Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-27 / 158. szám

1910 november 26 DÉLMAGYARORSZÁG 17 Az anyák segítése. Előbb a gyermekvédelem jött napirendre s ennek a kapcsán okos fejek azt is kezdték kutatni, hogy hát miért is kell azt a gyermeket megvédeni és mi elől? így indult meg a gyermeknyomor okainak kutatása. A gyermeknyomornak egyik előidézője a drágaság keretében a lakásuzsora, amely egyes városokban ugy emelkedik, mint a repülőgép, bár sem ugy, se másként nem száll le. Szabály már ma, hogy lakáspénzen kivül marad az átlag hat és hét tagu család élelmezésére, ruházkodására s tudom is én még mijére heti négy korona husz fillér, négy korona nyolcvan fillérnyi összeg! Igaz, ezek a munkások nem tanultak mesterséget és napszámban dolgoznak, vagy ha mesterséget is tanultak, valami gyárban mégis csak mint napszámosok dolgoznak, hogy éhen ne haljanak. Ezek az utolsó kategóriába tartozó napszámosok kapják a legmagasabb munkabért, azaz a napi két korona nyolcvan fillérnyi bért. Hát az asszony nem segit a kenyérkeresésben'? Bizony segit az szegény, tőle telhetőleg, amig csak lábán állni tud, de az gyermeket is szül ugy közbe, gyermekágyat is fekszik, mely idő alatt bizony keresetképtelen s a gyermekeit a jó isten gondozza és ügyel föl rájok, vagy esetleg egy szomszédasszony, komaasszony, aki a saját gyermekeit sem tudja kellőleg gondozni. így adja magát elő az az eset, hogy sokszor a férj is kénytelen ily időkben félbeszaki tani a munkát és otthon ülni, hogy az ágyban fekvő és talán még azonkívül is beteg asszonyt gondozza, tűz meg ne égesse, baj ne érje. Hogy mindehez ini köze a lakbéruzsorának? Csak ennyi: a házmesterek az utóbbi időben, ugylátszik, ideggyöngeségbe estek, érzékeny idegeik nem tűrik a gyermeklármát, tehát egymásközt ankéteztek és kimondták a meg nem apellálható Ítéletet: gyermekes lakót házainkban nem tűrünk. És lévén ők föltétlen urai az általuk kormányozott házaknak, rendeletük végre is hajtatott. No már mostan szegény munkás ember, mi lesz gyermekeiddel? A gyermeket zálogházba föl nem veszik, az utcára kitenni sem szabad. Kezdődött a keserves kálvária. Házról-házra, utcáról-utcára, sikátortól-sikátorig lakást keresni, házmesterék őfelségeinéi összetett kezekkel irgalmat könyörögni, mig végrevalahára, messze a munkahelytől, de mégis csak házban, sikerült egy aranyszívű házmester kegyéből lakást kapni. Ahol szabad volt gyermeket tartani, ahol a szegény kis porontyoknak szabad volt élniök. Fizettek ezek a lakók oly pontosan, hogy csuda számba ment, ha a „ténsasszony"-nak, már mint a házmesternének, fájt a feje vagy nem jöhetett el a szokott időben mosónője, az egész ház gyermekdus családjának anyái versengtek a kegyért a „ténsasszony" munkáját ingyért elvégezni. Dehogy fogadtak volna el fizetést azért a munkáért. A fönt emiitett átlagos hetibérek mellett azonban nagyon könnyű kiszámítani, meddig bírhatja a házbér-fizetséget a munkásember. A munkás kénytelen volt a fejét törni, hogyan és miként fedezheti a lakbért ? Annak csak egyetlen egy módja volt: albérlőket fogadni, akik neki fizetnek valamit, igy tán csak meglesz a házbér ? Meg is lett aránylag olcsó árért. Nem is került sokba. Csak abba az apróságba, hogy a család mint olyan, megszűnt, hogy apa, anya, gyermekek soha többé egy percig egyedül nem voltak és lehettek, hogy nem az apa és anya intő szava, jó példaadása hatott többé a serdülő gyermekre, hanem bármely ágyrajáró, vagy magyarul: „kovártélyos" adta a példát az ifjúkoránál fogva könnyebben befolyásolható gyermekseregnek, az világosította őket föl sok mindenre nézve, ami nélkül könnyen meglehettek volna, az rontotta meg a lelküket. S tán még egyebet is tett. amiről itt nem szándékszunk szólni. Ennyi volt az ára a szükségből megosztott lakásnak. Ennek fejében több pénz maradt élelemre s legalább mig apa, anya egészséges volt és akadt munkája, nem éheztek a gyermekek. Legföljebb az asszony éhezett, ha kevesebb volt a heti keresmény. S az a végén nem is nagy baj. hiszen oly kevés a dolga a munkásasszonynak. Takarítani