Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-28 / 182. szám

1910 1. évfolyam, 182. szám Szerda, december 28 UzpMtl turheiztffsíg ós Kiadóhivatal Szeged, Korona-utca 15. uim ess Bsdapeati eartesztójós H kiadóhivatal IV.. c=3 Városház-utca 3. tziffl C3 ELŐFIZETÉSI U SZEGEDEN» ette tm . 1 14— télévre . .. K li — tKgytdóvre. K •*— eiy hónapra R 2"— Efyw izám ára 10 lllér EtOnZETESI ÍR VDERERi m . I »•— MMm ... I !*•— negyedévre . R V— Hl hónára K 2'M Egy is taám ára 1» Uláf TeuroR-mib Snrkentfiót 135 IntenrMa 135 Budapesti rnrkmtMi Itt—H Bánífy cikke. Bánffy Dezső báró, Szeged első kerületének országgyűlési képviselője, a Pesti Napló keddi számába vezető cikket irt. Szürke napon, a karácsonyi ünnepek után, fújta meg tárogatóját a tiszteletreméltó Bánffy, akinek egész írásán keresztülszürődik az, liogy a megsértett hiúság vagy becsvágy foglaltat el vele olyan szélsőséges álláspontot, amely mindenképen alkalmas arra, hogy a politikai szenzáció erejével hasson. Ez az első cikke ugyanis Bánffy Dezső bárónak, amelyben az uj érával szemben az ellenzékiség lobogóját teljes határozottsággal bontja ki. Sokszoros jelentősége van ennek nemcsak Szeged, hanem az országos politika nézőpontjából is, mert hiszen kétségtelen, hogy Bánffy Dezső báró az a nagy kaliberű ember, akinél ez az állásfoglalás elsősorban érdekes és meglepő és aki elsősorban hivatott arra, hogy egy komoly munkát teljesítő ellenzék kétségtelenül vezető férfia legyen. Bármennyire meglep is Bánffy szélsőséges állásfoglalása, a helyzet tisztázódása érdekében határozottan örvendetesnek kell tartanunk, hogy végre teljesen szint vallott és bár talán egyedül akar állani ezután is, de az — ellenzéken. Az egész színvallásban szerintünk egyedül ennek van jelentősége. Amit elmond Bánffy, annak értéke legföljebb abban a tekintetben van, hogy ennek a méltán elismert politikusnak komoly Íráskészségéről, nagy tudásáról és mélyen szántó, bár hamis történetfilozófiájáról tanúskodik. Amivel Khuent és Tiszát megvádolja Bánffy, azok annyira régi vádak, hogy már közhelyekké lettek és ezzel dokumentálva van hitelességük teljes hiánya. Bánffynak nagyon jól kell tudnia azt, hogy az általa sürgetett reformok megalkotásánál mindennél fontosabb a ma kötelességeinek energikus és gyors teljesítése. Bánffy a nagyon komoly és pedáns politikusok közül való; ha tehát megkérdeznék tőle, aligha felelhetne azzal, hogy helyesnek tartaná, hogy a régi rendszer áldatlan pusztításai dúljanak még ma is az országban, ahelyett a rend helyett, amelyet az államkormányzásban a mai rezsim megteremtett. Mi tovább megyünk és határozottan állítjuk, hogy Bánffy báró velünk egy véleményen van, hiszen az indemnitást is azért szavazta meg, mert bizonyára ugy hitte, hogy komoly politikus nem tagadhatja meg a hozzájárulást attól, hogy az államkormányzás rendje biztositható legyen. De Bánffyval együtt mindazok, akik az indemnitás megteremtésében közreműködtek, csak egy-egy porszemmel járultak hozzá, hogy végre rend legyen ebben az oktalan és könnyelműen fölforgatott országban. Menynyivel nagyobb munkát, kényesebb föladatot végzett az, aki akár mint gúnyolt vezér, akár mint lekicsinyelt közkatona, egész erejét, tekintélyét, tudását, múltját, jelenét és jövőjét harcba vitte annak érdekében, hogy ez a sóvárgott, kívánatos és egyedül értékes rend megteremthető legyen. Mindazok a történelmi nevek, amelyekre Bánffy cikkében hivatkozik, a gazdaságilag erős Magyarországért vivták meg közéleti nagy harcaikat. Teremtsen