Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-16 / 148. szám

2 DÉL-MAGYARORSZÁG 1910 november 15 desten ? Hát senki más nem ferblizett a vonaton ? Kapásra tizével lehet bírót, ügyészt, állami főtisztviselői említeni, aiuk ugyanezt ugyanígy megtették és megteszik, — ha ugyan még ezek után is megmerik tenni — de naponta legaáább. Vagy nincs több olyan bíró az országban, akinek van erkölcsi bátorsága testi-lelki jóbarátjától egy kosár szőlőt elfogadni és csak Simon Ákos volt a lelkiismeretlen, hogy jegyzőjét utasításokkal és személyes felügyelete mellett tárgyalni engedte ? De hiszen mi ugy tudjuk, hogy a szegedi törvényszéknek alig van polgári bírája, aki meg ne engedné, ne kötelezné a jegyzőjét, a joggyakornokát arra, hogy tanúvallomásokat fölvegyen, tanukat kihallgasson etc.! Mi ugy tudjuk, hogy ez mindennapos a szegedi járásbíróságnál, de az ország valamennyi törvényszékénél és járásbíróságánál anélkül, hogy ezekért bárkinek egy rossz szó is kijárna ? Vagy mert egy fölebbezési példány kicserélését megengedte ? De hiszen ez törvényben biztosított joga a fölebbező félnek és ügyvédjének ! Hát mégis, mit tett ez a táblabíró? Mi megmondjuk: naiv volt, becsületes volt. Azt hitte, hogy annak, aki tisztának érzi magát, bele szabad mennie a megtámadott becsületének a védelmébe. Azt hitte, hogy Magyarországon annak hisznek, aki odaáll a birái elé, leveti a kabátját, széttárja az ingét és azt mondja: ez a mellem, a tisztességem, a becsületem: ítélkezzetek! Végzetesen tévedett. Nem tudta, hogy minálunk le kell vetni az inget és karbolos vagy szublimátos pengével keli kiállani egy vívómester budoirjában, ha az ember tisztességes akar maradni! Nem tudta, hogy a becsületet ugy kell megvédelmeznie, ahogy megtámadni szokták: gyanúsításokkal vagy erőszakkal. Szitányi elfordult. Sohse érzett émelyítő édesség nyálkázott a szájában. Mikor megint hátra nézett, messze előtte libbent már az éjféli kisértő. — Ugyan, milyen lehet — villant föl agyában a kíváncsiság. De épen csak, hogy fölvillant. A következő szempillantásban már elfelejtette és megint csak magára gondolt. Ólmos zsibbadtságot érzett a tagjaiban. — Fáradt vagyok. Hónapok óta érezte már ezt a fáradságot. Csak egyszer vetkőzhetnék ingujjra és nyújtózhatnék ki jó parasztosan, akkor elmúlna ez a„ halálos fáradság. De neki nem szabad. Ót ünnepélyes merevségbe kövesitette a csodálok tisztelete és a hitvesi rajongás. Unott ásitással mondta : — Legjobb leSz, ha megölöm magam. Nem először mondta. Maga se tudta már, mikor támadt ez a gondolata. Talán egy héttel ezelőtt. Mint egy megpüffedt barna zsombék feküdt lelkén az unalom és dühében belerúgott. És a széthányt rögök alól kibujt ez a gondolatkigyó és rátekergőzött az agyára és azóta ott sziszeg szüntelenül : — Ne kinlódj, ostoba. Minek cipelnéd a nagyságodat, amely megzsarol, kiéheztet; az emberek előtt talánynyá dagasztott, akit megérteni nem illik, akivel egyet érezni egy se bátorkodik, mert ezt ők tiszteletlenségnek tekintik. Nagygyá tettek, társtalanná, az embertömegben elérhetetlen sziklacsucsnak. Zuzd össze magadat, ez a legokosabb. A legokosabb valóban. Elza miatt is, aki »^lesorvadt az istenitésében. Hogy tudta Naiv volt: kifogástalan biró akart maradni és tiszta nevet hagyni a gyermekeire. És becsületes volt. Gondolt ő a halálos ellenségeire, a halálos jóbarátaira, a kiélezett tréfákra és az elferdített magánbeszélgetésekre? Bizonyára nem. Gondolt ő a pénzre, — a sajtó egy részére, az álujságirók lelkiismeretlenségére, hogy vállalni merte a harcot egy az eszközükben nem tulválogatós ellenféllel szemben ? Gondolt ő arra, hogy a bírói becsület gyámoltalanabb a leánybecsületnél és egyetlen sunyi tekintet többet ront rajta, mint száz kitudódó valótlanság? Aligha gondolt. Ő a bírói becsületet hasonlatosnak gondolhatta a férfibecsülethez, amely kibírja a fórum világosságát, páros viadalmát, az igazmondást ugy, mint a megroppanó hazugságot, Gondolt ő a megyei közigazgatás, a magyar föld urainak a hatalmára ? Talán gondolt. De biró volt, férfi volt, ember volt. Tisztázni akarta magát és nemcsak megengedte, de megkívánta, hogy elő a piszokkal. A piszok pedig jött. Biztosra vette, látta, hitte: hogy meglátják a piszkon majd, hogy piszok, nem egyéb. És nem is csalódott. Az itélöbiróság ezt meg is látta. Egy pontban sem fogadta el valóknak, bizonyítottaknak, valószínűvé tetteknek a vádlott garmadás állításait. Indokolásában teljes feddhetetlenségében mutatta be a birót, az embert, a férfiút. Egy ferbli játék és egy országosan törvényrontó szokású úgynevezett: kisebb szabálytalanság híján. Azonban egyben csalódott. Abban csalódott, hogy a