Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-23 / 129. szám

Í910 !. évfolyam, 129, szám Vasárnap, október 23 lízpontl szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, D Korona-utca 15. szám c=a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=j Vírosház-uíca 3. szám a ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24 — félévre . . . R 12*­negyedévre. R 6'— egy hónapra K 2'­Egyes szám ára 10 fillér EL0FIZETES1 AR VIDÉKÉN: egész évre . R 28'— félévre . . . R 14 — negyedévre. R V— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 Hllér TELEFON-SZAM: SzerkesztSség 835 a Riadóhivatal 811 Interurbán 833 Budapesti szerkesztőség telefon-száms 128—11 Mult és jelen. Apponyi Albert gróf beszédet mon­dott a delegáció hadügyi albizottságá­ban. A hadügyi költségvetést bírálta általánosságban, a tőle megszokott tár­gyilagossággal és beszédének ez a része, bár mindvégig érdekes és tanul­ságos volt, különös feltűnést nem kel­tett. Bizonyos alkotmányjogi aggodal­maknak adott kifejezést az anneksziós "hitelek ama tételeire vonatkozólag, amelyeket a hadügyminiszter a krizis elmultával vett igénybe. Ugy gondol­juk azonban, hogy teljesen megnyug­tatták őt Schönaich hadügyminiszter­nek fölvilágositásai, miután a valóság­ban is arról volt szó, hogy a már meg­kezdett akciókat félbeszakítani nem lett volna célszerű. Ezért ezek a hite­lek mindkét állam minisztertanácsának hozzájárulásával költettek el 1909-ben csak ugy, mint 1910-ben. Az 1910. évi költségvetés erre vonatkozó tételei programszerű következései voltak azoknak a tételeknek, amelyeket a hadügyminiszter a múlt esztendőben annak a kormánynak hozzájárulásával vett igénybe, amelynek Apponyi Albert is tagja volt. Sajnos, a delegációk elő­zetes hozzájárulását tavaly ép ugy nem lehetett kikérni, mint az idén. Szinte magától értetődik, hogy Ap­ponyi Albert gróf, amikor a. hadsereg kérdéséről beszél, nem feledkezik meg arról a problémáról, amely őt hosszú politikai pályáján mindvégig a legjob­ban izgatta és amely problémának iz­galmait vajmi gyakran és nagy hatás­sal sikerült átplántálni az egész ma­gyar közéletbe is. Az a politikai mód­szer, mely a hadsereg fejlesztését csak olyan mérvben kívánja megengedni, amilyen mértékben bizonyos nemzeti követelések kielégíttetnek, Apponyi Albert nevéhez fűződik. Semmi okunk sincs a gróf ur egyéniségétől ezt a jelentőséget megtagadni. Sőt tovább megyünk. Ő azt mondta: az ellenkező rendszert, amely tudniillik nem keres junktimot vívmányok és véderőfejlesz­tés között, harminc esztendőn át már kipróbáltuk, de nem vezetett ered­ményre. Ez tévedés. Bármily para­dokszonnak látszik is, ha mindjárt nem is harminc, de huszonkét eszten­deje, folytonosan Apponyi rendszerét próbáltuk ki és ha ez a rendszer nem hozott eredményt, ez egyesegyedül Ap­ponyinak és követőinek hibája. Huszonkét esztendeje, hogy Apponyi fölvetette az úgynevezett nemzeti köve­teléseket. És huszonkét esztendeje, hogy Magyarország ettől a problémától nem tud szabadulni. Harc után harc, vál­ság után válság következett. Az utóbbi évtizedben a válságok sorozatából ki sem tudtunk menekülni. Magyarország állami életének, gazdasági és társadalmi föladatainak minden egyéb nagy kér­dése háttérbe szorult vagy elhomályo­sult evvel a problémával szemben. Mert hiába mondja Apponyi, hogy az egymást fölváltó kormányok és a többség nem az ő módszereit tették magukévá. Ez a módszer, ezek a követelések, ezek a vágyakozások elkábították a magyar politikai közéletet s hatásuktól csak ke­vesen tudtak szabadulni. Magyarország­nak ebben a hosszú és eseményekben gazdag korszakában az ő szelleme, az ő módszere nagyon nagy szerepet ját­szott. Éreztük hatását minden válság­ban, az örökös parlamenti harcokban, a megujuló törvényenkivüli állapotban, a nemzet és király közötti viszonyban egyaránt. „Tisza Kálmán miatt nem tud meg­halni a mult, Apponyi miatt nem tud megszületni a jövő", — mondta évek­kel ezelőtt a magyar politikai élet egy kitűnő ismerője. Tisza Kálmán már rég pihen a geszti családi sírboltban, de a jövő csak nem tudott megszületni. A harcok kiélesedtek, a konfliktusok sza­porodtak. A nyugtalanság és bizonyta­lanság állandó lett az ország kormány­zásában és törvényhozásában és mind­ezt az a módszer okozta, amelyet Apponyi több mint két évtizeddel ez­előtt beledobott a magyar politikába. Ezért téves az az állítása Apponyi A sárga ház titka. Irta Vér Mátyás. I. A házaknak ép ugy megvan a jellemük, mint az embereknek, akik bennük élnek. S valami titokzatos hatás