozott ki egy törvónyjavasiat-tervet, mely a betegség, baleset, rokkantság ós aggkor esetére való biztosítást ölelte föl s mely az 1889-iki német birodalmi törvényt tartotta szem előtt, de hiányoztak számításai s a szükséges statisztikai adatok. Azóta létesült a mezőgazdasági cselódpénztár, a mezőgazdasági bérmunkások, majd munkásbiztositó pénztár az ipari munkások részére s betetőzésül fölállittatott az állami munkásbiztositó hivatal. Mindezek mellett a társadalom azon nyomorultjai, kik eme törvényes intézkedés keretén kivül esnek, teljes mórtékben rá vannak szorulva a társadalom támogatására. Hogy társadalmunk nagyobb eseményeknél megmozdul, mutatja a „Jósziv egyesület" története s munkálkodása, mely különösen nagy elemi csapások által okozott tömegnyomor (tűzvész, vizáradás stb.) alkalmával számtalanszor sikeresen lépett akcióba s nagyobbmórvü bevételei folytán (például a Jószivsorsjáték jövedelme) nagyobb mórtékben intézheti a segélyezést. Szegeden mint másutt is a tömegnyomort s igy a köz- ós társadalmi segélyezés nagyobb mérvét az elemi csapások okozták, melyek közül különösen négyet: a pestist, a kolerát, árvizet s nagy tüzeket említem. Nagyobb pestis járványok voltak Szegeden 1472-ben (mely Csólyos, Fehértó, Major-szállás ésKömpöcz-pusztakinéptelenedésével végződött), 1510-ben, 1552-ben, 1709-ben, 1712-ben, 1738-ban ós 1740-ben (utoljára), mely alkalommal a hatósági pénztár a szegények ós árvák megsegítésére tetemes összeget adott ki. Csak 1738-ban, tizennégy és félezer forint közbevételnól négy és félezer forintba került a járvány leküzdése mellett a szegények segítése. Amint elmúlt a pestis, jött a kolera. Első izben 1830—31-ben, azután 1848—49-ben, 1885ben, 1866-ban, 1873-ban s utoljára 1893-ban. Ez a járvány is óriási segélyösszeget vont el a közpénztárból. Továbbá a gyakori tüzesetek s vizáradások szintén nagy összegekkel terhelték meg a községet, a szegények segélyezése cimén. Egyes szegények rendszeres támogatása azonban csak a negyvenes években kezdődött meg Szegeden. Ennek az akciónak megindítója Onbrovszky József volt, aki a házi koldulás beszüntetése mellett a szegények rendszeres segélyezését tervezte. A városi kórházban már korábban szokás volt, hogy a betegek hozzátartozóit, különösen, ha a kenyérkereső lett munkaképtelen, segélyezték hol napi egy garassal, hol havonkint egy tallérral. Ennek a szép szokásnak hódolt Pozsonyi Ignác szegedi orvos, midőn végrendeletileg huszonhétezer forintos alapítványt hagyományozott az ispotálybeli szegények tartására. A szegedi kórház egyúttal a szegények ápoló háza is volt (szegény, elöregedettek ós nyomorultak ápolóintézete), amit mutat az a körülmény is, hogy ott „koldusbiró"-hivatal is volt szervezve. Az orvosi rendszeres állás csak 1838-ban szerveztetett. Igy tehát a szegény-ügyet sokáig a kórház látta el. Ott volt a koldusok tanyája, mindeniknek nyakában egy rózlap, mint igazolvány, mely őt segélyre jogosította. 1833-ban a tanács „szegónyadó" behozatalát határozta el, de azt a helytartótanács nem hagyta jóvá. Onbrovszky József 1841-ben a nyilvános koldulás megszüntetésére megalapította a „Szegényápoió-egyesület"-et, melynek mind a négy városrészben (Palánk, Felsőváros, Rókus, Alsóváros) volt intéző elöljárósága. Ezek az elöljáróságok összeírták a szegényeket, adományokat gyűjtöttek s havonkint megállapították a segélyezések mérvét. A kerületi elüljáróságoknak egy közös központi szervük volt, mely évenkint átvizsgálta s ellenőrizte a számadásokat. Fönnállása harmadik évében, 1844-ben például segélyezett az egyesület: Palánkban 73 Felsővároson 41 Rókuson 44 Alsóvároson 39 összesen 197 szegényt, kiknek ez évi ellátása ezerszázhatvankét forintot igényelt. Két év múlva már egy dologház fölállítását tervezte az egyesület, hol nekik való munkával kereshették volna meg a főntartásukra szolgáló összegek egyrészét mindazok a szegények, kik könnyebb munkára alkalmasak voltak (tollfosztás, kukoricamorzsolas, foltozás, stb.). A forradalmi idők azonban nem kedveztek o szép terv kivitelének, noha az alap még 1850-ben is majd tízezer forintot tett ki. Ennek az összegnek maradványaiból építették 1856-ban a „Szegény ápoldá"-t (a Méreyutcában), hová a közkórház betegei közül a legszegényebbet s legelesettebbeket helyezték el, más részéből pedig szegény-alapot létesítettek. Azonban ezek az intézmények sem szüntették meg a nyilvános koldulást, aminthogy nem is szüntethették meg, hisz az ápoldában ellátottak száma csak ötven-száz között váltakozott, de ennél nagyobbra a helyszűke s a költségek miatt nem emelkedhetett. Az 1879-iki árviz után a kiosztásra nem kerülő könyöradományokból épült az ápolda helyettesítésére a mai menház, melyben elöregedett férfiak s nők holtukig nyertek ellátást. 1873-ban a Szeged-Csongrádi takarékpénztár adománya, az árvatőkék alapja s a nagyközönség filléreiből épült az Árvaház, mely a segély s ellátásra szoruló árvákat gondozza. * Ezek mellett az intézmények mellett a társadalmi jótékonyság lassankint más irányban is kifejlődött, bár minden rendszer s előzetes terv nélkül gyakorolta a társadalom a jótékonyságot s gyüjtötto az erre szolgáló anyagi eszközöket. A megalakulások felekezeti jelleggel birtak s birnak legnagyobbrészt még ma is. A zsidó hitközség például már 1831-ben alapított úgynevezett „tápláló társaság"-ot, később 1835-ben pedig izraelita jótékony nőegyesületet létesített, mely az izraelita szegények gyámolitását tűzte ki célul. Később 1865-ben keletkezett a leánykiházasitó egyesület, mely szegény izraelita leányokat a szükséges kelengyével lát el. Ugyancsak izraelita szegényeket támogat a chevra kadisa a betegápoló s temetkezési egyesület, a koma egyesület s a legujabbi alakulat: a leányogyesületj melyeiéinek idején meleg táplálókban részesiti az izraelita szegényeket. Ezernyolcszáznegyvenhatban alakult, felekezeti jelleg nélkül a „kisdedóvó jótékony nőegyesület", mely elsőbben a gyermekek kisdedóvásával, utóbb szegények segélyezésével is foglalkozik. ínséges időkben a szegények számára az úgynevezett „levesosztó konyhák"-at, majd később „népkonyhák"-at állított s ezzel