Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-26 / 157. szám

1910 I. évfolyam, 157. szám Szombat, november 26 DELMAGYARORSZAG ItlpMt) szerkeiztfiség és kiadóhivatal Szeged, ELÖPIZETÉSIAR SZEGEDEN; EtOFIZETESl AR VIDEREN: 9 TElEPON-SZJMt 0 Rorona-utca 15. szám c=j ««4ti étre . & Í4'— félévre . . . K W— egész évre . R 2»-- fél黫 ... I 14'- I Szerkesztíség 835 e=a RladéUnM IN BefepNtl scerkesztőeég ét kiadóhivatal IV., negyedévre • & egy hónapra R V— negyedévre . R V— egy hónapra R 2 40 I Interurbán 835 en fárosház-utea 3. szám c=a Egyes szám ára 10 fillér Egyei Mám ára !• fillér J Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—11 Az örök probléma. Tegnap és ina, meg holnap a legfontosabb, az egész Európán legalább átvonuló probléma — a drágaság kérdésének megoldása, Különös, hogy minél elcsépeltebb ez a szó: drágaság, annál jobban hozzánő mégis a mindennapi életünkhöz. Hogy a drágaság kérdésének a megoldása napjainkban sok elmét foglalkoztat, kétségtelen, de hogy a fikszfizetéssel biró alkalmazottak önfentartási küzdelmével hozzák kapcsolatba, ez ujabb keletű. És ezt igazán érdekes módon tárgyalják. Első volt, ki a fikszfizetések eltörlésének problémáját fölvetette, Hegedűs Lóránt dr. „A magyar középosztály végzetéről" tartott előadásában állította föl a szabadfizetés behozatalának szükségességét. Szerinte a lekiizdhetlen drágasággal szemben a magyar középosztály helyzetén a fikszfizetéstől A^aló fölszabadítás által lehet segíteni és erre kell törekedni. A megállapított fizetéssel alkalmazottakat, kik a magyar középosztályt túlnyomó részben alkotják, megöli a drágaság, mondja, mert annak nyomását tovább elviselni nem képesek. Ennélfogva életkérdés rájok nézve, hogy fölszabadítsák magukat a fikszfizetés rabszolgasága alól. Ha a munkás bérviszonyát arra az alapra lehet helyezni, hogy minden munkás oly mértékben kapja fizetését, amily mértékben a vállalat emeléséhez hozzájárul, ugyanezen elv volna alkalmazandó a magyar Bixiou tárcája. Irta Alphonse I)audet. Október végén történt — épen reggeliztem — midőn egy kopott kinézésű, sáros, öreg ember közeledett felém, ki hosszú, vékony lábszárain ugy reszketett, mint a koppasztott bibic. Bixiou volt! Igen, a kegyetlen és mégis kedves Bixiou, az a veszett gúnyolódó, aki tizenöt éven keresztül mulattatta egész Párist röpiratai és torzképei által. Ah, a szerencsétlen, milyen rettentő állapotban volt! Arcfintoritása nélkül, melyet belépésekor vágott, nem is ismertem volna reá. Vállai közé húzott fejjel és botját furulyaként szájához emelve, a hírneves, de komor bohóc egész szobám közepéig jött. És midőn nekiment az asztalnak, siránkozó hangon igy szólalt meg: — Könyörüljön rajtam, a szegény, vak emberen! . . . Az utánzat olyan kitűnő volt, hogy kacajomat nem birtam visszatartani. — Ön azt gondolja, hogy tréfálok? — mondta nagyon hidegen. — Tekintsen szemeimbe! S ezzel két nagy, fehér, üres tekintetű szemgolyójával felém fordult. — Bizony vak vagyok én, kedvesem, egész életemre! ... Ez az eredmény, ha az ember vitriollal ír! ... Az a maró valami középosztály rétegére nézve is, amely ma fikszfizetést huz és ennek következtében bevételeit fokozni nem képes, hogy az egyre emelkedő drágasággal megküzdhessen. A szabadfizetós gondolata — amint e módot a fikszfizetéssel ellentétben elnevezni lehetne; — egészen uj, legalább a középosztályra való alkalmazásában. Megvalósítása — az egész országot tekintetbe véve mérhetetlen mennyiségű szellemi és munkás erő fölszabadulását jelentené. A nagyobb tehetséggel és erős kötelességérzettel nem biró átlagemberre alig lehet valami inkább bénitó hatással, mint az a tudat, hogy egyre súlyosabb életviszonyok között elégtelen jövedelmét munkájának fokozásával sem képes szaporítani. Ez a lesújtó állapot a túlnyomó többségnél arra vezet, hogy rosszul fizetett állása munkakörében épen csak annyit dolgozik, hogy az elégedetlenség vagy az elbocsátás veszélyét föl ne idézze. Ha nagyobb az emelkedés lehetősége és esélye, e kilátások természetszerűen buzdítják a hivatalnokot, főleg ott, ahol az előléptetés ügyében döntő tényezők a szamárlétra kényelmes elvéhez