Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-15 / 12. szám

XI TI II 1911 II. évfolyam, 12. szám Vasárnap, január 15 RSzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, 11 Rorona-utca 15. szim r=i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal |IV., r=a Városház-utca 3. szám a M egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre. R 6'— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fillér egéaz évre . R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre. R 7'— egy hónapra R 2*40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 eza Riadóhivatal 834 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—11 Győzelemre diadal. A nemzeti munka zászlaja fényes diadalokat arat most a törvényhatósági választásoknál, már hetek óta. Az ország minden részéből elhatározó győzelmi hirek érkeznek. Az ellenzék ügye a legtöbb vidéken elbukik, sorai megritkulnak, sasfészkei odavesznek és ezzel a helyi hatalom elvesztése is velejár. Jellemző példa a csanádmegyei eset, ahol legerősebbnek hitte magát és hol minden pozíciójából kiszorult: csupán Justh Gyulát, a vezért választották meg újra, merő pietásból. Komoly jelenség ez, tele megszívlelendő tanulságokkal, azért kell hogy vele tüzetesen foglalkozzunk. Ugyanazt a kijózanodási folyamatot látjuk a mostani eredményekben országszerte, mely mult nyáron a képviselőválasztásoknál hatalmas energiával indult meg. A nemzet kiábrándult az ellenzék jelszavas politikájából és ahoz az irányzathoz csatlakozott, mely a reálpolitika szilárd alapján, az ország erejének és eszközeinek fölhasználásával, a nemzeti konszolidáció érdekében dolgozni akar. Hogy ez eltökélés nem muló hangulat, nem is a választási kampány hullámjátékának efemer értékű vagy épen hatalmi eszközökkel mesterségesen megmunkált müve volt, miként az ellenzék a maga vigasztalására állította: azóta bebizonyult az egész vonalon. A pótválasztások összes eseteiben a nemzeti munkapárt győzött szakadatlanul; sokszor egyhangúsággal, mikor az ellenzék jelöltet sem mer állítani, hogy a mandátumot legalább vitássá tegye; többször könnyű sikerrel, mikor ellenfelei csupán a zászló becsületéért küzdöttek reménytelenül. A törvényhatósági választások mostani leforgása kétségtelenné teszi, hogy a nemzet polgárai ragaszkodnak mult nyáron kimondott verdiktjükhöz, sőt azt újból megpecsételik, esztendőkre szőlő érvényességgel. A kijózanodási folyamat immár nemcsak az ellenzék iránt való bizalmatlanság jegyében fejlődik tovább, hanem nagy tényező benne a nemzeti munkapárt iránt nyilvánuló politikai bizalom is. A nyári küzdelem alatt e bizalom még csak előleg volt a kormány és hivei számára, mert akkor ezek föladatuknak csak kezdeténél tartottak és működésűk csupán az uj országgyűlésen indulhatott meg. A lefolyt hét hónap azonban, ha rövid idő volt is nagyobb kormányzati akciók kifejtéséhez és politikai sikerek eléréséhez, az ország közvéleményét mégis meg tudta erősiteni a nemzeti munkapárt hazafias vállalkozása iránt táplált bizodalmában. Erre vall a példátlan térhódítás, amit a municipális választások alatt most oly könnyen elér. Hiába gúnyolódtak az ellenzéki padokban, hogy a nemzeti munka megakadt és szünetelt a nyáron át. A parlament év végéig igy is sokat és jó eredménynyel végzett. Az államháztartás megóvott egyensúlya, a sikerült beruházási kölcsönmüvelet, az egyes tárcák ujabb dus dotációi, az uj gazdasági források föltárása, a polgári pörrend reformja és a kormányzati téren történt megnyugtató intézkedések, a törvényhozásban fölmerült irányeszmék, egyenként és összesen arról győzték meg a közvéleményt, hogy az ország sorsa avatott kezekben van és a kormányt erös többség tudatosan, erélylyel, fegyelmezetten és nagy kötelességérzettel támogatja. A közvélemény most spontán módon fejezi ki e kormányzati rendszer iránt bizalmát, midőn a municipális téren módot ád a nemzeti munkapártnak, hogy a helyhatóságok körében is fokozottan szervezkedhessék és a központi hatalmat az autonóm jogrend sáncaiból is kellőleg támogathassa. Annál nagyobb jelentősége van e bizalmi aktusnak ép most, mikor Khuen-Héderváry Károly gróf miniszterelnök a kormányzati program köKokó, a tanu. Irta Clemenceau