Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-01 / 161. szám

12 DÉLMAGYARORSZÁG 1910 december 2 sége a Németországgal való szövetségnek. Ennek örvendenénk. A gyakorlatban azonban oly sok kifogást emel e szövetség ellen, oly hegyesvégii nyilakat lövöldöz a német birodalom politikája ellen, annyi vélt sérelmet panaszol föl, hogy nyilatkozatai után őt nem annyira a Németországgal való szövetség elvi barátjának, mint nagyon is gyakorlati ellenségének kell tartanunk. Batthyány grófnak az a legnagyobb kifogása, hogy Németország „minden magyar nemzeti törekvéssel szemben az osztrák álláspontot támogatja." Tudtunkkal Magyarország független és önálló állam, senki másnak alá nem vetett. Mit kiván a gróf a német birodalomtól ? Nem kisebb dolgot, hogy idegen állam létére a mi belső ügyeinkbe elegyedjék. Ausztriával szemben fölmerült vitás kérdésekben a pártunkat fogja. Függetlenségpárti vezér ur, hol marad akkor a magyar nemzet függetlensége, idegen állam akaratának alá nem vetett önálló állami élete, ha jogot ad egy idegen hatalomnak arra, sőt elvárja tőle, hogy a mi belső dolgainkba avatkozzék ? De a puszta tényeknek sem felel meg az az állitás, hogy a német közvélemény irántunk ellenséges; hogy a német társadalom a magyarországi pángermán-mozgalmat szitja és támogatja; hogy, „honfoglaló" célzattal, a németek birtokszerzése nálunk nagy arányokban folyik. Mindennek az ellenkezőjét bebizonyítani igen könnyű dolog. A pángermán-törekvéssel rokonszenveznek talán a német társadalom túlzó elemei. A komoly politikai és társadalmi körök azonban, maga a német császár, nem egyszer bocsátottak jéghideg vizsugarakat a magyarországi pángermán-agitákell vallanom, hogy a jellemkép megalkotásánál — bocsánat, fiatal urak — a letűnt korszak mestere mégis csak jóval felülmulta modern tanítványát. Más az, amit én számon szeretnék kérni Bataille-tói. Utolsóelőtti darabja, a „Le scandale", diadalmasan járta be egész Európát s tavaly november óta állandó repertoiredarabja volt a Nemzeti Színháznak is, a szegedi színházban, szintén kitűnő előadásban, többször adták és adják majd ezután is. Ez a darab, hiányos lélektani motiválása s egyes szerkezetbeli gyöngéi mellett is, mindenütt megkapta a közönséget a benne mutatkozó megfigyelés erejével s az emberi lelken átviharzó szenvedélyek őszinte, egyéni hangjával. Különösen utolsó jelenete markolt bele a közönség lelkébe. Micsoda hatalmas, újszerű befejezése a házassági drámának! A bűnétől undorodó, eltévedt aszszony fáradtan, megtörve érkezik vissza Párisból, hová eltévelyedésének bizonyos következményei szólították s férje magatartásából megérti, hogy ez mindent tud. Leroskad előtte s esdekelve kéri, hogy ölje meg. A férj heves mozdulattal egy divánra taszítja s önkénytelenül ökölbe szorítja kezét, de ez csak pillanatig tart; boszuvágyát mérsékelve, fájdalmas szemrehányásokat tesz nejének, aki kétségbeesett megadással hallgatja. Amaz kitárja előtte egész lelkét. Gondolt ő már az elválásra is, de ott vannak a gyermekek . . . Eddig boldogok voltak együtt, most a boldogtalanságban is együtt kell maradniok. Lefesti a jövőképét. A világtól elvonulva fognak élni s ki tudja, jöhet idő, hogy régi szerelmük, bár változott formában, újra fölébred; lehet, hogy ő felejteni fog, megbocsájt ... Az asszony mindezt szótlanul hallgatja s hallgatása