Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-05 / 139. szám

T9TÜ. I, évfolyam, 139, szám Szombat, november 5 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, i—i Korona-utca 15. szám c=i Budapest) szerkesztőség és Kiadóhivatal IV., C=> Városház-utca 3. szám r~i ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN r egész évre . R 24 — félévre . . . R 12*— negyedévre. R 6'— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fillér ELOFIZETESI AR VIDÉKÉN: évre . R 28f— félévre . . . R 14-— negyedévre. K V— egy hónapra R 2"40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAHr Szerkesztőség 835 c=i Kiadóhivatal SSI Interurbán 835 i Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—11 Az aranyfizeiés. Abban a vélemény-zavarban, amely most a készfizetések kérdése körül torlódik és amelyben az egyik kudarcnak, a másik játék-háboru lefuvásának nevezi a bécsi tárgyalások eredményét, — jó lesz a történeti tényeket megállapítani, előttünk újra fölvonultatni. A Héderváry-kabinet vállalkozott arra, hogy a kötelező aranyfizetés problémáját rendezi. Rendezi olyanképen, hogy annak megkezdését alkalmas időpontra biztosítja. Biztosítja pedig olyanképen, hogy az objektív és hozzáértő vélekedés szerint alkalmas időpont elkövetkeztével azt többé megakadályozni ne lehessen. Ha ezt a célját elérte, akkor teljesitette kötelességét, mert az országnak a kötelező készfizetést biztosította. Magyarországnak valutánk bonitása épen olyan eminens érdeke, mint Ausztriának. Lukács László meg épen nem az a miniszter, aki könnyelműen kockára akarná tenni pénzügyi presztízsünket. Az osztrák kormán^..is* a bank s^ak,"ÜérSai-íS''találkoztak vele ebben a törekvésben. Ezen a közösen elengedhetetlennek elismert alapon keresték és találták meg azután a megoldást: a készfizetéseknek alkalmas időpontra való biztosítását. Az alkalmas időpontot, bárminő türelmetlenség nyilvánul is a túlsó oldalon, valutánk bonitása érdekében be kell várnunk. Arra pedig, hogy az időpont alkalmatosságának kérdésében ne a politikai, hanem a szakszerű szempontok döntsenek, meg lesz a garancia. A kormány fáradozása ezt célozta. A kritikának tehát azt kell majd vizsgálnia, vájjon sikerült-e ezt a célt elérni. Hogy ez a bírálat komoly és alapos is lehessen, ahoz ismerni kell a hiteles megállapodásokat. Ennek ismerete nélkül értéktelen az a kritika, amely bécsi híradásokat, üres kombinációkat vesz véleményének alapjául. Egyik-másik bécsi újság, maga is csak mende-mondaképen, reprodukál valami sületlenséget, melyben állítólag a két kormány megegyezett. Ideát azonban, mint valami orákulumot, lenyomatják. Azok, akik egyébként perhorreszkálnak mindent, ami Bécsből jön, most kapva-kapnak minden koholáson. Minél badarabb, afljjál" jobb. Legalább nyomban hozzá lehet fűzni a végső következtetést, hogy, ime, minő képtelen megállapodásokat kötött a kabinet. Azok az államférfiak, akik a megállapodásokat megkötötték, egyelőre titoktartást fogadtak egymásnak. Igen illetékes oldalról halljuk, hogy — amint ez különben várható is volt — a titkot jól megőrizték, mert amit az újságok közölnek, mint megállapodást, az nem a miniszterek tanácstermében született. A kritika mindenekfölött igen korai. Amint a megállapodások minden kompetens tényező között, tehát a jegybank vezetőivel is, perfektté válnak, a kormány sietni fog tájékoztatni a közvéleményt, hogy az ország érdekei fölött mindenképen őrködött. S akkor ideje és helye lesz az alapos és szakszerű bírálatnak, — ha az ilyen lesz. Aki azonban a készfizetések bonyolult kérdését nem érti, azzal természetesen nehéz a vitázás. Hogyan érveljünk például az olyan kritikus ellen, akinek már eleve minden megoldás rossz, ha az nem jelenti azt, hogy a jegybank 1911. január hó elsejétől kötelezőleg aranynyal fizet ? Akárminő lesz is a pénzügyi helyzet. Tekintet nélkül a devizaárfolyamokra, az európai jegybankok kamatlábára, a Dolitikai konstellációra. Akik — akár politikusok, akár közgazdászok, — ilyen állításokon lovagolnak, azokkal nem lehet szellemi tornába se bocsátkozni, azokat legjobb egyszerűen kikerülni. És azokra igazán nem lehetne a készfizetések fölött való döntést bízni. Idegviíág. Irta Kóbor Tamás. Amint az ut kanyarulatánál megláttam a pirogtéglás pavilloncsoportot, gyerekes tiroli csúcsaival és fontoskodó lépcsőföljáratával, mig