György. Mikor a kerület anyakönyvvezetője a csíptetőjét megigazítva és az „áldozatokon" még egyszer végignézve kiejtette a jelentőségteljes szavakat: „A törvény nevében Önöket, Rlanchard János Mária és Bruneau Mártha, törvényes hitestársaknak jelentem ki!" — egy pillanatra csend volt, amelyet csak az aktalapok zörgése szakított félbe. Mindenki érezte, hogy itt most olyasmi történt, aminek még következménye lesz. JánosMária és Mártha pillantása a hivatalnok háromszinü derékszalagjára tapadt. A pillanat ünnepélyessége láthatólag bénitólag hatott reájuk és nem tudták, hogy mit kezdjenek gondolataikkal és tagjaikkal. Egyedül állottak a világban; Mártha szabónő volt, aki szük kis szobácskájában dolgozott, JánosMária pedig faszobrocskákat faragott egy asztalosmühelyben. Az utcán ismerkedtek meg.— egyazon sikátorban laktak — és mert nem forogtak szalónokban, hát megismerkedésükben nem is vehették tekintetbe a „jó társaság" illemszabályait. János-Mária ügyeskezü munkás volt, aki a súlyos tölgyfadeszkákat ábrándos rózsákká és karcsú nőalakokká varázsolt. Egyszerű volt a művészete, de meg volt benne minden párisi leleményesség. Az alkotásai az egyszerű, de jómódú polgárcsaládok büszkeségei voltak; azoké a családoké, amelyek első megtakaritásaikat egy részleten vásárolt „művészi" ebédlőberendezésbe Jektetik. Nem erőltette meg magát a munkával, — de oly ügyesen ós gyorsan dolgozott, hogy a heti keresménye egy szerény részét a postatakarékpénztárba rakhatta. Igy jutott el harminchatodik életévéhez. Akkor már jó ós használható munkás hírében állott, akinek nem voltak valami különös hibái, de az erénydijra nem pályázhatott volna. Életében és művészetében egyformán „jó átlag" volt. Nem képzelődött ós nem irigyelte a tőkést, akit a legtöbb munkás csak azért gyűlöl, mert azt hiszi, hogy tudj' Isten, milyen földöntúli gyönyörűségekben dúskál. Másrészt azonban sohasem gondolt arra, hogy valami megszokott kényelmet valakinek a kedvéért — lett légyen az nő, gyermek vagy valami aggastyán — feláldozzon. Voltak „barátai" a pajtásai között, akikkel hóbe-korba kirúgott a hámból, de a nyomor, amelyet mindennap oly közelről látott, nem indította meg. Egyszerűen csak ellentétet látott benne, amelyik még szebb világításba helyezi azoknak az energiáját, akik „tudnak magukon segíteni." „Dolgozni,dolgozni!"mondotta egy szerencsétlennek, aki az éhségéről jajgatott neki. Énis dolgozom. És tovább ment, szentül meggyőződve arról, hogy tanácsa és példája segíteni fog az emberiségnek azon a gyarló töredékén. Az élvezetei nagyon egyszerűek voltak. Szeretett jóllakni és nem hagyott sohasem a pohár fenekén, de mindamellett senki sem láthatta még részegen. Mártha históriája még érdektelenebb. Kétéves korában jólelkű emberek találták a Notre Dame főkapuja előtt. Szent Iréné kolostorában nevelték fel ftz irgalmas testvérek és tizennyolc éves korában, miután megtanult volt napjában tizennégy órát varrni ós lehető keveset enni, elhagyta a kolostort. Egy statisztikus barátom kiszámította, hogy hála ennek a kitűnő nevelési rendszernek, az irgalmas nővérek átlag nyolc sout kerestek napjában minden gyermek után és ebből a keresményből egy pompás gót kápolnát építettek és ott pompás aranyedónyekkel ós drágaköves oltárteritőkkel imádták az istent. De hiába volt a nevelés, Mártha egy nap megszökött a jámbor nővérek szabómühelyéből és egy vállalkozónál lépett szolgálatba. Kitűnően varrt és igy csakhamar tisztességesen meg tudott a keresményéből élni. És Mártha ilyenformán száműzte magát, testét ós lelkét a munka örökös egyformaságába; ez lett számára az élet összes tartalma és célja. Az ismeretség, amelyet János-Máriával kötött, egyáltalában nem hozta ki megbillenthetetlen egyensúlyából ós mikor ő ugyanazon a hangon, amelyiken meghívta egy sz.-cloudi kirándulásra, házassági ajánlatot tett neki, nyugodtan mondotta, hogy „igen", mert meg volt győződve, hogy „nem"-et mondani udvariatlan volna. i Mártha és a férje — mert most már a férje — a Jean-Marie kicsiny, de kedves lakásában rendezkedtek be. De igazságtalanság volna, ha azt hinnők, hogy csak egyetlen egyszer, hogy csak öt percig ia gondolkoztak a boldogságuk felől. Hogyan is ismerhették