ipart vagy kereskedelmet ós ezzel jólétet bárki ebben az országban, ha a gazdasági élet egyenletessége fölött lebeg folyton az ellenzék fenyegető békaegérharca és ha a vállalkozási kedvet állandóan megbéníthatja az attól való félelem, hogy az ellenzéki kalózkodás vizein uj és kirozsdásodott jelszavakkal mindig megjelenhetnek és rombolhatnak uj ós régi emberek. Teljes biztonsággal mondhatjuk, hogy Bánffy Dezső báró legalább olyan nagy ellensége ezeknek a veszedelmes és merész játékoknak, mint mi és ezért nem is értjük, miért akarja Khuenóktól elvitatni kétségtelenül nagy érdemeiket. Amit eddig tett a kormány, azért csak a legnagyobb elismerést érdemli. Mire való az, hogy ilyen mult után bizalmatlanságot előlegezzünk ezeknek az embereknek. Mi hisszük és hirdetjük, hogy Khuenék a nemzeti élet békés fejlesztése érdekében ezután is mindent el fognak követni, amit a pragmatikaszankció korlátain belül megtehetnek, amit a két állam közössége megenged és ami keresztülvihető annak a legmagasabb érdeknek mégsértése nélkül, amelyet a nemzet életében a béke, a munkásság és az alkotások képviselnek. Az uj esztendő előtt. irta Tisza István gróf. Az én gyermekkoromnak első emlékei, amelyek a hazának, a hazaszeretetnek és a nemzeti büszkeségnek fogalmait, érzéseit keltették föl lelkemben, azt mondták nekem, hogy egy kicsiny, eltiprott, leigázott és elnyomott nemzetnek a tagja vagyok, amely nemzet azonban nem hagyja magát eltiportatni, hanem összetöri láncait és föl fog emelkedni magasztos világtörténelmi rendeltetése felé. És megértem azután nem a láncok összetörésének, de a láncok leveretósének, a fölszabadulásnak magasztos ünnepét. Élénken, mert hiszen a gyermekkor impressziói a legélénkebb nyomot hagyják vissza az ember lelkében, érzem ezt az örömet ma is. Majd jöttek a kezdet nehézségei: nagyobbak, nehezebbek, keservesebbek, mint aminőket az uj életrekelés korszakában várt volna a nemzet. Kishitűség akart felülemelkedni, ám a magyar nemzet ezeket a nehézségeket eleinte ugyan lassan, de észrevehetően megsemmisítette, letörte és hatalmas lépésekben haladt előre a politikai súlynak, a politikai hatalomnak és tekintélynek megszerzése terén. És, amint a gyermekből iíju és az ifjúból férfiú lett, életemnek ez átalakulási korszakát abban a lélekemelő tudatban éltem át, hogy fiatal erőtől duzzadó nemzet tagja vagyok, amely meg tud küzdeni a nehézségekkel, amely ki tudja vivni a tiszteletet, becsülést és elismerést baráttól, ellentől egyaránt. Az a nemzeti büszkeség, amelyet az anyatejjel szívtam magamba, erőt adott nekem arra, hogy férfikorom deléig ebben a tudatban élhettem. Ezután következtek az aggodalmaknak, töprengéseknek, kételyeknek nehéz idői és a nemzet, amint jobban és jobban haladt előre a maga válságos s kritikus sorsának megalapozásának nagy munkájában, ugyanazon arányban vethette le a veszélyek és a katasztrófák ellen való küzdelem erejének nemes tulajdonait; ugyanazon arányban léptek előtérbe a nemzet jellemében azok a vonások, amelyek átokként húzódnak végig évezredes történelmünkön. Mindaz, ami utolsó két évtized alatt történt, eleinte alig észrevehető volt, aztán romboló energiával és pusztító tűzzel szegte le a nemzeti büszkeségnek, az önérzetnek, a nemzet életképességébe vetett hit erkölcsi javait és gyönyörűségeit. S ma, a férfikor vége felé, akkor, amidőn a férfiúból lassacskán öreg ember válik, most az a gyötrő tudat rágódik a lelkemben, vájjon nem álom, képzelet, illúzió volt mindaz, ami nem-