Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-19 / 151. szám

1310 I. évfolyam, 151. szám Szombat, november 19 fózponti szerkesztősig és kiadóhivatal Szeged, C3 Rorona-uíca 15. szám rrm Budapesti «Mfkesztöséfl és kiadóhivatal IV., c=i Városház-utca 3. szám c-i ELŐFIZETÉSI AR SZESEDF.NÍ égési évre . R 24'— félévre . . . R 12'negyedévre. R 6'— egy hónapra K 2'Egyes szám ára 10 fillér ELOFIZETESI AS ViDEKENi egész évre. R 28'— félévre. . . R 14'— negyedévre. R 7'— egy hónapra R 2*40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAK: Szerkesztőség 835 cra Kiadóhivatal <31 interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 123—tj „flem páríkérdés." A nemzeti munkapárt tegnap tartott értekezletén részleteiben is letárgyalta és általánosságban végleg elfogadta a polgári pörrendtartásről szóló törvényjavaslatot. Ennek a nagyjelentőségű és nagyszabású törvényalkotásnak sorsa tehát biztosítva van. Khuen-Héderváry Károly gróf kormányának és a nemzeti munkapártnak jutott az a dicsőség, hogy ezt a kitűnő és a magyar jogszolgáltatás viszonyait gyökeresen megjavító nagy kodifikatorius munkát végre tető alá hozhatja. A' párt tagjai, midőn a tegnapi értekezlet után eloszlottak, a jól végzett munka benső megelégedésével tehették. Ám volt ennek az értekezletnek még egy érdekes és nagyon nevezetes mozzanata, mely legfényesebb bizonysága, hogy a párt és a parlament vezetése milyen bölcs, céltudatos kezekben van. Ismeretes, hogy a pártértekezlet a polgári pörrendtartás 31-ik szakaszának szövegezését nem tette pártkérdéssé, hanem nyilt kérdésnek hagyta. Ez annyit jelent, hogy szavazhat kiki a meggyőződése szerint arra a szövegre, melyet az igazságügyi bizottság, vagy arra, ameiyet az igazságügyi miniszter ajánlott és a kormány magáévá tett. Ez elintézett dolog volt két nap óta. A kérdés, bár fontos és sokféle érdeket érint, nem olyan természetű, mely a párt politikai irányát vagy céljait érinti. Az értekezleten a napirend előtt fölszólalt Tisza István gróf, a pártnak ünnepelt és oszlopos tagja és jól átgondolt fölszól alásával alkalmat adott KhuenHéderváry Károly gróf miniszterelnöknek arra, hogy igazi államférfiúi nyíltsággal és közvetetlenséggel végképen eloszlassa azokat az aggodalmakat, melyeket ez a nyilt kérdés egyesek lelkében hátrahagyott és amelyre a párt ellenségei nagyon kalandos terveket alapítottak. Tisza István gróf beszédével igazán nagy hálára kötelezte a kormányt és a pártot. Ő azt kívánta, hogy ez a kérdés ugv tisztáztassék, hogy megoldása sem fuüánkot, sem keserűséget ne hagyjon hátra. Nos, a miniszterelnök tegnapi nyilatkozatával, meiylyel Tisza István gróf beszédére válaszolt, ezt a célt tökéletesen elérte. A miniszterelnök kijelentette, hogy a kormány bizonyos érdekkörök kielégítése vagy inkább lecsöndesitése érdekében a vitás szakasz olyan szövegében állapodott meg, mely hivatva van minden érdeket a legjobban kielégíteni és ezt az álláspontját fönn is tartja. De egyetlen párttagtól sem veszi rossz néven, ha ebben a kérdésben a kormány ellen szavaz. Mert sokkal fontosabb érclek, hogy jó lélekkel, őszinte meggyőződéssel szavazzon mindenki erről a törvényről, mint hogy egyes párttagokra nyűg legyen a pártfegyelem egy részletkérdésben, amikor egy ilyen alkotásról van szó. Szavazhat tehát mindenki meggyőződése szerint, ebből semmi következés nem háramlik rá sem a párttal, sem a kormánynyal szemben. Szavazhat jogászi vagy szociális vélekedése vagy társadalmi érdekköre szerint. Ez nem olyan kérdés, mely a párt nagy politikai céljait és hivatását érintené. Az a keresetlen nyíltság, meiylyel a miniszterelnök a kormány álláspontját jelezte és az a tolerancia, amely az ellenkező vélekedésnek a párt kebelében szabad utat nyitott, igazán nemes, de egyúttal jól átgondolt fölfogása a pártfegyelemnek. Ez a fölfogás méltó egy olyan párt vezéréhez, mely gondolkodó és céltudatos politikusok tábora. Ebben a fölfogásban megnyilatkozik az igazi államférfiúi előrelátás, a komoly gondolkodás és meggyőződés iránti tisztelet és az elszántság és határozottság, mely egyedül a párt nagy