Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-16 / 148. szám

I. évfolyam, 148. szám Szerda, november 16 Mzpenti szerkesztffség és kiadóhivatal Szeged, cra Kcrona-utca 15. szám ca Ecdapesti gzerkesztífség «3 kiadóhivatal IV., i—i Városház-utca 3. szám c=j ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN) egész írre . R 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre. R 6'— egy hónapra H 2'— Egyes szám ára 10 fillér ELOFIZETESI AR VIDÉKÉN: egész évre. K 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre. K 7'— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAMs Szerkesztffséj 835 c=3 Kiadóhivatal 83« Interurbán S33 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—11 A battonyai kaszinóban vasárnap estétől kezdve kidüllesztett mellkassal utasíthatja vissza Kohn József bérlő a Kohn Simon vendéglős huszfilléres kibic-adományát. A battonyai főtéren vasárnaptól kezdve hasonlíthatatlan elegánciával sétálhat az odavalósi főszolgabíró, mert bárha tizenhat pontban rágalmazott, egy igazat mégis mondott és a törvény — a jó, tág, öreg büntetőtörvény — nem hagyta őt hazugságban. Aradon, a csinos és jóeszü Krenner Zoltán ügyvéd büszkén tűzhet fehér krizantémét a télikabátjába, mert kivédte egy pajtását, akiről eleinte ugy látszott, mintha erős pácban lenne. Még a szegedi itélőtanács is elégedett lehet a saját jogászi erejével, jellembeli energiájával, mert nem volt elfogult, mert nem volt puhaszivü egy birótársával szemben. Minden rendben van. Csak Simon Ákos tűnjék el a porondról, ahová vérszomjasán kihurcolták, ahová istenitélet volt kivánszorognia, mert táblabírói rangja van és ahonnan másképen ugy sem távozhatnék, mint a magyar osztálybecsület halálra-sebesültje. Csak Simon Ákos kezdje meg a vakondok életét, vigye magával az asszonyát, a gyerekeit, a harminc éves szeplőtelen birómultját, a súlyos betegségét, az anyagi gondjait, a csodálatosan kedves és szeretetreméltó embervoltát, a kitűnő birói képességeit, mert egy megfizetett és egyoldalulag tulinformált sajtó-csoport keresztülgázolt a becsületén, megbecstelenitette a lelkét, kitépte az érző szivét és odavetette koncul a szenzációéhes közvéleménynek, amelynek csömöre előkelő vadnak haut gout-jára vágyik a közönséges büniigyi szilhuettek után. Mindenki maradjon meg a boldog, a szép, a közbecsülést szerző hivatásánál, napi foglalkozásánál, kedves kávéházi asztalánál; a birák Ítéljenek, az ügyész vádoljon, a védő védjen, a botránysajtó tapodjon tovább és egyre többek becsületében, csak Simon Ákos vegye a kalapját és vonuljon el a birói székéből, mert az igazságszolgáltatás néhány szervének hivatali túlérzékenysége lehetővé tette ellenében azt, hogy négy napon keresztül egy védekező vádlott szabadon piszkolhassa, soha be nem bizonyított vádaskodásokkal, hogy halálos ellenségei kátói pózban, ferde jezsuitiímussal verhessék a meM'üket és tárják föl elfojtott és megalázott keserűségek minden alattomos ellenségességét és mert — egy ízben, évekkel ezelőtt, egy vadászatról jövet, ferbh'játéknál kibicelt meghitt barátai körében, egy magányos vicinálisvasuti fülkében. A szemlélő ember a fejéhez kap és fi bálványembsr. Irta Újvári Péter. Alázatos, mély hódolással keresték a fekete asszonyszemek Szitányi tekintetét. Az ember sóhajtott. Fájt neki ez a tekintet, amely csöndes magamegalázással ereszkedett a szemébe. Az ő szeme hirtelen, vad belezuhanásokat vágyott ezektől az asszonynézésekből, perzselő belemerüléseket. És ezek a tekintetek szelíden, megfontolt imádással kúsztak feléje, bönsejtetlenül, Márialobogónézésekkel, mint egy processzió. Gyilkolta ez a rajongó imádás, amely oltárlépcsőket tolt alája és arra kényszeritette, hogy oszlopos szentek magasságában álljon társtalanul. — Éhes vagyok — szakította meg Szitányi a templomi csöndet. — Nem volt éhes, de valami földszagú, emberi hazugsággal akarta megtörni a jámbor varázslatot. Elza ételt tett elébe, olyan ünnepélyesen, mintha áldozna. Szitányi fölugrott. Ordítani tudott volna türelmetlenségében. Ideges borzongás futotta meg testét, mintha hangyák nyüzsögtek volna a bőre alatt. — Nem izlik? — kérdezte Elza bátortalanul. — Nem merek hozzányúlni, — felelt