folytán, melyet az élettelen anyag gyakorol az élőre, a házak jelleme átragad a lakóira, s azok. kik soká laknak ugyanazon helyen, észrevétlenül hozzá­idomulnak a házhoz, melyben életük lepereg, mint ahogy a jó házastársak vonásai is egy­máshoz hasonulnak a hosszu együttélés fo­lyamán. Vannak vidám, kacér házacskák, melyeknek keskenyvágásu ablakai mögiil, vagy karcsú ivben hajló kiugróiról csak pajkos szemek s kedves, hamvas arcok vil­lanhatnak elé s vannak szigorú, arisztok­ratikusán zárkózott házak, melyekben a nyugalomba vonult rú'föskeresketió' is hama­rosan oly méltóságteljes, komor előkelőségü zománcot kap, mint egy száműzött feje­delem. Vannak jókedvű, pajkos házak, melyek egész nap hangosak a lakóik vidámságától 8 vannak zsémbesek, veszekedők, melyekben » legbékésebb ember is ingerlékennyé, bé­kétlenné és durvává válik. Vannak szelídek ds félénkek, hivalkodók és nagyzolok, vannak kegyetlenek és vérszomjasok, hol egymást érik a családi tragédiák s vannak titokza­tosan, rejtelmesen borzalmasok, melyek ke­gyetlenül, mágikus varázszsal vonzzák ma­gukhoz a legtávolabbi utcákból, idegen város­részekből is a halálos ugrásra szánt em­bereket. Az a sárga házacska, melyről e történet­ben szó lesz, romantikus természetű volt. Elvonult a világ zajától s magasra nőtt. siirü magnelia-bokrok mögé bújva, hűvös objektivitással szemlélte a körülötte izzó élet lázát. A sárga házacska mellett észrevét­lenül zajlott el az élet tülekedése. Esténkint titokzatos árnyak népesítették be a platánok közt levő térséget s világos ruháikban ott libegtek kart-karba fűzve, az egyenes szárú tulipánok, vagy a fehéren világító jázminok között. A ház lakói békés, csöndes emberek voltak, kik nesztelenül lépkedtek, suttogva beszélgettek s nappal Is álmodtak. Nyuga­lomba vonult hivatalnokok, kik megöreged­tek apró, ismeretlen nevű, rejtett hivatalok­ban s akik egy ártalmatlan s zajtalan mun­kában eltöltött élet után idehuzódtak vissza, hogy átálmodják az élőt hátralevő részét. Itt telepedtek meg szőke, vérszegény leány­káikkal, kik kezdetben üdék és fiatalok voltak, később azonban csúnyácskák és öre­gecskék. Szivük és képzeletük azonban végig fiatal és üde maradt s egyforma rajongással nézték a házacska összes csudáit: a sárga falak közül kivillanó fehér vasrácsokat, a felhők aljáig nyúló platánokat, a magnoliá­bokrokat, továbbá — Klári kisasszonyt. Klári kisasszony volt a ház tulajdonosa és a lakók büszkesége. Ha leszállt az est s végigsétál a nyitott verandán, leányok cso­dálattal nézték magas, fejedelemnői termetét, hófehér, tömött, hullámos haját, vértelen, finom arcát, nyakának hajlását, szép moz­dulatait s leányosan merev, ringatózó járását. Az egész ház tudta, hogy Klári kisasszony­nak valami regénye volt, de senki sem tudta, hogy mi kép folyt le a történet. A sóvárgó, izgatott fantáziák, romantikus re­gényekben fölhizlalva, csodálatos változa­tokat alkottak az ismeretlen múltból s tele­szőtték fantasztikus alakokkal, izgalmas pár­bajjal, szöktetéssel, intrikákkal és apaiátok­kal. De az igazat senki sem tudta, mert Klári kisasszony sohasem beszélt magáról senkinek, még bizalmasainak, a Piskolty kisasszonyoknak sem. Az idősebbik, Livia kisasszony ugyan látott egyszer nála egy ezüst lakatocskával lezárt vastag könyvet, melyre arany-tentával apró, kerek betűkkel ez volt fölirva: Életem története. Csak halá­lom idán nyitható föl. De a lakat Piskolty Livia előtt sem nyilt föl, a titok továbbra is titok maradt s a leányoknak meg kellett elégedniük a sejtelmekkel és találgatásokkal. Néha egész váratlanul a próféta állított be. A próféta teljesen rejtélyes alak volt, senki sem tudta a nevét, nem tudták, hon­nét jön és hová megy, miből él, csak azt tudták róla, hogy próféta, aki ismeri a mult idő történetét s belát a jövendő mélyébe. A régiek közül némelyek tudni vélték, hogy a próféta jól ismeri a Klári kisasszony törté­netét is s hogy neki is van valami szerepe e regényben, de bizonyosat senki sem tu­dott, bár kétségtelennek látszott, hogy Klári kisasszony és a próféta közt van valami kapocs^ mely összefűzi őket. Ha a próféta megérkezett, Klári kisasszony is lejött a verandáról s keket fogott vele ő is, ép ugy, mint a többiek. A leányok ugy látták, hogy Klári kisasszony szelid szeme ilyenkor kér­dően tapad a prófétára, mintha egy kérdésre várna feleletet, de a próféta nem felelt, csak lesütötte a szemét s csöndesen, tagadóan bólintott ősz fejével. Klári kisasszony ilyen­kor még jobb an elfehéredett, lankadtan el-

Next

/
Thumbnails
Contents