Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-25 / 181. szám

Í910 december 25 DÉLMAGYARORSZÁG 249 Nyakkendők 3.50 korona helyett 2 korona. Az összes uri-divat különlegességek ízléses _ kivitelben és nagy választékban * Kelemen-utca. már illő, hogy csönd legyen. Szünőfélben is van a beszéd, csak Horváth-Szalai rikit még egy nagyot, a hazamenésre gondolva: — Hej, amikor majd megyünk, amikor majd elmaradoznak a sziklák, amikor majd zöld mezőkre ér a vonat . . . hej, amikor majd megyünk! . . . Nem mindenki állja köny nélkül ezt az előtörő sóhajt, sok kemény fejpárnára pereg le az öreg harcosok könye. A bregovai barak fölé pedig kiterjeszti szárnyát a csillagos karácsonyi éjszaka . . . Kenyér. Irt* GaUovich Jenő. L Megyek. Kitérek a maga útjából. Ejtsen ki az emlékéből. Maga nem szólított! Én állottam erőszakosan az útjába. Épen ezért most elmegyek. És őrködni fogok afölött, hogy hiremet se hallja. Drágább előttem a maga nyugalma, mint az én boldogságom. Porszem voltam, melyet a végzet hajtott maga felé és a maga akaratán kívül belekapaszkodott ruhácskája illatos szövetébe és amelyet pedig talán maga észre sem vett. És most, amikor terhére volt, hidegen, nyugodtan lerázott magáról, vissza az utca porába. Lelkem fáj nagyon. Végtelen nehéz ez a magától örökre való elszakadás. Szárnyaim voltak, amelyek megtörtek, röpülni nem kívántam. Nagy boldogság volt nekem eddig az is, ha rajtam taposott. Vakmerőségemben verőfénybe kívánkoztam, didergő lelkem melegség után sóvárgott és most visszahull a sötétségbe, hova soha sem érkezik el többé napfelkelte és nem nyílik illatos virága tavasznak. Mindenek előtt való előttem a maga béke áldotta psendje. Összetörhet engem a kétségbeesés, panasz nélkül tűröm, bárhogyan sujt is a sors, még csak nem is védekezem, állom a haragját, csak a maga lelkét ne érintse bánat. * Érzem, a szél betemet porával, vergődő lelkem görnyedve hajol meg és lobogó vérem tüze még sem enyhül. Lánggal ég és ennek a kinját érzem annyi erővel. Diadalmaskodni tudnék és boldog lenni nagyon, de nem kívánok viaskodni, mivel ez érintené a maga nagy nyugalmát. Jöhet-e számításba az én akaratom akkor, amidőn életének egyedüli tartalma az, egyebe sincs. Boldogságban csak hisz, de soha sem érezte. Elámította a puha kényelem. amely azonban csak addig puha, míg öntudatra nem ébred a lelke, amíg meg nem érzi a közömbös ember mellett átvirasztott éjszakában titkosan megálmodott másik ember lelkének boldog szárnya csattogását. A kenyérnél, a megalkuvásnál erősebb a vér joga. amely ha feltámad egyszer, elnyomni többé nem lehet. Magával ragadja az embert, hasztalan ver rá békót. Belepusztul a lélek. Sikoltva, nyögve védekezik és végre is belehal. A lelkem, az magánál marad. És vessen a sors akármerre, nem szünök meg gondolni magára sohasem. Megmarad emlékemben tisztán, fehéren, akár az imádság, mint lázas, boldog éjszakának színes, sokszor megálmodott csodaszép álma. A festő elhallgatott. Nézte a szomorú, szép, fehér asszonyt, aki az egyre terjeszkedő homályban ült mozdulatlanul, holott lelkében a legfájdalmasabb vívódás ment végbe. Engedte, hogy keskeny, finom kezét megcsókolja a férfi ós elmenjen. Olyan hideg volt az a kicsiny kéz. II. Egy órával később az ura még ott találta az asszonyt a szoba sarkában kuporogva. Szomorúan álmodozva. Csak az arca volt halványabb és a keze hűvösebb. A szeme sem rebbent meg, mikor meglátta az urát, Nézett maga elé üresen, gondolatai pedig ezalatt ott jártak annál a másik embernél, ald bánatos szomorúságában oly kemény igazságokat mondott neki, szürkeségbe fulladt, örömtelen életéről. Még soha sem érezte életét ennyire üresnek, tartalmatlannak. Nehéz szomorúság lepte meg, mely egyre vigasztalanabb lett, minél tovább fűzte gondolatát. A homály, amely reá borult a szobára ós mindinkább átláthatatlanabbá vált, reá nehezedett a lelkére, a mellére szorította, fojtogatta a torkát. ügy szerette volna, ha megerednek a könnyei, elsirathatná elvesztett életét. Erezte, ha kedvére kisírhatná magát, talán meg is könnyebbülne, legalább egy pillanatra. Nyomorultabb teremtménye nincs az istennek annál, aki lelke őszinte, igaz érzéseit állandóan rejtegetni kénytelen. Kinek szerelme viszonzást soha sem talált, vágyát, indulatát nem enyhítette üde csók és lelkének tüze sohasem csapódott össze egy másik ember szivének lobogó lángjával. Ha ébresztett vágyat, a boldogság ragyogását még sem ismerhette, mivel hiányzott életéből az, aki oltani tudta volna vérének perzselő forróságát. A férfi odament az asszonyhoz és megcsókolta. Milyen volt ez a csók! A férfi közeledéséből kiérzett az az önhittség, amely szivének abból a biztos érzéséből fakadt, hogv ez a törékeny szép asszony kizárólag az övé. Egészen az övé. A teste, a lelke csak a kezét kell érte kinyújtania. Karjai köze vonhatja, magához szoríthatja, ölelheti, csókolhatja, szívhatja vérét, amikor csak akarja. Arra pillanatra sem gondolt, hogy akkor, midőn megrészegülve a gyönyörűségtől, ezt a csodaszép, illatos, meleg asszonyi testet öleli és elszabadult vágya őrjöngve keres kielégülést, enyhületet, nem ura a lelkének, amely nélkül pedig nincs szerelem. A lélek nem alku tárgya. Megejteni ezt nem lehet. Könny- és vérhullatások közben, ! lelkek diadalmas küzdelmében kell aztmeg! nyerni és aki azt bírja, parancsoló, ininden' ható ura lesz a testnek is, amely boldog | vívódással engedelmeskedik akaratának,