Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-27 / 158. szám

1910 I. évfolyam, 158. szám Vasárnap, november 27 DÉLMAGYARORSZÁG ISzpaotl szerkesztffség és kiadóhivatal Szeged, ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: ELOFIZETESI M VIDÉKÉN: P TELEFON-SZMí e=3 Korona-utca 15. szám c= egén ém . I W— félívre . . . K 12-- egész évre . R 2»-— félém ... I 14'- I SzerkesztSség S35 t=a lUadMtattf SM lodapettl szerkesztőség éa kiadóhivatal IV., negyedévre. R egy hónapra B 2-— negyedévre. R V— egy hónapra R 2-40 Interurbán »35 ca Városház-utca 3. szám c=a Egyea szám ára 10 fillér Egyes szám ára !• fillér i Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—1« Diadainapok. Ugy háromezer esztendeje, hogy az. édesszavu Sophokles a thébai öregek ajkára adta a himnuszt: Sok nagyszerű van a földön, de köztük az ember a legnagyobb! Háromezer év előtt, pásztorkodó görögöknek szóit ez az ének, joggal és igazsággal már akkor is és bölcsen és igazsággal abban is, hogy az ész dicsérete szállt és dagadt a strófák árján; de mikor ismétellietnők több jóggal a bizonyítékok nagyobb nyomatékával az athéni költő szavait, mint ma? Százezer évek sok-sok hódítása szállt örökségképen a mára; de volt-e korszak, mely ragyogóbb vívmányokkal és tömegesebb gyarapodással gazdagította ez örökséget, mint a mai? Dia(lalról-diadalra siet az emberi szellem, régit tökéletesít, ujat csatol és ami számláihatatlan nemzedéknek csak álom volt: ma beteljesülő valóság. Az ősi ellenfél: a természet — fokrólfokra hátrálni kényszerül az ember elől, ki kölcsönveszi erőit és kikelvén az , elébe szabott határok korlátai közül, őt magát szorítja határok közé. Oly birkózás ez, mely nem jár vereséges epizódok nélkül; a természet nem ért a lemondáshoz, titkos erő-reservoirjai megrázzák a földet és a nekiszabadult elemek pillanatok alatt elmossák, amit emberi szorgalom hosszú idők türelmes munkájával épített; ele ezzel szemben Louise anyó meséje. Irta Kosztolányi Dezső. Csak a szememet kell lehunynom és újra Párisban vagyok. Ne is csodálkozzatok fiuk, hogy arcom kissé elsápad s mozdulatlanul húzódom meg itt a pamlagon. A Quartier latin-ben kóborlok most és megkeresem azt a feketére kopott, kőcirádás házat, ahol négy év előtt laktam, a szük vakudvart, a zöld, rozsdás vasrácsai, ezer és ezer régi ismerősömet. Fölmegyek a sötét csigalépcsőn és mikor az ötödik emeletre érek, becsöngetek régi lakásomba. Megismerem a levendulaillatú előszobát, a régi ágyat, a régi faliórát s az öreg, francia almáriumokat. És újra előttem áll Louise anyó, a fehér francia asszony, talpig hófehérben, fehér arccal és fehér hajjal. Görnyedt és tipegő, mint egy finom rokokó-figura, még mindig ugy mosolyog, mint akkor, mikor nála laktam, kedvesen, szomorúan ós elmésen, csak mintha haját porozta volna be még jobban az idő szállingó, finom hajporával. Újra hallom a hangját s ugv érzem, négy évvel fiatalabb vagyok. Ti nem tudjátok, ki volt nekem Louise anyó. Ez a tiszta, mosolygó francia asszony ezüst hajával, régi ókuláréjával ma is ugy all előttem, mint az agg Mesemondás. Ha tizet üt a másik szobában a vén zenélőóra, kopog az ajtómon és bejő hozzám. Megveti ágyamat, babrál a finom üvegpoharak és porcellánok közt, vizet hoz az üvegbe s azután félénken beszélni kezd. Künn esik a hó. A pohos cserépkályhában arany szikrazápor mily hóditások emelik az ember önérzetét és mily biztosságok az életörömét! Arra rendeltetve, hogy a földhöz legyen kötve és prédaképen kiszolgáltatva mindenféle ellenséges hatalmaknak, külsőknek és belsőknek, támadásoknak, melyekkel nála erősebbek fenyegetik és összeroskadásoknak, melyek szervezete ellenállóképességének gyöngeségéből fakadnak: az ember ledönti a korlátokat, melyek szabadságát körülkeretezték, mindjobban megfékezi és szolgálatába hajtja a külső hatalmakat, melyek körülveszik és megújítja a belső életerőt, mely kimer ülőbe jutott. Százezer évek iparkodása munkáit a győzelmek összehalmozásán és a legújabbak előkészítésén; de bizonyos, hogy soha a diadalok nem követték egymást oly gyorsan és oly szárnyaló emelkedéssel, mint ma. Mily hosszú ideig tartott, mig egy lépés után elkövetkezett a másik és mily rohanvást iizi most egyik újság a másikat! Száz év alatt a világ arculata nagyobbat változott, mint azelőtt két ezredév alatt és az a római polgár, aki Tiberiusz korából egyszerre XV. Lajos Párisába csöppent volna, sokkal hamarabb lett volna tul a