Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-27 / 158. szám

4 DÉLMAGYARORSZÁG 1910 november 24 ¡apán flotta nagyrésze már a koreai öblökben kikötött. Mig Kuropatkin a politikai kiegyezést remélte és semmi hadielőkószületekre komolyan nem is gondolt — addig Alexejetv messze Keleteh csak az erös védőeszközökre gondolt. A két vezetőembernek ez az ellentéte aztán végzetesen befolyásolta a további hadielőkészületeket. Ez pedig annál inkább a kárára volt, mert az orosz előkészületek enélkül is tulnehezen indultak. Óriási, alig legyőzhető nehézségek árán kellett összekötni a rendkívüli térbeli távolságot Oroszország és Mandzsúria között. Ezáltal hiányzott minden előny, minden pontos tudás. Sőt az orosz hadsereg szervezetében is akadályok léptek föl. Minden dandár-, minden hadosztály más-más parancsnokságot kapott. Európai katonákat összekevertek ázsiai orosz csapatokkal. Az egész tüzérség nem volt fölfegyverezve, — ezek által az egész harcképesség csökkent. Nagy hátrány volt még az is> hogy az ellenség haderejéről csak nagyon kevés hirt tudtak." „Ami a mi ítéletünket illeti, hadseregünk nagyon hiányos volt Japánéval szemben. Későbbi alakzataival szemben meglepődtünkHa a japáni hadseregről ítélkezünk, megérdemlik a kellő dicséretet, — mint egész fiata' hadsereg, de az általános szellemet, ami őket lelkesítette, semmi áron sem ismerjük el" — írja különös értelmezéssel az orosz vezérkar munkájában. Majd hozzáfűzi ezeket a mai napon is nekik nagyon fájó szavakat: „Mindezeket a mostani orosz attaséknak köszönhetjük, mert folyton azt hangoztatták, hogy még évszázadok fognak eltelni, mig' Japán az európai hadseregnek szervezetét átveheti. Az orosz attasé: Wannotvskij ezredes, még azt is mondotta, hogy a japáni hadsereg legjobb esetben egy európai leggyöngébb, legvisszamaradottabb seregnek felel meg." * A vezérkari munka ezután ecseteli a japánj ós orosz katonák között való különbséget. „A iapán nevelés már a szülői házban harcias szellemű," — mondja. „Ilyen az iskolában ÍR> nem csoda, hogy a hirtelen fejlődés által biz. nak öntudatlanul, de öntudatosan is saját erejükben. Büszkén szolgált a hazának, folyton álmodozott harci dicsőségről és az volt egyedüli vágya, hogy neve a hazáért halt hősök között legyen, hogy nevét a templomokban „Schohonschá"-ba jegyezzék föl. És amíg Japánban az utóbbi években csakis a valószerűvé vált háborúra gondoltak ós utolsó garasukat is a hadseregnek, a tengerészet javára áldozták, addig Oroszországban minden érzelmet megöltek, minden szeretetet elfojtottak a haza 'ránt, csak a leszerelést hirdették. Minden harci készültség, minden hazaszeretet nélkül voltak ós mig Japánban a hadseregbe való belépést megünnepelték a családokban ís, addig nálunk (oroszoknál) az a nézet vált uralkodóvá, hogy a háború óriási bűncselekmény, anarchizmus." íme, a könyv tartalma, röviden. Így tanulják meg a magyar-osztrák katonaság tisztjei a hadügyminisztérium egyenes kívánságára az ujabb idők egyik legvérengzőbb, legklaszszikusabb háborújának részleteit — háborúra való elkészülés reményében. Tagadhatatlanul nagyon érdekes ujitás ez a hadseregben. Már modernebb szellemre vall az a rendelkezés is, hogy beismerték — különösen az utóbbi évek nagygyakorlatainak eredményei után, — hogy mennyi még mindig a pótolni való a magyar-osztrák hadseregben, ugy, hogy esetleges háború esetén legelső megpróbáltatás az lenne, hogy a háború eleméit, alapkövetelményeit elsajátítsák — a magunk kárán. Inkább akkor a más kárán, — mondották ki a monarchia hadvezetőségében és a magyar és osztrák katonatisztek lázas érdeklődéssel kezdik megtanulni a háború részleteit . . . Nápolyi történet. — Jogászból operai balletmester. — fi gyilkos bajazzó és a felesége. — Ennek a némely részében összefüggéstelen történetnek három szereplője van : a nápolyi opera fiatal magyar balletmestere, egy olasz vásári bohóc és egy kisebb nevü olasz zeneszerzőnek finom nevelésben részesült, izigvérig müveit