Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-13 / 146. szám

2 DEL MAGYARORSZÁG 1910 november 13 Mert alkudozván arról, amit magunk is szükségesnek tartunk, kockáztatjuk a magunk szükségletének kielégítését egyrészt ós kitesszük az ellenérték gyanánt követelteket annak, hogy komolyan ne vétessenek. Mennyivel becsületesebb és józanabb a munkapárt politikája, mely megvalósítja azt, amit szükségesnek és azt, amit jogosnak tart. De a kettőt kapcsolatba nem hozza, hanem egymástól függetlenül intézi el. Mennyivel nyiltabb, határozottabb és hitelt érdemlőbb ez a politika, mint az, melyet a koalíció képvisel még most is, hogy majd az egyik, majd a másik programjára áll, aszerint, hogy pillanatnyi érdeke melyiket mutatja előnyösebbnek. Az ilyen kétleiküség, melynek ellentmondása nyilvánvaló, hitelre és sikerre sohasem számithat. A szegedi Makó-ünnep. — Leleplezték a «olt színigazgató szobrát. — (Saját tudósítónktól.) Impozáns keretek között folyt le ma délben Makó Lajos szobrának leleplezési ünnepélye. A nagy és díszes ünnepségen képviseltette magát a kormány is, melynek megbízásából Feitetich Andor gróf, a vidéki színészet felügyelője, jött le Szegedre. Amilyen országos nevet és elismerést vívott ki Makó a színművészet és a szinigazgatás terén, olyan országos érdeklődés is nyilatkozott meg ércszob-rának mai leleplezésén. Minden részéből az országnak úgyszólván idezarándokoltak azok, akiket Makó Lajoshoz bármilyen kötelékek fűztek. Igazgató-barátainak, szinésztársainak és tanítványainak egész érte rajongó serege eljött Szegedre, hogy kegyelettel adózzon nemes emlékének. Ez a lölbuzdulás, ez az országos érdeklődés pedig könnyen érthető és magyarázható. Makó tetőtől-talpig szivember volt. Ez volt az alapja nagy szinészegyéniségének is. Játéka a legegyszerűbb volt, a legközvetlenebb érzésekből fakadó és örökké emberi. Ezzel ragadta magával a közönséget is. A színpadon ugy beszélt, mozgott, tett-vett, mint ember és nem ugy, mint aki a szerepéből veszetnek, mint kell összetörni a férfiak szivét. Az elmúlt isthmosi játékokkor Klinias is miattad vetette le magát az Akrokorinthos faláról, pedig ő jó volt és néked adta minden javait. — Nekem higyj és ne a többinek. — Hogyan hihetnék neked, ó Lais, hisz magad is csak egy szép hazugság vagy. — Minden hazugság a földön ... A szépség a mulandóság hazugsága, a szerelem a sötét, vad ösztönök hazugsága s a • boldogság ... az asszonyok hazugsága . . . Szeress engem, ó Dorion és én boldoggá teszlek. Dédelgetően simította végig az ifjú kezét. — Hagyj békén ! Én olyan karokra vágyom, amelyek egyedül engem ölelnek át és olyan ajkakra, amelyek egyedül engem csókolnak. A pirénei vizekre : nem tudnálak szeretni, mert szemed sötét árnyékában mindig azokat az éjszakákat látnám, amiket más karok között virrasztottál, a csókjaidban mindigazoknak az aranyaknak a csengését hallanám, amivel megfizettek. — Hát ép azért nem szeretsz, amiért a többiek szeretnek, amiért Lais vagyok 1 0 Dorion, lia tudnád ! . . . Jer, hallgass reám. Figyelj. El akarom mondani, mint lettem hetaira. Dórin párnát vetett a földre s kelletlenül ült le a nyugágy mellé. Lais halk hangon beszélni kezdett: — Tengeren tul születtem. Szegény kis fuvolásleány voltam s társnőmmel eljártunk a lakomákra, nászünnepekre, a temetésekre akarja formálni magát, Ő saját magából formálta ki a szerepét, a lelkéből, a szivéből játszott, de nemcsak játszott, hanem meg is játszotta a mondanivalóját. Mint igazgatónak, Makónak nagyon sokat köszönhet nemcsak Szeged, hanem azoknak a többi magyar városoknak a közönsége is, ahol Makó vezette a színházat. Azelőtt alig lehetett