végre torok nekihevült képzelődéseire. Sőt még a szászok túlzó részének, az úgynevezett zöld szászoknak orra előtt is nem egyszer becsapták az ajtót. A Németországgal való szövetséget valamennyi magyar párt helyesli. Népszerű szövetség ez, mely ma már, több évtizedes fönnállása után, belement a nemzet vérébe. Annyira megfelel e békeszövetség a magyar nemzet céljainak és terveinek s oly mélyre bocsátotta gyökerét a néplélekben, hogy az ellene való minden állásfoglalás már eleve reménytelen. Jó lélekkel legalább egyetlen hazafias magyar pártnak sem mérnők ajánlani, hogy a „búsképű" spanyol lovag szélmalomharcának babéraira vágyódjék. Molnár János tegnapi beszéde csupa támadás volt és csupa kinosan aggodalmas kitérés nagy kérdésekben a színvallás elől. Támadta a kormányt, amely szerinte bujkál az általános, egyenlő, titkos választói jog kérdésében. De mikor őt magát igyekeztek közbekiáltásokkal vallomásra birni, hogy a néppárt álláspontja micsoda : harapófogóval sem lehetett kihúzni belőle az „egyenlőt" és „titkost". Az „általánost" csak megvallotta. Támadta a kormányt, nemzetiségi politikáját; de nyomban leszögezte és mindeneknek tudtára adta, hogy ha a kormány türelmet és szeretetet emleget idegenajku honfitársainkkal szemben : a néppárt a türelem ős szeretet hirdetésében, a nemzetiségek kibékítése szándékában a kormánynál sokkal előbb járt. Ha előbb járt s ha dicsekszik vele, — miért tesz szemrehányást érte a többségnek ? Mikor ilyen és ehez hasonló fejtegetései koronájául Molnár apát a népfeltünik férjének. Közeledik a divánhoz, oda néz feleségére s észreveszi, hogy ez — elaludt! Újra féktelen düh fogja el, fölemelt ököllel rohan az alvó asszonyra, majd vállat von, keserű mosoly ül ajkaira s igy szól: „Míg én bocsánatommal az eszmék, a szép szavak birodalmában szárnyalok . . . ime, mit válaszol az élet!" Majd a zajongva berohanó gyermekek felé fordul : „Csitt! A mama alszik, hagyjátok aludni!" Kevés végső jelenet indított még közönséget ugy meg, mint ez a maga reális voltában fönséges magaslatokat érintő, egyszerű befejezés s hatása bizonyára ott vibrál még mindazok lelkében, kik Bataille darabját látták. A kritika is — a francia ép ugy, mint a magyar — kiemelte megrázó erejét, bár akadt kritikus, ki azt kifogásolta benne, hogy a nézők nagy részében azt a gyanút kelti, mintha az aszszony talán közben valami mérget vett volna be s holtan fekszik a divánon. Alig kell hangsúlyoznom, hogy ez a kifogás teljesen alaptalan s hogy oly néző számára, ki eféle tévedésbe eshetik, se Bataille, sem más mestere a modern drámának nem ir darabokat. Más e befejezésnek a hibája, azaz, hogy vétke, sőt bűne s ezt tudtommal sem francia, sem magyar kritikusok nem vették észre: az egész ugyanis mindenestül Daudet fönnebb említett regényéből van másolva! A megcsalt férj ott is gyötrődő lelke fájdalmas szemrehányásaival illeti asszonyát, de őt — sokkal nagyobb pszichológiai valószínűséggel — a mult emléke s a jelen kérdései izgatják: „Feleségem, gyermekem! — kiált föl a bűnbánó nő ágya mellett. — Mindenre kérlek, végezzünk .. . Mondd, hogy csalódom, hogy nem szereted többé, hogy félelem nélkül zárhassalak karpártot a „modern haladás zászlóvivőjének" mondta, — ez az önmagukra vonatkozó hizelgő véleménye — vidámságot és gúnyos nevetést váltott ki nemcsak a munkapárton, de a