Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-25 / 181. szám

1910 december 25 *. á DELMAGYARORSZAG 29 Eymnis : Miféle emberek azok, akikről beszólsz ? Egy lábon ugrálnak és cifra rongyokkal takarják el a fölüket. Testük foltos, mint a párducé, vagy sávos, mint a zebra teste? Laidion : Olyan a szinük, mint az arany és a szájuk erős, mint a vadállat szája. A csipőjük erős és mégis karcsú. Hymnis: Szeretnél olyan lenni, mint ők? Pfuj, a bőrüknek biztosan szaga van és az ember rosszul lesz tőle. Laidion : A fák ott sokkal magasabbak, mint a mi fáink, kékes-fekete árnyékuk olyan, mintha eleven volna, az ember megérintheti, mint valami gyümölcs húsát. Isteneik a fákban és a fák között élnek — mondta ő — és ők mégsem félnek . . . Hymnis: Táncolnak ? Laidion: Egyszer táncolnak ugy, egyszeregy évben. Ott van a szent hegy; kopár ós izzó, mint a réz és az ormát üli meg az erdő, mint valami óriási smaragd ós ennek a hegynek lábánál, ott táncolnak ők. A fiatalemberek a földön guggolnak és a sziget leányai előttük állanak, mindnyájan együtt ós a testük olyan, mintha csak egy test volna, olyan mozdulatlanul állanak. Aztán táncolnak és a tánc végén odaadják magukat az ifjaknak válogatás nélkül, amelyik utána nyul, azé a leány. Az istenek tiszteletére teszik ezt ós az istenek megáldják őket. Hymnis: Ilyen szemérmetlenség! Laidion: Boldogok! Nem ismerik a félelmet! Hymnis: Hogy érted ezt Laidion? Laidion: Hát nem értesz ? . . . Felnőttem az anyám mellett és oktalan kis gyermek voltam és kívánkoztam valami után és nem kaptam meg — ez így ment reggeltől estig. Aztán tizennégy esztendős lettem és vágyakoztam — ós aztán elvittek a gazdag Kalliashoz; ott hevertem és járkáltam és csodálkoztam és türelmetlenségemben haraptam a csuklómat; aztán odaadtam magamat annak, akit szerettem és annak a lelke megtelt dühvel és gyűlölettel, mert előbb a másiké voltam és ez elmúlott és aztán jött. egy másik és megint egy másik . . . Azt hiszem, hogy nem volt egy perc, amelyben ne vágyódtam volna magamtól el valahová . . . Hymnis: Neked mindig jó sorsod volt. Vertek-e valaha. Éheztól-e valaha igazán életedben ? Laidion : El tudok képzelni olyat, akit vernek és mégis boldog. És az embert nem óri napsugár és éhezhet és mégis boldogabb, mint India királya. De kivetve lenni a világba, mint Árgus és az ember csupa szem és valamelyik szeme mindig nyitva van: ogy férfi kax-jában feküdni, aki szeret és akiről te is azt hiszed, hogy szeret és eközben egész lélekkel a víz érzéketlen csobogására figyelni, ott melletted — figyelni — mert valamit kényszerit, valami lenyűgöz, vágyakozás-e, félelem-e ? . . . mintha ebben a csobogásban a véred folyna ki, — vagy ha meghívnak egy nyárilakba és te kilovagolsz az öszvéreden s vidámnak kellene lenned és semmire se volna szabad gondolnod, csak arra, hogy fiatal vagy ós nem egy férfi szívesen állna egész éjjel az ablakod alatt, — de akkor egyszerre csak a szemek előtt állanak az országút fái, mint valami fenyegető követek, a hegy ott a távolban olyan, mintha birád volna, mintha elveszett életedet kérnék számon ós te bűnös tudattal és borzalomban ülsz az állat hátán, odakötve, mintha vesztőhelyre vinnének és száz szemed tekintetét el nem kerüli semmi, sem a bogár, mely a porban fut el melletted és átenged sorsodnak, sem a madár a légben, mely fönn a magasban danol — ós átenged sorsodnak. Hymnis: Miről beszólsz Laidion ? Hiszen soha sem vonszoltak még öszvérháton a vesztőhelyre! Laidion: Nem az öszvérről és a vesztőhely. ről van itt szó! Belebotlok egy kiaszott faágba — Hymnis — és nyomorúsága az enyém lesz, az ibolyák és a rózsák