köröskörül az osztrák Alpok fenyvesei az ég felé kúsztak, elnevettem magamat. — Hát itt akarnak engem hat hét alatt kigyógyítani ? — Semmi, semmi — mondta otthon az orvosom, amikor ide küldött. S ahogy a kocsi megáll, egy sapkás fiatalember igen nyájasan kisegit. Egy másik sapkás, vidám ember már viszi a pakkomat. Oldalt egy ajtó vidáman kipattan és egy kövér ur vidáman bemutatja magát. Toll volt a fiile mögött, tehát ő bizonyára a tulajdonos, vagy a diurnista. Egy fehérkötényes matróna igen vidáman kalauzol a szobámba, mely egy vidám második emeletről egy földszintes ablakot bocsát a hegyoldalba. Alig hogy széttekintek, begurul egy gömbölyű, sárga vászonkabátos, pofaszakállas ur, vidám szemekkel a szemembe nézne, ha birnám a tekintetét, majd megrázza a kezemet, hogy hangosan fölkiáltok. — Calmus dr, — mondja s két sor egészséges fog nevet felém a szájából — a főorvos tiszteletét küldi, majd délután ő is bemutatkozik s megvizsgálja. Egyelőre az én kezemben van s én irgalmatlanul kezelésbe fogom. — Doktor ur, olyan fáradt vagyok. — Nagyon jó, nagyon jó, legalább ha kipihente magát, az én kúrámnak fogják tulajdonítani, ha jobban érzi magát. Ezzel már visz is. Hónom alá dugja a karját és fecseg. — A kollégám már mindenről értesített, — szólt, mig a földszintes második emeletről levisz az első emeleten lévő földszintre — nem is munka, amit önnel küldött. Tudja, ki fogja magát gyógyítani? A szakács. Enni, enni, enni. Voilá tout. Szerettem volna megkérdezni, hogy mirevaló hát a vizsgálat, ha már tudja, hogy semmi bajom, de féltem, hogy megfelel. Már pedig én megfogadtam magamban, hogy ezt az orvost igen okos embernek fogom tartani, hogy vakon megbízhassam benne. A rendelőszoba kicsi és egészen meg van telve. íróasztal, fekvőszék, állószék, spanyolfal, egy csomó villamozó-készülék s átható patikaszag egészen megtölti. Alig hogy bent vagyunk, az ajtón kopognak. Asszonyok összenevetgélnek: — Doktor, doktorka, nem szabad? — Nem szabad, gavallért kezelek, egészen friss, majd hasznát vehetik, mert vidám ember. — Hihihi — hangzik az ajtón keresztül s pajzán ruhasuhogás jelzi, hogy a hölgyek futvást menekülnek. A doktor pedig hozzáfog a megvizsgálásomhoz. Először is kitereget egy nagy könyvet, abba beleírja a kórtörténetet. Ugy, ahogy a beteg diktálja. E szerint harminchét éves vagyok, ügyvéd, nőtlen, kanyarón kivül tizenhét éves koromban tiphoidom volt, más bajom soha. Apám hetvenöt -éves, összes fogai tulajdonosa, édesanyám hatvan éves korában halt meg és famíliám mindkét ágról makkegészséges. Tehát a bajomat szereztem. Mivel? Hát kérdéseire felelve, kisült, hogy huszonöt éves koromig mértéktelenül sokat szerettem, azontúl sokat ittam és dolgoztam. Calmus dr vigan kacsint felém. — Tiszta kép, tiszta kép — mondja és én nevetek. Mert tudom, hogy sejtelme sincs a baj valódi okáról s mégis kezelni fog. Aztán el kell mondanom, hogyan kezdődött a baj. Hát álmatlansággal és étvágytalansággal. Aztán ha nem aludtam, nagyon ingerült és lusta voltam. Aztán ittam, hogy el tudjam végezni a dolgomat, aztán nem tudtam dolgozni, mert sokat ittam. — Világos kórkép — örül a doktorka, akit most már végtelenül megszerettem, mert láttam, hogy ez az ur sohasem fog engem kiismerni és igy talán nem is fog meggyógyítani. Mert mondanom sem kell, hogy belül ragaszkodom a betegségemhez s meghalnék, ha kigyógyítanának belőle. Mondhatom-e valakinek, hogy életem célja csakis egy asszony lelkiismeretének a megterhelése s nem akarom, hogy az megkönnyebbülten mondhassa: lám, mégis kigyógyult, pedig azt mondta, hogy ebbe bele fog pusztulni. Tehát a jelenlegi tünetek: elviselhetetlen vándorló fájdalmak, miknek főfészke a hátgerinc közepetája. Ingerlékenységgel váltakozó búskomorság, az emlékezőtehetség teljes hiányossága, aztán mintha hideg sapka nyomná a fejem búbját. A hátamon, a karjaimon mintha hangyák másznának, a lábszáraimban pedig amolyan permetező érzésem van, mintha a vérem számtalan cérnaszálon csurogna a lábamba. Amellett, ha ülök, azt hiszem, mintha a lábszáram csontja üres volna s eltörne a testem súlya alatt. Éjszaka pedig, alig hogy behunyom a szememet, egerek futkosnak a paplanomon. Minden összevág, magam is igy olvastam nem egy orvosi könyvben. Még az orvosnak sem voltak ezek a tünetek ismeretlenek. — Kimerültség, tisztára csak kimerültség,