Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-10 / 143. szám

J910. évfolyam, 143, szám Csütörtök, november 10 ÍBzponti szerkesztőség és Kiadóhivatal Szeged, ,—i Korona-utca 15. szám c=i fiodapcstl szerkesztőség és kiadóhivatal IV., A—i Városház-utca 3. szám 1=3 ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24 — félévre . . . R 12'— negyedévre. R 6'— egy hónapra tt 2'— Egyes szám ára 10 fillér ELOFIZETESI AR VIDEREN: évre . R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre. R V— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 c=> Riadóhivatal 838 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—19 A milliók beszélnek. . . Nem elég az általános, elviselhetlen drágaság, nem elég, hogy a kinos helyzetet most már a száj- és körömfájás járványa is fokozta, még ezeknek a betetőzéséül az kellett csupán, hogy a pénz is megdráguljon. Meg is drágult; szinte az 1907-ik évi válságra emlékeztet bennünket az öt százalékos bankráta, amely nagy zavarokat okoz most az ország közgazdasági életében. Az 1907-ik esztendő második fele a legsúlyosabb pénzügyi válság jegyében folyt le az egész világon. Az őszszel már nem is pénzszükség, hanem valóságos pénzinség uralkodott. Az Angol Bank és a Német Birodalmi Bank hét százalékra emelték a kamatlábat, az Osztrák-Magyar Bank hat százalékos rátával dolgozott. A uagy bankok megszorították vagy megvonták a hiteleket, a börzén, a kereskedelemben, az iparban a legszorongóbb bizonytalanság uralkodott. Senkiben sem biztak, senki sem tudta, hogy mit hoz a holnap. Ez a krizis nálunk október 31-én érte el tetőpontját. Az Osztrák-Magyar Bank ez alkalommal mutatta ki fönnállása óta a legnagyobb váltótárcát : 862'5 millió koronával. Ugyanakkor érte el a legnagyobb adóköteles bankjegyforgalmat, négyszázötvennégy millió koronát. Az idei októberi ultimó ezeket a rekordszámokat sokszorosan felülmúlja. A jegybank váltótárcája kilencszázhetvennyolc millió korona, tehát megközelíti a milliárdot. Az adóköteles bankjegyek forgalma ötszázharminchét millió korona, tehát majdnem száz millió koronával nagyobb, mint az 1907-iki válságos esztendő tetőpontján. A bankkimutatás eme kedvezőtlen adatai foglalkoztatják most a pénzügyi világot. A börzéken a vállalkozási kedv hirtelen lelohadt, a spekulációt a bizonytalanság szorongó érzése foglalta el. Mit jelentenek ezek a számok ? Visszatérnek talán az 1907-ik óv válságos jelenségei, amelyeket pedig alig hogy kihevertünk ? Vagy csak átmeneti feszültségről van szó, amelyet a gazdasági élet gyorsan kihever? Az 1907-iki válság, tudjuk, Amerikából indult ki, Rooseveltnek a trösztök ellen indított háborújából. Az amerikai spekuláció Londonból igyekezett pénzt szerezni és az Angol Bank egy héten kétszer is megszorította a kamatláb-csavart, hogy a newyorki fináncváltók beözönlése ellen védekezzék. A pénz- és hitelszükség így terjedt tovább az európai kontinensen. Most is nemzetközi jellege van a pénzszükségnek. Londonban és Berlinben szintén öt százalékos a kamatláb. De 1907-ben az OsztrákMagyar Bank helyzete aránylag kedvezőbb volt a londoni és berlini jegybank státusánál, annyira, hogy képes volt husz millió aranyat küldeni Londonba és Berlinbe. A bécsi lapok akkor ezt az aranyszállitást ugy ünnepelték, mint egy hatalmas mentőakciót, holott a valóságban csak arról volt szó, hogy a jegybank a nem gyümölcsöző aranyért jól kamatozó külföldi váltókat kapott. Most azonban az Osztrák-Magyar Bank helyzete jóval kedvezőtlenebb, mint akár a londoni, akár a berlini jegybanké. Berlinből és Londonból már a pénzviszonyok könnyebbülését jelentik. Ellenben nálunk az ultimó után is jelentékeny váitóbenyujtások folynak a jegybanknál ós a pénzszükség nemcsak nem enyhül, hanem egyre fokozódik. Még egy másik nevezetes különbség van az 1907-iki és a mostani állapotok között. Mindeddig nyoma sincs azoknak a válságos, pánikszerű tüneteknek, amelyek az 1907-iki évet szomorúan emlékezetessé tették. Sem a börzéken, sem az ipari és kereskedelmi életben nem látjuk a konjunktúrának azt a rohamos bomlását, a hitelviszonyokban azt a kinos bizalmatlanságot és bizonytalanságot, mint akkor. Rendkívül vigasztaló, hogy a mai feszültség csak a jegybank státusában és legföljebb még az emelkedő kamattételekben nyilvánul, de a gazA zenei szépség evolúciójáról. Irta Balázs Béla. Nagyjából háromféle