leánya. Ezt a három embert a sors hozta együvé, egy nápolyi ház két egymásba nyíló, szegényesen bútorozott szobájában. Valamennyien nyomorúságban tengődtek, de különböző okok miatt. A magyar balletmesternek azonban csak pünkösdi királyság volt a szegényes tengődés, a saját hibájából jutott bele, de nem is bánta meg. Egy hónapig tartott az egész. Ellenben a bajazzó és gyönyörű felesége más okok miatt tengődtek a külvárosi ház külvárosiasan bútorozott szobájában. Hogy mik voltak ezek az okok és meddig tartott a szegényesség álcázása, az kialakul később, kissé borzalmas keretek között. A bajazzó felesége pedig betetőz mindent. Ez a nő arra az egy_ szerű kérdésre, hogy mire képes, vagy inkább mi a szerelem, szintén egyszerűen, de megdöbbentő módon válaszol. Tehát tartsunk sort. * Nyolc esztendővel ezelőtt tette le a szabadkai gimnáziumban az érettségit Alexics Dezső, egy szabadkai özvegyasszony fia. Az édesanya a jogi pályára erőszakolta a fiát, aki eleinte ellenkezett, de később mégis ráfanyalodott és beiratkozott a budapesti tudomány-egyetemre. De még két hónapig sem jogászkodott, földhöz csapta a „Corpus Juris"-t és elhatározta, hogy megszerzi a tánctanári oklevelet, azután uj boldogulás után lát. De nem Magyarországon. A terve szerint is történt minden. Tánctanár könnyen válhatott belőle, mert diákkorában kitanulta a tánctanitás mesterségét. Az édesapja, aki később elhalt, tánctanító volt és a fiu az ő iskolájában leste el a láb ós a zenei ritmusok összhangba hozásának különböző módjait. Mikor Végre megkapta a tánctanári oklevelet, fogta a szegényes motyóját és a világba indulók lelkes elszántságával hol vonaton, hol gyalog (de többnyire gyalog) nekivágott a külföldnek. Ment-mendegélt, kisebb városból nagyobb városba, nagyobb városból kisebb városba, sokszor az útfélen hált, talán tarisznyából szedegette elő az elemózsiáját is, de kitartott addig, amig el nem ért egy csillogó várost, amely fölött azúrkék ég ragyog, narancs-ós citromfák virítanak a kertjeiben és a városban vidám és gondtalan az élet, akár csak maga az éghajlat. Megtetszett Alexicsnek a kevertnópségü tarka város és elhatározta, hogy most már ott szépen letelepedik és megélhetés után néz. Nem is nagyon sokat kellett kenyér után járnia, egy kisebb varieté-szinpadon előbb mint kulisszatologató és táncmester „működött", onnan egy nagyobb színpadhoz került ós miután a zenéhez is kitűnően ért, ballett és karmester lett, hatezer korona évi gázsival. Gyors emelkedéssel haladt ezután előre Alexics. A színházak versenyeztek érte, egyre kedvezőbb ajánlatokkal halmozták el, végül is ő maga döntött. Kiválasztotta a nápolyi opera ajánlatát, amely tizenkétezer korona gázsit, évenkint emelkedő fizetést, renumerációt, szóval, biztos megélhetést nyújtott nemcsak neki, hanem özvegy édesanyjának is, akit most látogatott meg olasszá vedlett fia. Ez azonban még mindig nem igen tartozik hozzá a tulajdonkópeni történethez, amely, hogy el ne felejtsük, a bajazzóról és a feleségéről szól. Ezzel kapcsolatban kell elmondanunk, hogy Alexics egy gyönyörű nápolyi éjszakán horribilis adósságot csinált, akkorát, amelyre ráment csaknem az egész fizetése. Hogy mi volt ez az adósság és miért csinálódott, azt most ne kutassuk, nyugodjunk bele, ugy sem a mi fejünk fájt miatta. Alexicsnek sem igen fájt, legalább annyira nem, hogy kétségbeessék a jövő miatt. Gyorsan határozott és a következő hónap elsején a háziasszonyának, akinél pazarul elegáns lakása volt, ezeket mondotta: — Nézze, asszonyom, ebben a hónapban elherdáltam a fizetésemet, ugy, hogy a lakást most el kell hagynom, mert nem tudok fizetni, különben a Magyarországon élő özvegy édesanyám szenved szükséget. Egy hónapig a külváros valamelyik olcsó szobájában húzódok meg. Azután, ha ismét helyre áll a pénzügyi egészségem, újra visszatérek önhöz. Az ügy rendben volt, Alexics a külváros egyik ócska házában bérelt udvari szobát, amely, bár nem volt pazarul elegáns, de olcsó