szépsége a szememen keresztül az enyém lesz és rabszolgájává tesz és kényszerit, hogy éjszaka nyitott szemmel feküdjek és arra az átkozott fadarabra gondoljak és meghajoljak az akarata előtt és hogy merev, meggörbült tagjaimmal görbe testét utánozzam, ugy, hogy ha egy éjféli madár látna, thessáliai boszorkánynak vagy eszeveszettnek tartana, hát ne féljen akkor az ember! Hát ne féljen az ember, amikor a nap reggel olyan kicsi, hogy néha reggel ugy lóg a fügefa ágai között, mint valami gyerekjáték, amit gyerekek akasztottak oda és aztán fölkuszik az égre és azzá a rettenetes nagy valamivé fejlődik, amely mindnyájunkat éltet és amely a lét örvényét betölti? És az idő kegyetlen igaztalansága: ha erre csak gondol is az ember, nem ugy érzi-e akkor, mintha ázsiai rabszolgák lógatnák ökleikbe fejjel lefelé valami magas hidról le, amely alatt valami hangtalan, színtelen viznól nesztelenebből és erősebb sodrással hömpölyög tova ... És ha vizet iszom és előbb meglátom arcomat a vízben ugy, hogy hirtelen már nem is tudom ki az, aki magába szívja ezt a tükröződött valamit és egyszerre csak nincs többé lelkem és nem találom meg önmagamat és kiáltani szeretnék a félelemtől? De hát mi is volna az, ami nem töltene el borzaclálylyal ? És mi volna az, ami táncolni kényszerit bennünket, ha nem a félelem? A félelem tartja ott fönn a szálakat, melyek testünkbe vannak erősítve ós ide-oda rángat bennünket, hogy tagjaink vonaglanak. És ha, mint Mánada, a levegőbe dobom lábaimat és karjaim ós hajam a csillagok felé röpülnek, azt hiszed, hogy ez gyönyörűség ? Hát nem látod, hogy a félelem az, ami ugrálásra kényszerit? Hymnis: Ennyire megráz a félelem ? Laidion : De orvul támad ! Nem mutatja mindég sovány párduc karjait. Álarc mögé rejtőzik és elváltoztatja hangját, akkor remény a neve. Néha azt hiszem, hogy remélni még rettenete" sebb, mint félni. Egészen kivágva fekszünk ott egy éjszaka után, melyben reméltünk. Semmi sem szívja ki ugy a lelket a testből. Van egy kinzó eszköz : a foglyokat kötélen húzzák fölfelé és aztán hirtelen leejtik őket: ilyen a remény. A boldog nem ismeri a reményt! Azok ott a szigeten kimondhatatlanul boldogok, amikor férfiak előtt táncolnak ós az isteniek előtt és semmit sem tudnak többé egymásról és mindnyájan együtt vannak ós mégis mindegyik egyedül van. Hymnis: Már megint azokról a szigeti barbár asszonyokról beszélsz. Laidion: Igen, azokról beszélek. Kimondha. tatlanui boldogok azon az órán. Egész életük ebbe az egy órába tömörül, ez még az életüknél is több. Előbb árnyak voltak félelemtől, nyugtalanságtól, reménytől, urak, árnyak olyanok, mint a száraz falevél. Félelemmel ós nyugtalansággal eltelve hót nap és hét éjjel ültek tiszta gyékényeken előbb ! El tudod képzelni, hogy ül az ember tiszta gyékényeken ? Hymnis: Nem sok kell ahhoz, hogy az ember elképzelje! Talán nem tudom, hogy kell magamat tisztán tartani? Laidion: Azt mondom, neked, ha a kutamból minden vizet, ha a világ minden vizét e fölé a gyékény fölé öntöm, ós ha a padlót fölsurolom és énnálam — még akkor sincs itt tisztaság. Hát tiszta-e a levegő ? Fuj-e valahol a csillagok alatt tiszta szellő? Nincs-e mindenhol vágyódás és félelem és kívánság és tévelygés? Nincs-e minden ós minden a halál ós a gyönyörűség között és nem nyugtalan-e minden és mocskos. Mondom neked, ha valami igazán tiszta jönne: a tenger kikelne medréből és utat nyitna és szivünk kiugornék a testünkből ós odaszállna, hogy örökre kipihenje magát ezen a tisztaságon. Egy tiszta gyékényt csak elgondolni is — megreszketteti a lelkemet, pedig ugy vetődött oda ez a gondolat, Isten tudja honnan, mint csillag