Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-05 / 139. szám

2 DÉLMAGYARORSZAO 1910 november 5 Ha a komoly ügyek megérdemelnek áldozatokat, akkor ez a rég húzódó, nagyjelentőségű kérdés megérdemel áldozatul a közvéleménytől és a bírálni vágyó politikusoktól egy igen kis dolgot: a türelmet. A revolver. Tipikusan magyar eset ez a szegedi: a főhadnagy lerészegedten meggyilkolta a volt kedvesét. Lerészegedés, revolveres merénylet — mindennapi semmiség. Más, nyugatibb országban mindritkább a revolverdurranás. Nálunk meg mindsürübb. Ha az iparos rájön, hogy drága az élet: revolverrel menekül. Ha a diák szerelmes, meg akar bukni: revolvert csettint. Ha a kocsis féltékeny a babájára: revolvert vásárol, vagy kér kölcsön. Ha a részegek hajnalidó'ben az utcára dűlnek ki: revolverlövéssel ijesztik az elmúlt éjszakát, meg a józanokat. Mindig csak revolver, revolver. Nem is tudjuk, micsoda revolverezések lennének ezen a tájon, ha az emberek nem olyan szegények — ugyancsak ezen a tájon. Igaz, hogy a magyar vidéken már köztudattá, társadalmi meggyőződéssé lett, hogy minden ellen a legjobb orvosság a revolver. Semmi: egy dörrenés. Esetleg kettő, aztán — pont. Pont egy emberélet után. Mert — habár ez még nem annyira köztudat, nem igen társadalmi meggyőződés — a magyar vidéken dühöng az önkivégzés minden téren. Ez a hazárdszerü ösztön a polgári életnek majdnem minden életnyüvánulásában feltör és — revolvert kér. És minden revolverdörrenést nagylelkű, apró, megszokott revolverezés előz meg. Ha váltóadósság miatt revolvert hív mentőnek a kereskedő, a katonatiszt, vagy akárki más csillogó szegény, bizonyos, hogy a váltóirásnak, az adósságcsinálásnak az a könnyelmű módja, ami nálunk megszokott napi vagy hónapi szükséglet, tette csak lehetővé, hogy a város, hogy az ország pénzintézetei átlag tizenegy százalék haszonra dolgozzanak. Ha a kisbirtokos revolverrel igyekszik kis földterületet biztosítani testének, amikor már úgyis kirántották alóla a talajt: bizonyos, hogy előbb megrevolverezte az élet, az emberi ravaszság, ügyesség és még a kisbirtokos se tudja, mi nem. És ha sokan olyan szegények, hogy lukszusnak tekintenék revolver megvásárlását és inkább százezerszámra odébb vándorolnak egy országgal: bizonyos, hogy őket iskirevolvereztemáradrágaság,bizonyos,hogy nem azért vándorolnak odébb, mert valami költői, csodás, misztikus ösztön segíti őket, hanem mert fölébredt bennük az el nem hangzott revolverdurranás után a távolbatolulás ösztöne, mert itt van, de nincs munka, ami pedig akadna, az nem tudja az emberét eltartani. Ha a kártya után hangzik örök visszhangként ezen a tájon a revolverdurranás, bizonyos, hogy ebben a tulsok esetben a véletlenre, a szerencsére bízták előbb a revolverezést. Kétségtelenül kártyaország Magyarország kánaáni hazánk, kétségtelenül nálunk e tájon mindennapi dolog, hogy akár mindennapi anyagi kellemetlenségek megoldásánál a polgári vagy katonai osztályból való emberek legelőször a kártyára gondolnak és csak esetleg, másodszor a — revolverre. És az az ut, amit a revolver kézbefogásáig megtesz, nem olyan kétségbeejtően nagy. Sőt: kétségbeejtően kicsi. Nyugati polgárember elhűlne, ha életében csak egyszer kellene akkora fokú kockázatot, drága kis élet-revolverezést megérnie, mint amennyit az egész magyar polgári osztály mindtöbb tagja hónaponkint, sőt naponkint is elvisel. Már az is megszokott, föl se tűnő revolverezés, ahogy a társadalmi életünket nem éljük. A mi országunkban ugy élnek az emberek, mintha a mások életét élnék. Nem tud a meglévő energia munkát találni, a munkakörében nem tud életre pattanni, nem bir kibontakozni. A