beszélni Szegeden valódi szinmfivészetről, amikor azonban Makó vette át a szinház igazgatását, úgyszólván a fénykorok nívójára emelkedett a szegedi színészet is. Ezért siratja Szeged Makó Lajosban a pótolhatatlan veszteséget. Mert a szegedi színművészet jövendőjét — legalább egyelőre — aligha lehetne biztatónak mondanunk. Hanem hisszük és reméljük, hogy a szinház csarnokában fölállított ércszobor nemcsak a kegyeletteljes emlékezés szimbóluma lesz, hanem serkentője és buzditója minden korok igazgatójának arra, hogy hogyan kell magyar szín művészetet irányítani, színészeket szeretni és mindenekelőtt a közönségért lelkesülni. Mert ezzel, különösen a legutóbbival, lehet csak a közönség lelkesülését is kivívni. Meg kell emlékeznünk még a szobor készítőjéről, Vig Ferencről is. Munkája egyszer ti, tökéletes alkotás és tehetségre vall. Vignek különben már több sikerült munkája van. Annakidején ő készítette a Mikszáthplakettet is. A szoborleleplezés ünnepségéről a következő tudósításunk szól: (A leleplezés előtt.) Déli tizenkét órára zsúfolásig megtelt a szinház előcsarnoka közönséggel. Ott volt Festetich Andor gróf, a vidéki szinészet országos felügyelője, Almássy Endre, Komjáthy János, Palágyi Lajos, Mariházy Miklós, Janovics Jenő dr, Szendrey Mihály, Zilahy üyula színigazgatók, Falnál Jenő dr, az Országos Szinészegyesület ügyésze, Lenkei Zoltán, a temesvári szinház titkára, Bellai Jenő, Szentes János színészek, Lázár György dr polgármester, Gaál Endre dr tanácsos, Balassa Ármin dr, Meák Gyula, Kovács János, Gsemovics Agenor, Ujj József dr, Szmollény Nándor, Weincr Miksa, Wiminer Fülöp szinügyi bizottsági tagok, Balassa Jó" zsef, Kun József, Sz. Szigetiig Vilmos, Újlaki Antal, a Dugonics-Társaság rendes tagjai, Makó Lajos özvegye, leánya és fia, rokonsága, családja, hölgyek, a színtársulat tagjai és még sokan Szeged társadalmából. és így kerestem meg kenyeremet. Egy napon — nem felejtem el soha — a kikötőbe, valami korcsmába hívtak a hajósok s egy részeg tengerész összetörte a fuvolámat. —Sírtam egész éjjel, jajveszékeltem virradatig. „Összetörték a fuvolámat. Hogyan fogok megélni ezután — Heggel kiültem a küszöbre és még mindig' sírtam. Társnőm egy idegen fuvolásleánynyal haladt el előttem az utcában. Rózsakoszorú volt a hajukba tűzve és nevettek s nekem majd megszakadt a szivem. Magam sem tudom hogyan, ekkor hirtelen eszembe jutott egy leány, aki ott élt a mi városnegyedünkben, aki ép olyan szegény volt, mint én s mégis borostyánkő-nyakéket s byssosböl szőtt peplost viselt. Pedig neki sem volt fuvolája, de estende, mikor azurszinü lett a város, mintha a menyboltozat szállt volna le a házak közé, kiosont a szük kis utcákba, megközelítette a férfiakat... s reggelre mindig volt egy ezüst drachmája,. — Egy ezüst drachmán uj fuvolát vehetnék — gondoltam szivdobogva s mikor a kék éji árnyak leszálltak a városra, én is végigosontam a szük sikátorokon s félénken megközelítettem egy arramenő ifjút. Rám nézett a hajcsárok tekintetével, akik a föl- • kínált állatot vizsgálják: „Szép vagy, fiatal vagy .. Laisnak bizonytalan lett a hangja s szemében egy sóhajtás tükröződött: — Másnap reggelremeg volt az ezüst drachmám. „Soha többé! Soha többé!" És elindultam, hogy megvegyem a fuvolát. Minden istenekre! Az volt egyedüli gondolatom. De mentemben el kellett haladnom a vén Az ünnepség azzal kezdődött, hogy a színtársulat elénekelte a Himnuszt. Azután Festetich Andor gróf, a vidéki szinészet országos felügyelője, a következő beszédet mondotta: — Hazafias készséggel jöttem ide, a szinház fiatal igazgatójának és a színtársulat megtisztelő kérésére, hogy én, mint a