módja van a zenéről való beszélósnek. Először — elsőnek, mert legkomolyabbnak veszszük — a szakszerű fejtegetés. Ez szükségos és komoly valami, ele nem a zenéről van benne szó. Szó van a zenei elemek leiró akusztikájáról és történetéről. Ez a módja a zeneelméletnek nálunk nem szokásos, mert a közönség unja és mert kritikusaink édeskevesen vállalkozhatnának szakszerű fejtegetésre. Nálunk egy másik módja divik a zenekritikának. Nálunk a zenedarabokat hasonlatokkal, költői képekkel, valamennyi más művészetből vett analógiákkal „leírják", jellemzik. Elmondják, hogy a zene hallgatása közben mi minden jutott esziikbo — ami nem tartozik a zenéhez. Az ilyen „fejtegetések" értékéről csak azt jegyezzük meg, hogy semmiről föl nem világosithatnak. Hiszen minden ember associaciói mások és legjobb esetben az iró érdekes lirai egyéniségét mutatják meg. Aztán meg, leirván a zenét, mi célhoz érhetnek'? Az ideális esetben pótolhatnák. De minek pótolják? Nekünk zene kell és esetleg néhány eligazító szó, mely csak akkor csengjen, ha tárgyát üti. Van egy harmadik módja is a zenérőlbeszélésnek. Például a Schopenhaueré. Ezt pszichológiai és filozófiai zeneelméletnek nevezhetnők. A lényege az, hogy a zenéről általában mint életmegnyilvánulásról és mint lelkicselekvésről szól. Például azt kérdezi, hogy e lelkicselekvésnek mi oka és mi szándéka lehet? Mi is álljunk meg mindjárt e kérdéseknél. Mi oka, szándéka lehet a léleknek a zenével ?' Kétségtelenül mulattatás, érzékgyönyörködtetés és tagadhatatlan, hogy komoly művészi fokon a kifejezés is. Lelki élmények kifejezése a szándék minta nyelvvel és mint minden más művészettel. És ezt megállapítva, problémánkra térhetünk. Ha lelki események kifejezése a cél, megmaradhat akkor komoly és konzekvens művészet a „kellemes" határain belül? Összeeshetik-e akkor a teljesen komoly művészet esztétikájában a szép fogalma a kellemesével? Mindig bájosak-e, andalitóak-e egy mély lélek mély kifejezést kívánó élményei V Volt idő, mikor a festészetben és irodalomban is csak azt vallották szépnek, ami kellemes is volt. Ez a tíreuse-ék és Kaufmann Angelikáék bájosarcu, limonádéizü képeinek idejében volt. Ez akkor volt, mikor a pásztorok is selyem harisnyában jelentek meg a színpadon és meghalni a kulisszák mögé vonultak vissza. Azt hiszem, hogy a zene most éli azt az átalakulást, melyet a többi művészet a tizennyolcadik században élt, hogy minden igaz és mély lelkiélmény becsületes kifejezhetéséért széttöri a kellemes korlátait, mivelhogy épen a legmélyebb rendülések nem igen sorozhatok ebbe a kategóriába. Minden komoly művészet le kell hogy rázza ezt a követelést magáról elébb vagy utóbb. Hát a régi nagy mesterek, Bach, Mozart, Beethoven, nem voltak komoly művészek? Dehogy nem. Goethe is nagyon komoly művész volt. mégis majdnem elcsapott egy színésznőt, mert tűzből menekültet ábrázol" ván, tépett ruhában jelent meg a közönség előtt. Ugy-e, ebben mégsem volt igaza? Viszont a Faustban csöppet sem maradt meg a kellemes és finom határain belül. De Bach sem. Mozartnak temperamentuma, lelke volt bájos, kellemes indulatokkal tele. Belőle a legkíméletlenebb realizmus is többnyire andalító harmóniákat válthatott volna ki csak. De ime, mégis nagyon elszántan lépte tnl gyakran a kellemes határait, kivált az operáiban, ahol a dráma alakjai, nem voltak hozzá hasonlóan könnyű kedvűek. És Beethoven ? Az utolsó kvartettek, diszharmóniák és formabontások dolgában alig is valamivel vannak hátrább legmodernebb zeneszerzőink legkiátkozottabb darabjainál. Beethoven művészete mélyülésével egyre jobban dobta félre a „kellemesen szép" föltételeit, a kifejezően mély kedvéért. Hogy evvel kora határait is túllépte, annak bizonysága, hogy utána Mendelsohn visszalépett az „andalító" zenébe, Brahms pedig a formalizmusba. A zenei realizmus, (így nevezhető az az irány, melynek egyetlen törvénye az élmény mélysége és a kifejezés kíméletlen igazsága) a zenei realizmus nem mai dolog. A zenetörténetből nagyon régenről lehetne példákat hozni-rá. Hanem első modern nagy megnyilvánulása: Beethoven utolsó kvartettjei. A zenei realizmusnak azonban azóta kétféle iránya és evvel kétféle értelmezése alakult ki. Az egyik a Wagner—Liszt—Berlioz— Strauss fejlődési ut, a másik pedig az, amelynek elején az utolsó kvartettek állnak és melyekhez szinte közbenső nél-