kiskereskedő a nagykereskedő életére törekszik, a nagykereskedő a kiskereskedő kereskedelmét kénytelen űzni. A kisbirtokos mint napszámos-munkás jjzkjjiár a földmivelést — a nagybirtokos hiányosabbal 'rendezkedik be, mint a kisbirtokos. A közönségéé polgáraember igényeit a közfelfogás és általános mérlegelés hiánya fölsrófolta a nagy-burzsoázia igényeire — pedig a nyugati kispolgárság kereseti színvonalát ugyan nem éri el. Ilyen városban is, amilyen Szeged, a nagyszerű képesség, a fogékony — mondja, a füzetet vidáman összecsapva, Calmus dr, — hát csak föl a fejjel, hat hét múlva olyan egészséges lesz, hogy az ellenfél ügyvédje sírni fog. És nem csinálunk semmit. Egy kis villamozás, attól elszaladnak az egerek, egy kis langyos fürdő, enyhe masszázszsal, ettől megszűnik a sapkanyomás és a hangyamászás, meg a vérbizsergés a lábszárakban, aztán néhány vidám társ a szebbik nemből, ettől visszatér a memóriája. Erre a fordulatra a doktor ur fölugrik, mert én hátraestem. Igazán nevetséges. A vidám társnők emlegetésére itt állt előttem. Abban a kivágott fekete bársonyruhában, a gyémántdiadémmal a hajában, amikor villogó szemmel egyet kacsint, a legyezővel rám iit és azt mondja: — Előbb kellett volna ismernie engem, kedves barátom, most már későn nevez gonosznak, lelketlennek. Hát igen, megcsaltam magát is és megcsalom két hónap múlva azt is, akivel magát most csaltam meg. Aztán ráemelem a kezemet s rásújtok a fehér vállra, aztán a rózsás arcán csattan a tenyerem, aztán a térdén állva látom, amint rémülten rám néz és a kezét könyörögve összeteszi: — Ne üss 1 Aztán az ölembe ül és vadul csókol. — Megütöttél! Pedig ugy szeretlek, mint asszony férfit nem szeretett soha. S te elhitted nekem, hogy megtudnálak csalni ? Én? Téged? Akit jobban imádok az istenemnél. Hát tehetek róla, hogy utánam járnak ? Hiába járnak utánam. S akit annyira szeretek, az elhitte rólam, hogy . . . ó . . . Keservesen zokog. S én a térdemen állva fogom át derekát és keservesen sírva kérek tőle bocsánatot. — Egy kis szédülés, egy kicsi kis szédülés, — mosolyog a doktor — ez a vérszegénységtői ered. Sokat fogunk enni. És szeretjük a tejecskét'? Bizony, sok tejecskét fogunk inni. Most már rémülten nézhettem erre az emberre, aki tejecskével akarja ezt az aszszonyt kiölni belőlem, aki most azért költözött belém, karvalykarmaival a szivem rostjaiba kapaszkodva, mivel nem engedte végigálmodnom az egész viziót. Most tudom, hogy hetekig ismét rabja leszek, mert térden állva bocsánatot kértem tőle. S most ettől az asszonytól szakadtam el, ezt vesztettem el örökre, nem azt a másikat, aki leejtve utolsó álarcát, rám szólt: — Kifacsartalak, mit akarsz még'? Eredj meghalni, ha nem tudsz nélkülem élni. Aki engem magáénak akar, az legyen férfi, hogy én jajgassak a karjai között, ne pedig nyávogjon, ha az ölébe ülök. S a lélek, a lélek? Hát semmi, hogy neked adtam lelkem gazdagságát, hogy elaljasodtam érted, hogy loptam és csaltam érted, hogy tönkrementem érted ? Hát semmi, hogy minden gondolatomban te ülsz, hogy álmaimban te vagy, hogy amíg égtem a szerelem lázától, egy sóhajodra meg tudtam juhászodni. Kamilla, Kamilla! Az ifjúságod is elmúlik s én imádlak öregen, csúnyán is. Ki fog téged szeretni, ha én nem leszek s te nem leszel fiatal? Ki fog támogatni, ha jönnek a késő bánat rémei s a kisértetem sanyargatni fog : miért öltél meg engem ? Hopp, az orvos az ebédlőbe visz. S ekkor kíváncsian oldalt ránézek. Észrevett valamit? Hogyan bámulna ez az ember, ha tudná, micsoda komédiát szavaltam most el önmagamnak, abban a képzeletben, hogy a másik is látja? Hogy mikor ez a kétségbeesett