meglepetéseken, mint akár a legmatematikusabb fia a tizennyolcadik századnak, ha hirtelen a mi korunkban ébred föl. Mily sok időbe került, mig a kocsitól eljutottak a vasúthoz, a vitorlástól és az evezős gályától a gőzhull a szenesedő fahasábból. Louise anyó lassanként belemelegszik a csevegésbe és már le is ül a székemre. Szeret beszélni s én szeretem hallgatni elmés, okos, tiszta beszédét. Ezer év bölcseségót, leszűrt elmésségét fújja szét parfümként a szobámban. — Hogyan, monsieur, ön még nem hallotta ezt a mesét? Nem ismeri Vic Henri történetét, miről a vén francia krónikák is oly sokat beszélnek? Louise anyó mesélni kezd. A mese hosszú, kedves és szomorú. Ha vége van, újba kezdünk, mert Louise anyó sohasem fogy ki a szóból ós sohasem fárad el. Az anyjától, nagyanyjától hallotta ezeket a regéket, még kis leány korában s siet nekem átadni, hogy elvigyem magammal messze hazámba és elmeséljem ott egyszer valakinek, mert a mesének forognia kell a csodálkozó emberek kezén, mint az aranypénznek. Minél jobban koptatják, annál fényesebb lesz. Az apró ezüstkanalakon kék rum-lángok játszanak s a barna, olvadt cukorlé'sustorogva csurran a teába. Fehér künn az éjszaka, fehér a szobám és fehér a lelkem is. A mesék fehér asszonya pedig egyre regél, bár az óramutató már az egyes felé siet. Ma újra ez a mese zsong a fülemben. * Már csak homályosan emlékezem rá, de azért elmesélem nektek is fiuk, halkan és szaggatottan, hogy ne tudjátok, hol ér véget a valóság s hol kezdődik az álom. Az agg toronyórásról szól a mese, V. Henrik kegyeltjéről. Ez a Vic Henri hires ós okos ember volt és a régi krónikák azt jegyezhajóig és noha mindez csak tegnapelőtt volt: tegnap már telegrafáltunk és járványokat irtottunk, ma pedig repülünk és Ehrlich liosszunevü gyógyszere megszabadítja az emberiséget a bibliabeli szörnyű átokkal fölérő vérbajtól. A modern idők e hydrájának többé nem nőhet a feje. Az emberi ész, njelyet Sophokles dicsőített, megbirkózott vele. És ;— ami a legszebb, mert a legmegnyugtatóbb a faji képességek elosztódásának szeszélyeivel szemben — nemcsak a zsenialitás folytán, hanem tevékenységének iránya következtében is. Mert lángelmék azelőtt is voltak és föltehető, hogy nem kisebb számmal mint ma és hogy most mégis több a láttatja, gazdagabb a termés: az nemcsak annak a következménye, hogy a fölhalmozott szerzemény természetszerűen dúsabb kamatokat hajt, mint a kisebb vagyon, hanem nem kevésbé annak is, hogy a kutatás elvei mások, mint annakelőtte. Az emberi elme az, amely győz; de azért, mert már nem bizza magát annyira önmagára, mint azelőtt tette. Nem önmagából merit, hanem a megfigyeléseiből; nem elméleteket alkot, hanem kísérletez és spekuláció helyett azonban azt cselekszi, amit Bacon már közel négyszáz év előtt ajánlott: megkérdezi a természetet. És bármennyire paradokszonnak hangzik is: az ember valójában azóta növelte meg uralmát a ték föl róla, hogy ő szerkesztette meg az első toronyórát. A francia király érdeme szerint meg is becsülte a derék órást s óvi fizetést és szabadlakást adott neki, hogy teljesen művészetének élhessen. Henri azonban szépen megköszönte a fényes lakást és oda vonult föl a zengő toronyszobába, titokzatos szerkezetei, ketyegő és csillogó órái közé. A középkori Paris sokat beszélt az agg emberről. Valahányszor föltekintettek a világos toronyablakra, mindig valami titkos kíváncsiság futott át rajtuk, vájjon mit művelhet éjjeKhappal ez az agg világgyülölő, aki közülök odamenekült a kék égbe, az isten szomszédságába. Henri azonban nem érezte magát egyedül. Szobájában hangosan és boldogan lármáztak az órák, akárcsak élőlények lettek volna. Mindegyiknek más volt a ketyegése, más a képe, a fogása. Az apró órácskák halkan és félénken szunnyadtak, mint a csecsemők, a nagyok komoran és méltóságosan hirdették a tűnő időt. Henri szeretettel hajolt föléjük, éles nagyitó-üveggel nézett finom szerkezetükbe s finom tábla-olajjal kente be fogas kerekeiket, csillogó lemezüket. Féltette mind, mintha fiai lettek volna. Mikor reggel fölhúzta őket, aggódva vizsgálta meg, nem hibbant-e meg valamelyik rugó, vagy kerék. Napközben azután állandóan súrolta, fényesítette, ráspolyozta, tisztította és igazgatta a beteg órákat, amelyekkel egészen egygyéolvadt s tán még a szive verése is hozzájuk hangolódott. Munkájában sokszor megállott éjszaka. Csak a szive vert. Csak az órák ketyegtek. Neki ilyenkor ugy tetszett, hogy