hivatását tartja szem előtt. A miniszterelnök egy izben ugy nyilatkozott, hogy valamint a múltban nem volt, ugy a jelenben sem lesz nála gyorsabb lábu ember, ha programjának egy pontját nem tudná megvalósítani. Ezt a nyilatkozatát tegnapi szavai gyönyörű harmóniában egészítik ki. A kormány ebben a kérdésben megírta Leonid Andrejev. A szorongó bizonytalanságtól elbágyadva, ruhástól aludtam el ágyamban. Egyszerre csak fölébresztett a feleségem. Gyertya reszketett a kezében, amelynek lángja a sötétségben oly fényesnek látszott, mint a nap. — Tudod-e, — mondá halvány arccal — hogy az utcánkban barrikádokat emelnek? Nem félsz ? Tiz év óta ismerem a feleségem szemét, de most oly különös kifejezést fedeztem föl bennük. Büszkeségnek nevezhetném, de más volt, valami uj kifejezés. Megfogtam a kezét, megszorította az enyémet. Ezt sem éreztem eoha. — Már régóta? — kérdeztem. •— Már egy órája. A testvéred is köztük van. Talán attól félt, hogy nem fogod elengedni, hát leszökött. De én észrevettem. Tehát igaz. Tehát bekövetkezett. Oda mentünk az ablakhoz. Tavasz volt, a nyitott ablakon oly levegő áradt be, aminőt azóta sohasem éreztem ebben a rengeteg városban. Az utcákon egyetlen lámpa nem égett, egyetlen kocsi nem járt, egyetlen hangnem hallatszott. Csak egy kutya ugatott, mint valami faluban. Városban még sohasem hallottam kutyaugatást s efölött való boldogságomban fölkacagtam, — Hallod ? Egy kutya . . . A feleségem megölelt s mondá: — Ott, tul a sarkon . . . Kihajoltunk az ablakon s a sötét mélységben határozatlan mozgást láttunk. Valamit szétrombolnak s ifimét összeraknak. S oly vigan kopácsoltak hozzá. A szobában sötét volt s sokáig hallgattunk, anélkül, hogy egymást láttuk volna. S mikor megszólaltam, ugy rémlett, mintha a mondottakat más mondta volna. Én ugyan nem féltem, de a másiknak oly rekedt volt a hangja, mintha szomorúság gyötörte volna. — Hogy lesz hát ? — Hát ők? — Te mellettük maradsz. Nekik elég az anya. De én nem tehetem. — Hát én tehetem ? Száz esztendőben egyszer van az embernek ünnepnapja s ezt is el akarnád venni ? — Megölhetnek s akkor gyermekeink tönkremennek. — Az élet kegyes lesz hozzám ... De ha még tönkre kellene is mennünk . . . S ezt a feleségem mondta, akivel tiz éve élek együtt. Tegnap még nem ismert más érzést a gyermekein kiviil. Mi történhetett vele ? — Velem akarsz jönni? — Ne haragudj (azt hitte: haragszom), mikor ma kopácsolni kezdtek, hirtelen beláttam, hogy férj, gyermekek, minden mulandó . . . Nagyon szeretlek ... de hallod, hogy kopácsolnak ? . . . Mintha falak dőlnének le ... s minden oly tágas lenne körülöttem . . . Most éjszaka van . . . de mintha a nap sütne . . . Most harminc éves vagyok, pedig mintha t-izenhét lennék s először éreznék egy roppant, végtelen szerelmet. — Micsoda éjszaka! Mintha eltűnnék a város. Őszintén szólva, én is elfelejtettem, hogy hány éves vagyok. — Csak azt nem tudom, hogy kit szeretek ily végtelen szerelemmel . . . Hagyj meghalni azokkal, akik ott lent dolgoznak, akik merészen szólitják a jövőt s a sírokból fölkeltik az elpusztított multat . . . — Menjünk, — mondám. — Várj, valamit adok enned, hisz ma még semmit sem ettél. S hogy lásd, hogy okos asszony vagyok: holnap fogok menni. A gyerekeket előbb elhelyezem s majd rád fogok akadni. — Édes bajtársam ! •— Igen, harci társad! — Miért nem eszel? — kérdezte a feleségem. Mosolyogtam. Ránézett a fekete, kemény kenyérre s elszomorodott. Megsimogatta a kötényét, azután arrafelé fordult, ahol a gyermekek aludtak. — Sajnálod őket? — kérdeztem. Fejét rajta s azután, mintha álomból éb* redt volna föl, hosszasan körülnézett a szobában. — Itt éltünk. S minden oly megfoghatatlan volt. — A feleségem voltál. — Ott vannak a gyermekeink. — Se fal mögött halt meg az apád. Legkisebb gyermekünk sírni kezdett álmában, mintha valamitől megijedt volna. S ez az egyszerű gyereksirás oly különös volt e falak közt, — mikor lent barrikádokat emeltek. A kicsike azonban tovább sirt s megkövetelte a rendes cirógatást s a megnyugtató szavakat. A feleségem megnyugtatta. — Most menj, — suttogá az asszony.