vidéki színészet ügyeinek ezidö szerint való vezetőié és a közoktatásügyi minisztérium szakközege, a hála és kegyelet adóját lerójjam.a kiváló egyéniség, a jeles színművész, a színigazgató, a színügv lelkes harcosa: Makó Lajos emléke előtt. Makó Lajos váratlanul hunyt el. Élete erejében ragadta el a kérlelhetetlen halál barátai, családja és gyermekei: a magyar szinészek karjaiból. A halál elszakította a színháztól, abból a bűbájos, szép, festett világból, amelyben a megboldogult annyi kedvvel, lángoló szeretettel, kitartó buzgalommal és annyi tehetséggel élt, küzködött, fáradozott. Egy szebb világba költözött: az ideálok világába ment. Meghatott szívvel álljuk körül emlékét, amelyet a tiui kegyelet és a kollegiális szeretet állított. Ennyit mondhattam, hiszen szebben mondja majd el Makó Lajos méltatását nálamnál az önök hivatott szónoka: Janovics Jenő dr. (Lehull a lepel.) Festetich Andor gróf beszéde után Janovics Jenő dr, a kolozsvári Nemzeti Szinház igazgatója mondotta el beszédét. A ragyogóan szép, művészi szárnyalású beszéd valósággal elragadta a hallgatókat. Itt közöljük Janovics beszédet egész teljességében: — Mikoron Zarathustra harminc éves vala, odahagyá hazáját és hazájának tavát és a hegyekbe méne. Itt élvezé lelkét és magánosságát és nem fáradt belé tiz álló esztendeig. Végezetre azonban eltávozók szivében, egy reggel hajnalhasadtával kelvén, szembe, álla a napnak és imigyen szólitá meg: — Hatalmas csillagzat, mi volna boldogságod, ha nem volnának azok, akiknek világosságot adsz? . . . Ám, mi. váránk téged minden reggel, elvevök fölösleged és áldánk téged érette. — Kinek köböl faragott képét .most körülálljuk, gazdag életednek mi lett volna boldogsága, ha nem lettünk volna mí, akikre szeretetednek és jóságodnak bőséges fölösleged ontottad'? Lelkedet mi üdítette volna, ha nem lettek volna nélkülözök, akiket táplálj? Te nem azért szeretted az életet, mert megszokó tad az életed, hanem mert megszoktad a szeretetet. Az embernek szeretetét. Pedig bizonybizony, az ember szennyes folyam. Tenger legyen valaki, hogy szennyes folyamot fogadhasson be és mégse szennyeződjék összevissza. A Te szived tenger volt. Soha ki nem kapu alatt, melynek árnyékában a tarsosi kalmárok illatszereket árultak. És én olyan régen vágytam egy szivárványos illatszeres üvegcsére, olyan régen 1 Nem, nem akartam megvenni. A fuvolát akartam csak, a fuvolámat, Mégis megkérdeztem, mennyi pénzért adnák. Égy ezüst drachmáért! Kezembe vettem az üveget, hogy közelebbről lássam és . . . egy pillanat multán a tarsosi emberé volt a drachma, enyém az illatszer s fuvolám nem volt. — Megint csak sirtam, sirattam magamat, sirattam a fuvolámat. És este, mikor újból azurszinü lett a város, újból kint bolyongtam a szük kis utcákban; megközelítettem egy másik férfit s reggelre volt egy másik ezüst drachmám. — Elindultam, hogy megvegyem a fuvolát. Athéné Kalinitidére! Megint csak az volt egyetlen gondolatom, de amint mentem, el kellett haladnom a syracusai kalmárok előtt, kik az Agorán ezüstpikkelyeskigyókarpereceket árultak. És én gyermekkorom óta vágyódtam ilyen karperecre. Tudod, minden leánynak volt a városnegyedünkben, csak nekem nem ... A syracusai kínálta, félrefordítottam a fejemet, aztán ismét visszanéztem és . . . már a karomon volt az ezüstkigyó s fuvolát axnap sem vettem. Lais elhallgatott, szeme fényes lett s Je= pillantott a mellére, mintha a könyét keresné a gyöngyök között. — Ó Dorion és aztán is még, estende, mikor a kék éji árnyak ellepték a várost, nem egyszer kiosontam az elhagyott sikátorokba s megközelítettem a férfiakat. De hidd meg, mindig újra csak azért, hogy