képviselőház minden oldalán. Szóval, az ilyen premier-előadások még bemutatónak se jók. Beszédes számok tengerentúlról. — Harminc évi kivándorlás statisztikája. — (Saját tudósítónktól.) Az északamerikai Egyesült-Államok kormánya harminc évre visszamenőleg terjedő bevándorlási statisztikát adott ki most, a napokban, melyből kiszakítva a hazánkat érdeklő részt, egy szomorú intermezzóját kapjuk Magyarország művelődéstörténeti korszakának. íme, álljon itt a pőrére vetkőztetett tény, a pártatlan megállapítás, maga a statisztika. 1871—1880-ig bevándorolt 2.812,191 ember 1881—1890-ig „ 5.246,613 „ 1891—1900-ig „ 3.844,420 „ 1901—1909-ig „ 7.753,816 „ Országok szerint fölosztva: 1871—1880 1881—189« 1891—1900 1900-1909 Ausztria-Magyarország. . . . 72,969 353,719 509,047 1.886,529 Németország . . 718,182 1.452,970 543,922 310,215 Olaszország . . 55,759 307,309 655,694 1.830,340 Oroszország és a lengyelek . . 52,254 265,088 593,703 1.410,514 Nagybrittania . 984,914 1.462,839 745,829 766,219 Japán .... — — 26,855 127,077 Tehát az utolsó kilenc év alatt 1.886,529 ember vándorolt ki csak Amerikába a monarchiából és a kivándoroltak hetven százaléka magyarországi. Ba mellőzzük is a különböző statisztikai vonatkozásokat a fölsorolt országok terjedelme és népessége egybevetésével, melynek alapján ez a csupasz tény még feketébb lenne, csak azt kívánjuk kiszakítani az egész statisztikából, hogy a kivándorlási számok emelkedése nálunk legnagyobb és az 1891—1900. évek kivándorlásához mérten több mint háromszáz százalékos emelkedést mutat. * És most álljunk meg és nézzünk kiirül. Az ország szivében, az „eladósodott Budapest* sáros utjain, orgiákat ül a népbolonditás. Napjaimba ... Látod, nem felelsz, nem akarsz semmit sem igérni... Lídia, felelj az istenért, szólj valamit!" Fölébe hajolt, megragadta kézcsuklóit, de egész tehetetlennek, elernyedteknek érezte azokat kezében ... A nő aludt. . . Es ő gyarló frázisokkal akarta gyötörni . .. Először keserű kacaj rázta meg egész lényét, mely azonban ezzel a bevallott gyöngeséggel szemben szelíd, gyöngédérzésnek adott helyet. Csöndesen fölhúzta a takarót az ifjú asszony vállára, szép karjaira s a lámpát átvitte műhelyébe, hol szünet nélkül föl és alá jártkelt, az útszéli templomnak, a könyőrület s bocsánat templomának óraütéseit hallgatva. Tessék ezt a két jelenetet nemcsak egészében, hanem izről-izre az érzéshullámok torlódásán végigkísérve összehasonlítani s azután megítélni, lehet-e itt szó két, egymástól teljesen független invencióról ? ! Részemről, mikor régi, kedves íróm müvét forgatva, benne a Bataille-féle jelenetre bukkantam, keserű mosoly ült az én ajkamra is s a szégyenkezésnek az az érzése fogott el, mely mindenkin erőt vesz, kinek jóhiszeműségét betanult megindulással s álkönyekkel sikerült félrevezetni. Ezentúl mindenesetre óvatosabb leszek Bataille úrral szemben. De a franciákon csodálkozom kissé. Ba csakugyan nem tünt föl ott senkinek ez a fönnebbi, elég frappáns párhuzam, mily következtetést lehet ebből levonni a tizenöt-husz év előtti irók mostani olvasottságára? Szegény Daudet ! Bát már ő is az ócskavas közé került, korának ez a dédelgetett, bálványozott kedvence ? Biába, a holtak gyorsan nyargalnak s legyen bár paripájuk a Pegazus, ez is csak a feledés ködös hazájába viszi őket . . . Isa pur es homuv vogmuk . . .