kifakaész, az erős, egészséges képzelőerő meg van. De ezeket fölhasználni, arra a tér, a vállalkozó kedv, a közös akarat, az őszinte belátás, a hittel teljes bizalom mind nincsen meg. Apró, megszokott, föl se tűnő revolverezésben merül ki minden: mindenki kevesebbet produkál, mint amennyit tudna, nem akadhat kellő mennyiségű, kellő értékű munka. Ezért van azután a polgári társadalmunk Szegeden és mindenütt az országban annyi bajtól megtépve. Ezért tör elő annyi jajszó ma a drágaság miatt, holnap senki se tudja, mi miatt, mert mindenki ugy érzi: minden miatt. Ezért van annyi indulatos, annyi durvalelkünek érzett, annyi elkeseredett, annyi revolverhez menekülő ember a mi vérünkből, a mi testünkből, a mi szellemünkből . . . Már a revolverezések után alkalmazott revolver olyan mindennapi tünetté vált, hogy, mint minden tünetet, ezt is meg kellene reformálni. Vagy még általánosabbá kellene tenni, vagy nagyon lemérsékelni. Milyen speciálisan magyar volna, ha például nyilvános helyeket rendeznének be az öngyilkosoknak, vagy a gyilkolásra elszántaknak, ahol előre lefizetnék a mérsékelt használati dijat a revolverért. Vagy milyen speciálisan magyar adó volna, ha néhány, azaz minél több korona adót rónának a revolvertulajdonosokra. Vájjon hány százezer ember fizetné igy az uj adót, hisz már mindenki, mindig revolverrel jár . . . A revolvermánia már nem is mánia: közönséges szokás. Elválaszthatatlanul hozzánőtt azokhoz a speciális magyar bajokhoz, amelyeket észre se veszünk már, amelyeket röviden vázoltunk ebben a cikkben, de amely bajok igazi vázolásához kötet könyvek is kevesek volnának. Az ilyen revolverdrámáknál, amilyen a csütörtöki, szegedi, a főhadnagy a kedvesével: megállunk kis ideig, keressük a részleteket, aztán mennünk kell tovább, hisz jönnek uj revolverdrámák. Szalay János. ÁxfíriHÍrftk. Az" ailarffí- ifcaháFök %% .¿gés£ vonalon mozgalmat indítottak, hogy helyzetük javítását kieszközöljék. Ennek a nagy intelligenciájú társadalmi osztálynak a mozgalma kétségtelenül rokonszenvvel találkozik mindenütt és igy az illetékes tényezők előtt is, dásom sem hatott rá, hát betettem magam után az ajtót s egy cigarettára gyújtva, mondtam magamnak: — Hát csakugyan vége? Ördög tudja, mintha mégsem örülnék egészen annak, hogy szabadultam tőle. Ezt magyarázzák meg nekem az orvosok, ha meg akarnak gyógyítani. Miért sorvadok el attól az asszonytól, holott hónapokon keresztül szabadulni akartam tőle? S mikor sikerült, miért akarok sorvadni s a lelkét terhelni az én pusztulásommal, holott egészségesen élhetnék, ha nem akarnám őt okolni a romlásommal? S mikor a fájdalmaim elviselhetetlenek, miért rémülök meg a gondolattól, hogy valamikor szabadulok tőlük? S mikor hozzá kiáltok éjszaka, miért tudom, hogy ez komédia ? S mikor komédiázok, miért markol a lelkembe a legvadabb és legigazibb kétségbeesés, féltékenység és fogvicsorgató szerelem ? S ha kérdem magamtól: mi lenne, ha ismét a tied lenne? — azt felelem magamnak: Isten mentsen s kiveszem tárcámból a gombot, mely keztyüjéről leesett és csókolom és könyeimmel öntözöm. — Most egy kis sonkát fog enni, egy kis zabkását fog kapni, aztán máma pihen. Hahó, hölgyeim, itt egy uj kolléga, vidám cimbora lesz. Nem Iátok jól. Egy öreg asszonyt látok, egy fiatal asszonyt, egy kis lányt a mamájával, mind egészségesek, mint az élet, kihizva, kipirulva s szemök fehérjéből rámvillan valami, arfti Kamillára emlékeztet. Mit keresnek ezek itt s vájjon micsoda komédia teszi őket beteggé? Mert most már meg mernék esküdni, hogy minden lelki baj, élet-tragédia, tört sziv és sorvadó idegzet komédia, csupa komédia, mint az enyém.