tizenöt-husz emberre, hatra, nyolcra mosni és foldozni, közbe házakhoz mosni, súrolni járni, kétévente egy-egy gyermeket szülni. Hát munka ez? Meg aztán valamelyik gyerek idővel csak felnő, tizennégy éves korában már mehet gyárba napszámba dolgozni és akkor mindjárt keres is naponta egypár hatost, vagy tanoncnak megy és akkor még három-négy évig koplal tovább, de hát a végén is legény lesz és szerez. Hogy az ilyen élet mellett nagy volt a halandóság, az már igazán természetes s hogy legnagyobb volt a halandóság a csecsemők közt, azt is meg fogjuk érteni, ha tekintetbe vesszük, hogy a munkáscsalád nője éhezik legtöbbet s liogy ez sem a születendő gyermekre, som a már megszületett gyermekre nézve, akit anyja nem tud szoptatni, de mesterségesen sem tudja helyesen táplálni, előnyös nem lehet. Még azokra a gyermekekre nézve, akik valami öröklött atavizmus folytán kibírták ezt a rettenetes csecsemőévet, még azokra nézve sem mondható előnyösnek. Ezt látjuk a mindinkább szaporodó skrofulás, angolkóros, púpos, vékonydongájú gyermeksereg példájából. Mennyiben lehetne ezen az állapoton változtatni, ha az anya, legalább addig, mig szoptat, naponta jóllakhatna? Ez a kérdés izgatta a párisi nőket s mert a nők tudvalevőleg türelmetlen természetűek, nem várták be azt, hogy valamely párisi tudós ezt a kérdést elmélkedése tárgyává tegye, hanem nekifogtak és megcsinálták a próbát. Egy valaki egy munkásnegyedben fekvő telkét adta nekik át használatra, egy másik valaki parkjából egy nyári házat ajándékozott nekik. Ezzel kezdték a hadjáratot az ebben a negyedben különösen dühöngő csecsemőhalandóság ellen. A házban elfér egyszerre tíz személy. Minden szoptató anya odajöhet előzetes fölvétel és protekció nélkül, az inspekciós orvos meggyőződik arról, hogy ez a nő szoptat-e, ennyivel be is van már fejezve a fölvétel s az asszony leül a leves, hus, főzelék, kenyér Pierrot. — Paul Verlaine. — Nem az a régi, holdkóros vitéz, Kí a kapukba kacagott apánkra: Kihalt a kedve s gyertyalángja már ma, Holdfénybe bujkál, vékony s halni kész. S ím — hogy a villám lobban át hamar, Hűs szélbe leng halvány, fehér kabátja, Miként a szemfödö s száját kitátja, Amint a féreg a húsába mar. Mint éjmadárnak röpte, inge ujja Suhog s lebeg, ha a szél néha fújja S bolond jelére senki sem felel. Lyukas szemébe foszfor lángja forr ma, S fehér arcából, mit rizspor fed el, Magasra tör hegyes halotti orra . . . Kosztolányi Dezső. Élni, mig élünk. Igen: élni, mig élünk, Igen: ez a szabály, De mit csináljunk az életünkkel. Ha fáj? Igen: nagyot akarjunk, Igen: forrjon agyad, Holott tudjuk, hogy milyen kicsinység A Nagy, Igen: élj türelemmel, Igen: hallgass, ha fáj, Várd meg, hogy jöjjön a nagy professzor: Halál. Igen: élni, mig élünk, Igen: hallgass, ha fáj, De mit csináljunk az életünkkel, Ha fáj? Ady Endre. A hallgatás tornyában. Elmennek mind oda . . . A csönd várában nincs többé csoda. Portáján az élet riadva vár. Csönd. Csönd. Tornyával égbe ér a vár. Megyünk mind, mind oda . . . Nem gyul piros láng a bástyák felett, Vak hallgatás az örök izenet. Szomoru-e vagy közönyös e vár? Csönd. Csönd. Az élet künn kérdezve jár. Megyünk mí is oda . . . Vannak, kiket ugy von a csönd hona, Hogy itthagyják e zajt, szép boldogan, Sokan vannak s mégis magányosan. Kopogtatok tán holnap én is ott. Csönd, csönd, nyilj meg Szezám! S a hallgatás nagy tornya nyílni fog ! Juhász Gyula. Dal. Tudom, naponta merre jársz, Tudom, hogy este hol vagy? Pedig a nap oly illanó, Pedig a város oly nagy ! Nincs árulód ; magam vagyok Utaid kéme, őre, S mint titkos őrtűz: két szemem Megy fáklyaként előre. Tudom, ha társaságba vagy, Kire mosolygott ajkad? Tudom, hogy tollas zöld kalap, Vagy szürke volt-e rajtad? Tudom, ha gyöngy van kebleden, De azt is, jaj, ha rózsa — S tudom, hogy izgat téged is: Vájjon tudok-e róla? Tudom, örömmel olvasol, Kivált, ha rólad írok ! Tudom : nevetsz tréfáimon S nem könyezel, ha sírok. Tudom : unalmad perceit, Mint aranyfüst belengem — Csak azt az egyet nem tudom, Vájjon szeretsz-e engem ? Makai Emil,