Szitányi igazi mártiromsággal, — ha ilyen ünnepélyesen elibém tálalja. Elza tágra nyitott szemmel nézte. Nem értette. — De igazán, Elza — folytatta Szitányi — ez fölösleges. Meg se érdemlem. Mire való ez az örökös ünnepélyesség. Szeretném, ha egyszer — hogy is mondjam csak — . . • közönségesebb lennél. Az asszony a fejét rázta. — Te nem vagy közönséges ember. Az asszonyi szívnek nehéz selyempalástján ezek a fehértüzü szavak voltak a drágakövek. Akkor borította rá Elza, mikor megjelent a könyve és hires ember lett. Elza szemében emberfölöttivé nőtt a nagysága. — Ugyan kérlek — türelmetlenkedett az ember. — Ne, ne! — rimánkodott Elza és összekulcsolta a kezét. — Tud9m, mit akarsz mondani; hallgass, kérlek. Én igy szeretlek, így, amilyennek én látlak. — Akit te látsz bennem, az nem én vagyok. Az egy idegen, akit belémképzeltél. A te szent hűséged hűtlenség irántam, az igazi iránt. Elza a füleire tapasztotta kezecskéit. — Sándor, az istenre kérlek, hallgass. Ne mondj ilyeneket. — De hiszen ez az igazság. — Nem 'ez az igazság. Nagy, nagy szerencsétlenség lenne, ha ez volna az igazság. Mert én igy szeretlek. Magadban, nem bánom, akármit gondolhatsz magadról, csak engem ne akarj hitemtől megfosztani. — És ha egyszer mégis elmúlik ez a káprázat ? — Nem fog elmúlni, mert te igazán nagy ember vagy. — De ha mégis elmúlik, akkor nem fogsz szeretni? Elza nem felelt, csak összerázkódott. Szitányi sokáig hallgatott, aztán fogta a kalapját és elment. A szive tele volt keserűséggel. Azt hitte, az utcán megkönykétségbeesetten ordit: hát lehetséges ez ? Hát jogállamban, erkölcsileg számottevő társadalomban, hát húsból és vérből való emberek között megtörténhetik ilyesmi ? És ha igen: hát mi ez voltaképen ? Gyilkolt ez a Simon Ákos ? Rabolt ez a táblabíró ? Vagy hamisan itélt, megvesztegetett, megvesztegették, hazudott vagy társadalmi piszokba keveredett ? Nem, kibicelt a battonyai kaszinóban. Egyszer (hol volt, hol nem volt) ferblizett egy vasúti kocsiban. Jóbarátja volt egy embernek, aki a vizsgálat során sikkasztással és lopással rágalmazta, a főtárgyaláson egyetlen terhelő szót nem mert eskü alatt elmondani. Ez bizony súlyos dolog. Az embernek meg kell válogatni a társaságát. Kicsit jobban, óvatosabban. Baja lehet. De hát mit csinált még ? Egy jóbarátjától elfogadott egy-egy kosár szőlőt, egy-egy doboz szivart és adott cserébe egy ötször annyit érő szivartárcát. A jegyzőjével tárgyaltatott. Egy fölebbezési beadvány kicserélését megengedte. Ideges, türelmetlen volt. Súlyos vádak, ugy-e ? De hát senki más nem kibicelt soha ebben az országban ? Senki más nem adott és nem fogadott el kibicpénzt az urak közül Battonyán ős környékén, vagy Zomborban, vagy Kolozsvárt, vagy Szegeden, vagy a Kossuth Lajos-utcában, Budanyebbül, de itt is üldözte az elviselhetetlen nagyság érzése. Undoritóan ágaskodó vonalakban emelkedtek előtte a tornyos bérpaloták, a szobrok, a templomok. Ahová nézett, mindenütt természetes nagyságukból kinőtt arányok bántották. Tátott torokkal nyújtózkodott a sárkánytestü utca és hosszú sorban állottak a lámpaoszlopok, az éjszaka egyszemű cyklopszai. Néha kinyújtották izzóvégü aranyvilláikat és behánytak egy pár embert a sárkánytorokba. — Ezeknek jó — gondolta Szitányi — kicsinyek, senkik és észrevétlenül zuhanhatni bele a semmibe. Amig lehetett, ettek és szeretkeztek és igénytelenül éltek porszemhivatásukban. Hust éreztek a bőrük alatt és a dicsőség egyszer se tapasztotta nyirkos száját a bőrükhöz, hogy fölfújja, mint az üres hólyagot. Hogy gyűlölte ezt a dicsőséget, ezt a ráhazudott nagyságot, amely mindenütt ráleselkedett, mindenütt megkémlelte és amikor legtöbben látták, rávetette magát <5s hóhérkezekkel kinyújtotta testét, hogy megropogfak tőle a csontjai. És az emberek ujjongtak meg tapsoltak. Nekik tetszett ez a megkinzás, magából való kinövésének ez a szörnyű látványa. — Tűrhetetlen — dünnyögött magában. — Az az ember, akit bronzból a koponyámba ólmoztak, agyonnyom. — Nem jönne velem, kicsikém? A sötétség kiolvasztott magából egy darab fényfoltot és az imbolygott, mosolygott Szitányi előtt. A leány közelebb lépett. — Jöjjön — biztatta duruzsoló melegséggel