pislogása. Talán ők igazán tiszta gyékényen feküsznek. Akkor állatok vagy istenek, vagy mindakettő egyszerre és imádnunk kellene üket. Azt hiszem, még soha sem láttam valami tisztát. Még soha sem láttam azt, amin a szivemet pihentethettem volna. Hymnis : Soha sem szerettél, Laidion ? Laidion : Ha ittas voltam ós az ágyamat a csatornában ágyaztam — ejh, nem akarom, hogy beszéljenek róla előttem később, ha már kijózanodtam! (Hallgatnak.) Laidion: Megérzem, amit ők éreznek, ha lehunyom a szemem, de nem egészen, csak ugy, hogy felső piljám az alsón reszket. Ugy, amint te ott ülsz, ugy ülnek a férfiak egészen távol, egészen kicsinyen. És a fák között lógnak az istenek, rettenetesen meredt szemekkel, de őket, akik tiszta gyékényekről keltek föl, semmi sem képes megfélemlíteni. Védve vannak. Minden a félelem, a kívánság, a kiválasztás — minden fékezhetetlen nyugtalanság, minden átváltozott testük határainál. Szüzek és megfeledkeznek róla, asszonynyá és anyává lesznek ós megfeledkeznek róla: előttük minden megfoghatatlan. Aztán táncolnak . . . (Csípőiben ringatni kezdi magát. Az ember valahogy megérzi, hogy Laidion nincs egyedül, hogy sok hozzá hasonló van körülötte, hogy mindnyájan egyszerre táncolnak isteneik szemeláttára. Táncolnak, forognak és már alkonyodik : a fák árnyéka lassan belehanyatlik a táncolók tömegébe ós a fák koronáiból nagy madarak emelkednek fölfelé, melyekben a meghaltak és díimonok lakoznak és belevegyülnek a keringésbe és a sziget partjai egyesülnek a tenger habjainál. Táncolnak és arcukban ós erősen ziháló szájukban szemeik és fogaik fehérje úszik. S az ifjak, a sziget minden ifja, csöndesen és léleg'ző ajkakkal ülnek a földön és a halmokba kapaszkodnak ós öklük a földbe fúródik és a föld megreszket és enged kezeik nyomása alatt, mint eleven test és a sziget megring valamennyiük alatt, mint egy részegekkel telt csónak. És a szigeten semmi sem vonhatja ki magát a táncolók hatalma alól ; ebben az órában erősek ők, mint az istenek. Az istenek karjai, csipői, vállai belefonódnak a tömegbe; sehonnan sem suhinthatják azt rossz szellemek, kék halál-hálója nagy vörös koráikardja. Ők azok, akik szülnek és akiket a sziget szült, ők a halál és az élet hordozói. . . Laidion e pillanatban alig hasonlít önmagához. Feszült vonásai alatt valami rettenetes, fenyegető és ősi lappang: egy barbár istenség arca. Vállai erősebbnek látszanak, mint amilyenek. Karjai valami rettenetes ritmusban lendülnek föl ós lefelé, halálos fenyegetően, mint sulykok. Szemeit egy szinte kitarthatatlan, belülről jövő boldogság fénye tölti meg. Majd rövid, éles lélegzetben szedve a levegőt, ágyára esik, körülötte a kicsiny, elhagyatott szoba — a valóság — és Hymnis, aki egy kis vörös takaróval takarja be őt. Laidon (kis idő múlva fölnyitja szemeit ós fölül. Egészen sápadt.): Hymnis, Hymnis! Itt fekszem ós tudom — és nem lehet az enyém, kiáltani szeretnék, vánkosomba harapni, a karomba szeretnék harapni, látni, hogyan folyik a vérem, hogy ilyesmi van a világon és nem az enyém. Mint izzó szén, ugy ég bennem, hogy annak az embernek el kellett jönni és nekem megmondani, hogy valahol van egy olyan sziget, ahol táncolnak és boldogok a remény tövise nélkül! Mert ez az Hymnis, ez minden — minden Hymnis: A boldogság, remény nélkül! Pusztaság. Ellobban a gyertya, kialszik világa . . . Sötét, néma homály ül a messze tájra. Ember lakta kunyhó egyetlen sincs közel. Magam járok mindig, kétkedő reménnyel. Lehanyatlik fejem, nehéz a sok bútól. Nem tudok letérni a hangtalan útról. Csüggedten bolyongok, kálváriát járok. Az élet pusztaság, semmire se várok. Varga Borbála.