nyilvánosság, hogy a sajtó nem tart lépést az itélöbiróság puritán emelkedettségii piedesztáljával. Abban csalódott, hogy a bírói becsület kibírja-e a nyilvános pertraktációt ? Ő azt hitte, hogy igen, mert szeretni ez az asszony, mikor még nem állt közöttük az őnagysága, amikor hozzáférhetett, amikor csak ki kellett nyújtani gömbölyű karjait és ölelésével mindjárt át is fonhatta. Akkor boldogok voltak. A közönséges emberek gyönyöreit élték. De ezek igazi örömök voltak, állatian egyszerűek, testet, lelket jóllakatók. Néha éjszaka, mikor átmelegít hozzá a takaratlan fehér test, érzi, hogy Elza melle most is ezektől az örömérzésektől piheg. Az asszony tudna most is vágyni, csak épen nem őt. Mert ő most a nagy ember, a hitves-szolgálatokra nem kötelezhető kolosszus. A befalazott gyomrú bálvány, akinek nem kell már az asszony-áldozat. Zsebébe nyúlt és megfogta a revolverét. No, ez nem tesz különbséget kis és nagy emberek között. — Elvégeztem — erősítette meg a szándékát. — Megölöm magam. Szállodát keresett, ahol szépen, zavartalanul kisurranhat a saját nagyságából. Lassan, gondolkodva haladt előre. A halálraszántság nyugalmát megzavarta egy pár kinos gondolat. Megölheti-e ugyan magát? Van-e magához annyi jussa? Az igazihoz jussa volna. A régi Szitányit megölheti. De Elzának ő nem a régi. Elza bálványt csinált belőle és ebben a bálvány-természetében nem a magáé, hanem Elzáé. Összetörheti-e az ő bálványát? Egy lámpaoszlophoz dftlt és lehunyta szemeit. Megint maga előtt látta Elzát, takaratlan fehér testtel, rózsás mellekkel, amik a beléjük temetett vágyaktól .pihegtek. Ezek a leheletlen melegségek, ezek a meggyujtatlan lobogások! Soha többet elő birónak érezte magát. De azok vannak aránytalan tulságban, akik azt mondják neki: — Igaz, nem bizonyosodott be reád semmi piszkos, semmi diffamáló, semmi a biró tisztességét sértő dolog. Igaz, leromlottak a vádak és ami megmaradt, az mindannyiukról épen ugy elmondható, mint te rólad, de lásd be, biró vagy, és akin egyszer így keresztülment a nyilvánosság, akiről nyilt tárgyaláson ilyen vádakat volt szabad elmondani, akiről igy lehetett beszélni, annak ha olyan tiszta is, minta a Vesztasziiz, távoznia kell, még önkényt is, a bírói székből, mert a kar becsülete igy követeli. Ebben tévedett Simon Ákos. A bírói becsület, a kari tisztesség nem elég erős ahoz, hogy támadásokat kibirjon, dolgok tisztázását, jogerejü Ítéletek keletkezését bevárhassa. A birói becsület nem palládium, amelyet szentélyben őriznek, hanem mimózavirág, amelyet az uralkodó osztály a gomblyukába tüz, de flirtölni akar az államfenség, a polgári tisztesség eszméivel. Vagy talán nem is tévedett Simon Ákos ? Talán mülárma az egész, talán a védelem utócsatározásai ezek a halkuló sajtóhangok csupán ? Meglehet : erre is vannak már jelenségek. A szegedi ügyvédi kar közgyűlésre, deputációra készül, hogy tanúságot tegyen Simon Ákos iránti bizalmáról, megbecsüléséről — arról, hogy a törvényszék ítéletét szórói-szóra igaznak veszi és nem kegyelmes tisztáramosásnak. Egyegy fölocsudó liirlapi hang is megszólal már a magáramaradt, a kiközösítésre szánt áldozat igazsága mellett. A táblabiró felettes hatósága is gondolkozik még, nem tud oly gyorsan pálcát törni, mint a félrevezetett nyilvánosság egyrésze. Utóvégre a vádlott büntetlensége ebben az esetben még a vádlott nembünösségét sem jelenti egészen, annál nem lobognának. Elza gyászruhát fog ölteni és arcát fehérre meszeli a mártir-gyász, a kingyönyör. A nagy ember özvegye lesz, aki az indus asszonyok fanatizmusával, elevenen temetteti el magát. — Szegény — gondolta — milyen boldog volna, ha a régi, közönséges ember maradok. És milyen boldog lehetne még, ha el tudná hinni rólam, hogy épen olyan vagyok, mint más százezer, hogy nem vagyok nagy ember kivételes erényekkel, hanem esendő és gyarló, aki milliószor jobban vágyik az emberi bűnökre, mint az angyalok és szentek tüztelen erényeire. A sötétség megint kiolvasztott magából egy darab fényfoltot. Valaki suttogott: — Nem jön velem, kicsikém? Szitányi megremegett. — Jöjjön, aranyos — mosolygott ki a sötétségből az éjfél leánya és ráomlott Szitányira. — Hol lakik? — kérdezte Szitányi rekedten. — Nem messze, csak jöjjön. — Menjünk. A mélységbezuhanás szédítő gyönyörét érezte Szitányi. Szinte érezte a levegő süvitését és látta a szétrepedő sötétségeket. A kiálló sziklaköveken megtöri magát. A nagy embert. Holnap megtalálják majd az összeroncsolt testet. Az asszony bele fog nézni a nagy, nyitott sebekbe és látni fogja, hogy a húscafatok egy közönséges embert takarnak... Bent, a fülledt szobában, csipkés párnák között a hálványember összetörte magát.