nem ragaszkodnak. Amaz idő és erő, amelyet a hivatását csak kényszerűen, vagy kelletlenül teljesítő alkalmazott ki nem használ, a legtöbb esetben elvész. Ha azonban arra van kilátása, hogy erélyesebb, pontosabb, körültekintőbb munka által jövedelmét nagyobbíthatja, nyilvánvaló, kiégette a szemeimet, még pedig teljesen ! . . . Szavai annyira megdöbbentettek, hogy választ semmikép sem találtam. Hallgatásom nyugtalanná tette. — Ön dolgozik? — Nem, Bixiou, reggelizem ! . . . Nem kíván velem tartani? Nem válaszolt, de orrcimpáinak reszketésén nagyon jól észrevettem, hogy menynyire szeretné elfogadni meghívásomat. Kezénél fogva magam mellé ültettem. Mialatt kiszolgálták, szegény ördög szaglászva forgolódott fejével az asztal fölött. — Minden nagyon jónak látszik! — jegyezte meg. — Most egyszer újra élvezni fogok. Már régtől fogva csak két sous ára kenyeret reggelizem s azt is csak azalatt költhetem el, mig a minisztériumokba futok ! . . . Mert tudja, most egyedüli foglalkozásom a minisztériumokba való futkosás. Dohánytőzsdét szeretnék kapni . . . Hiába, otthon enni kell és már se nem rajzolhatok, se nem irhatok . . . Tollba ugyan mondhatnók, de mit? Fejemben semmi sincs. Az én mesterségem abból állt, hogy megfigyeltem és megörökítettem Páris torzalakjait, de ez most már lehetetlen . . . Tehát dohánytőzsdére gondoltam, persze, nem a boulevardokon ! , . . Ilyen kegyet nem remélhetek magamnak, miután sem táncosnő anyja, sem magasabb rangú katonatiszt özvegye nem vagyok. Nem! Megeléghogy összehasonlíthatatlanul nagyobb buzgalommal fog munkához látni. Hiszen a fizetett napszámosból is munkás lesz, akit saját érdeke csatol mindszorosabban munkájához és aki eddig annyira meddő belső világában nem is sejtett becses erő forrását találja meg. Valamely tisztviselői szervezet, amelyet a Hegedüs-féle alapelvekre építenének, bizonyára igen sokat nyerne működésének élénkségében. E testület tagjai élénk versenyre kelnének egymás között és mint a természetben, vagy a szabad gazdasági harcban, ugy az alkalmazottak életében is jobban érvényre jutna a kiválás sarkalatos elve, nehogy használható erők, mások hosszabb szolgálati idejére való tekintetek miatt, éveken át visszaszorittassanak. Az uj elvre alapított fizetési reformból hivatalokra és vállalatokra nézve annyira jelentős anyagi és erkölcsi előnyök származnának, hogy szívesen nyújthatnák alkalmazottaiknak a magasabb illetményeket, ami által viszont utóbbiak juthatnának abba a helyzetbe, hogy a drágasággal sikeresen megküzdhessenek. Hegedűs Lóránt fölém litette, hogy egy hazai intézet már az uj rendszer szerint fizeti tisztviselőit és azokat nyugdíjban sem részesiti, ami minden esetre megkönnyíti főleg a kisebb létszámmal biró hivatalok, vagy kisebb vállalatok helyzetét, hogy nyugdij-alap létesítésének kötelezettsége alól fölszabadulhatnak. szem ón egy kis vidéki boltocskával is, valahol jó messze! . . . — Ez az összes, amit kérek. Ugy-e, nem valami nagy dolog? ... És mégis, mintha az ördög szövetkezett volna ellenem! . . . Pedig pártfogókkal is kellene birnom azokban, kik azelőtt annyira fölkaptak. Tábornokok, hercegek és miniszterek asztalánál nem egyszer étkeztem. Majdnem szétszedtek ezek az emberek, mert mulattattam őket, vagy pedig féltek tőlem. Most már mindez elmúlt. Oh, szemeim, szegény szemeim! ... A gazemberek ugyancsak fukarok azzal a nyomorult dohány tőzsdével! Kérvényemmel már hat hónap óta szünet nélkül járom a minisztériumokat! . . . Igen, husz évi zajos és osztatlan sikerek után ennyire jutottam ! ... De a művészélet vége már ilyen! . . . Ekkor azután nekiállt és mint az éhes farkas, ugy evett. Igazán, sajnálatraméltó látvány volt. Kenyerét, villáját minduntalan elvesztette és poharát csak tapogatózva találta meg. Szegény ember, nyomoruságához még nem szokdtt hozzá! . . . Pár perc múlva tovább beszélt: — Tudja-e, hogy az egészben mégis mi a legborzasztóbb? . . . Az, hogy nem olvashatok újságot! Este, mielőtt hazamegyek, néha ugyan veszek egyet-egyet, de csak azért, hogy érezzem a papír nedvességét és friss szagát ... Ez olyan kellemes! De senkim sincs, aki fölolvasná. Feleségem