Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-25 / 181. szám

56 DÉLMAflYMOmÁr. 191t) december 25 SZILAGYI linr- R mHnHi Boldogasszony-sugár ut 1. szá m. Legolcsóbb bevásárlási forrás. TELEFON 380. SZ. Az asszony erőszakosan küzdött a csók ellen. Elfordította fejét és amikor mégis engednie kellett az erőnek, undorodva szo­rította össze meleg, keskeny ajkát. Az asszony erőszakos ellentállása csak fokozta a férfi ébredező vágyát. Dereka után nyúlt az asszonynak és el akarta érni annak nedves, meleg száját. Forró fejét odaszorí­totta az asszony mellére ós ugy kúszott közelebb hozzá, miközben arcára hullott az asszony széjjel szabadult illatos haja. Az pedig elszántan küzdött az erőszak ellen. Hátra szegte gyönyörű fehér nyakát, majd oldalt hajolt ós vergődött a férfi kezei között, lelkében egyre növekedő undor iszonyatával. Ellökte magától a férfit, aki egy pillanatra hátratántorodott, de azután újból kezdte a küzködóst, mig végre az asz­szonynak a viaskodásban kifáradt karjai erőtlenül hullottak le róla. És ekkor neki­szabadult vággyal, szomjasan, éhesen esett a szép asszonyi testnek . . . A jog erejére támaszkodó, elbizakodott, gyáva, durva támadás volt ez, amannak a gyöngesége ellen. Az asszony adta meg neki erre a jogot akkor, midőn lelkét elaltatva, számításból legelőször vetette oda magát neki a kenyér­ért. Puha kényelemért, cifra selyem ron­gyokért. Reményeit, ragyogó álmait, hitét, boldogságát: az egész életét. És ezzel együtt minden jogát elalkudva arra, hogy egyszer még boldog lehessen . . . Az ura már el is ment, de még lelkét fogva tartotta az átélt, izgalmak nyomán saivében keletkezett mély undor. És ebben a kétségbeesett pillanatban hirtelen eszébe jutott kedvelt Írójának, Herczegnek az a gondolata, melyet annyiszor olvasottal és amelyben ma már meggyőződéssel hisz: „Nincs női eróny! Amit annak szokás nevezni, azt férfiak eszelték ki. A nők pe­dig elvallalták a férfiak kedvóért. Az egy­ügyű nők hisznek benne, bár nem értik meg, a gondolkozó nők azonban tudják, hogy az erény nem az ő szivükből nőtt hanem a férfiakéból, az oltotta beléjük A nő nem erényes, hanem vagy szerelmes, I vagy közömbös. A szerelmes nő, aki önzés­I bői, vagy gyávaságból megtagadja magát, ' attól, akit szeret, szive mélyén ép annyira erkölcstelennek érzi magát, mint a közöm­bös asszony, aki önzésből odaadja magát annak, akit nem szeret. A nőnek nincsenek elvei, neki csak szive és idegrendszere van. Minden elv és ideál, az erényé is, a férfi kreációja . . ." Egy leány jött a szobába. Lámpát tett az asztalra és kiment. Az asszony a tükör eló ült, hogy leom­lott haját feltűzze. Ahogy dus, szőke haját erősítette, beletekintett a tükörbe és a hal­vány szép arc lassan kiengesztelődött. El­tűnt tekintetéből a nagy szomorúság és a megelégedettség boldog érzetével gyönyör­ködött saját nagy szépségében. Asszonyi hiúsággal tetszelegve vizsgálta finom bőrét, nagy mély csillogásu szemeit, miközben egy pillanatra talán el is felejtette boldogtalanságát. A hódítás mennyi fenséges ereje pompá­zott ebben az asszonyban! Csak akarnia kell és megszédül előtte, meghódol neki, akit csak kiván. Boldogan, önakaratából, szerelmesen. És vájjon van-e értéke szépségének? Él­het-e vele azzal a szabad elhatározással, mely számára is boldogságot jelent? Szomorú sejtelemmel érezte, hogy amije van, nem az övé. Tulajdona egy embernek, aki pedig szivének, lelkének idegen. Elve­szítette mindenét. Egy önfeledt pillanatban, melyet már jóvá tenni nem lehet, örök áron elalkudta egósz életét. Bánatos merengésében észre sem vette, hogy a szobába valaki jölfc. Csak akkor rezzent össze, mikor már mögötte állott a eány és az ebédlőbe szólította. Egy pillanat alatt átváltozott az a szép arc. Abban a különös hangulatban, melyben már órák óta ólt, oly keservesen érintette szólítása a szobaleánynak. Egyszerre, hirte­len átviharzott lelkén a mai napon átélt sok gyötrelem, amelynek egyik jutalma, bére, ára most a megterített asztal. Tómolyogva, szódülő fejjel kelt föl a tü­körtől. Nem tudott menekülni ettől a furcsa érzéstől. Arca égett, lázongott a vére, fülé­ben pedig mintha állandóan valami rette­netes szó zúgott volna. Tudta, hogy hallu­cinál, de szabadulni nem tudott tőle: — Kenyér ... a kenyér. III. Az asszony izgalma nem csillapodott az ebédlőben. Vérében fokról-fokra fokozódott, gyűlt az elégedetlenség. Sohasem érezte még ennyire szomorú sorsának nehéz terhét. Elviselhetetlenné lett előtte nehéz rab­sága. Bántotta a szobát betöltő nagy fény, amelyet pedig már megszokott és sértette a megrakott asztal sok-sok csillogó ékessége. Aranykalitka, minden sarka vert ezüst, amelyet azonban sohasem érintette verőfény, meleg napsütés. Aki lakja rab, bilincs nél­kül. Nótája asszonysirás. Egyetlen gazdájá­nak van benne csak öröme, bár nótát soha­sem hall. Elég, hogy bírhatja madarát és gyönyörködhetik ennek ékes, fényes toila­zatában. Kenyér ... a kenyér. Az asszonyból kitört a sokszor rejtege­tett indulat. A feje szédült. Szemei előtt összefolyt az ebédlő sokféle ékessége ós talán maga sem tudta mit tesz, amikor fáj­dalmas följajdulásában kikapott az ezüst­kosárból egy darab kenyeret. Ára, keservesen megszolgált bére életé­nek ez a csillogás, sok puha kényelem, melynek rettenetes szimbóluma ez a darab kenyér. Szivét elöntötte a keserűség. Ledobta a földre a kenyeret és reátaposott. Ekkor egyszerre elvesztette minden erejét, leros­kadt egy székbe és csöndes sírásra, fakadt. Amikor kisírta magát, csöndesen fölkelt, fölszedte a földre dobott kenyeret és meg­bánással emelte ajkához. Kitörüite szemeiből a könnyeket, hátra­simította fényes, szőke haját ós sorsában való megadással leült a megrakott asztal elé . . .

Next

/
Thumbnails
Contents