volt, ágy, asztal, szók ós szentképek voltak benne, mivel a háziasszony jámbor életet folytatott. Alexics szobája mellett még egy másik szoba is volt, de az most üresen állott. A háziasszony főjövedelme az albérletekből gyűlt össze. A másik szobát szinte következetes hagyományszerüséggel kórista-szinészek vagy színésznők, cirkuszi művészek, fiatal költők és más bohómiabeliek lakták. A szegényes, de elég jó karban lévő müvészszoba azonban nem sok ideig állott üresen. Egy bajazzó-házaspár költözött bele, illetve csak a férfi kereste bohócmüvészi mutatványokkal a kenyerét a legnagyobb nápolyi cirkuszban. A nő pedig — gyönyörű olasz teremtés, villogó fekete szem, vérpiros száj, bódító termet — otthon a házat őrizte. Aznap éjjel Alexics sokáig nem hunyta le a szemét. Elővett egy nápolyi újságot és böngészni kezdett. Egy borzalmas gyilkosságról írott, hasábokra terjedő cikk ragadta meg a figyelmét, azt végigolvasta. Arról szólt ez a cikk, hogy egy Nápolyhoz közel fekvő városban megöltek egy magányos, öreg matrónát, aki milliók ura volt. A matróna a gyilkosság előtti napon százezrekre rugó összeget vett ki egy nápolyi takarékpénztárból, aminek a gyilkosok neszét vették. Alexics azt mondja, hogy a cikk, maga sem tudta először, miért, de annyira lenyűgözte a gondolkodását, hogy napokon keresztül nem tudott szabadulni a hatásától. A gyilkosság vakmerő körülmények között törtónt. Nem éjjel, amikor csönd és nyugalom van, lianem reggelfelé, amikor a matróna cselédjei már ébren voltak. Hét óra előtt sohasem l^lt föl az asszonyuk, a gyilkosság hat órakor történt, nyolc órakor tűvé tették a hatóságok az egész környéket, de hasztalanul. Se bűnjelre, se nyomra nem akadtak sehol. Ezt azonban még mindig könnyen felejti az újságot olvasó ember. Alexics az újságcikket még aztán is többször elolvasta. Csak ezután jött rá, hogy miért is izgatta föl őt az a gyilkosság. A riport érdekfeszítő előkészítéssel, művészi frappánssággal volt megírva. * A szomszédos szoba lakói csöndben éltek ós igen keveset hallattak magukról. A bajazzó nappal énekszámokat próbálgatott s a felesége mandolinnal kisérte. Néha-néha ő ís énekeltGyönyörűen csengő, iskolázott szoprán-hangja volt. A bohóc zenei attrakciókhoz is értett s uj műsorral akart szerepelni. Alexics megtudta, hogy a feleségét is föl akarja léptetni. Az aszszony ezután napról-napra szorgalmasan énekelt, pengette a mandolint, majd zongorát hozattak a lakásba és attól fogva azon próbázgattak. Az asszony meglepő készültséggel játszott ezen a hangszeren is. Aztán sorba jöttek a hegedű és egyéb hangszerek. Az asszony valamennyin, kitűnően játszott. Ez egy kissé feltűnt Alexicsnek, aki sejtette, hogy a bohóc felesége nem lehet közönséges házból való leány. Előkelő, uri nevelést kaphatott. Csak az ütött szöget a fejébe, hogy mikópen akadtak össze ezek egymással. Egy urileány és egy vándorkomédiás ! Annyit megtudott a háziasszonyától, hogy végtelen nagy szerelmet éreznek egymás iránt. A legbékésebb életet folytatják, soha egy udvariatlan szó nem hallatszott sem az egyik, sem a másik ajkáról, csak kissé, mintha titkolóznának, bizalmatlansággal vannak mindenki iránt és beszélgetés közben udvariasan tartózkodnak a küzlékenysógtől. A hónap vógefelé különös eset történt. Jóval éjfélen tul járt már az idő, amitor Alexicset különös zaj riasztotta föl az álmából. A szomszédos szobában mintha aranyak szóródtak volna széjjel a földön, csengő koppanással hullottak a fapadlóra és zörögve gurultak mindenfelé. Ugyanekkor egy tompa ütés hallatszott, mintha hátbavágtak volna valakit. Azután egy asszonyi sikoltás, majd egy félig hangosan félig halkan kiejtett szó: — Gyilkos! Alexics rögtön fölugrott az ágyból ós az ajtóhoz rohant. A repedéseken át világosság szürődött be a szomszéd szobából. Hogy miből támadt ez az egész különös eset, az könnyen megállapítható ebből az egy szóból: „Gyilkos!" Alexics a dolgot ugy magyarázta, hogy az asszony valamilyen titkos helyről pénzt szede-