Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-18 / 124. szám

f, évfolyam, 124. szám. Kedd, október 18 RSipontl swrkesztSség és kiadóhivatal Szeged, ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEK: C=> Korona-utca J5. szára cm egísz évre . R 24-— félévre . . . R 12-— fsdapest! szerkesztőség és Kiadóhivatal IV.. negyedévre. K 6'— egy hónapra K ?•— c=3 Városház-utca 3. szám cza Egyes szám ára 10 fillér EL0F1ZETESI AR VIDÉKÉN: egész évre . K 2S-— félévre . . . R J4-— negyedévre . K V— egy hónapra R 2'4tt Egyes szám ára 10 fillér 11 TELEFON-SZAIi: Szerkesztőség 835 ra Riadóhivatal S3S Interurbán 835 11 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 123—1] Aehrenthal.* E sorok szerény rovója benne élt, mint újságíró, az annekszió révén keletkezett háborús bonyodalom minden fázisában. Benne élt, nemcsak az idegeivel, de a szivével is és a veszedelem föllobogó perceiben a legnagyobb erőfeszítéssel s tollának minden energiájával tiltakozott a közelgő és akkor elkerülhetetlennek látszó vérontás ellen. A megdöbbenés idején a leghiggadtabb elme is sok mindent eltorzítva érez. Ezért történt, hogy akkoriban a magyar sajtó munkásainak túlnyomó része keserű szavakkal vádolta Aehrenthalt s bizony a külügyminiszternek súlyos támadásokban volt része és a vádak egész zivatarja zudult a fejére. Voltak napok, amikor csakugyan ugy tünt föl ez a balkáni, de voltaképen európai konfliktus, mintha Aehrenthal kavargatná erőszakosan. Voltak percek, amikor ugy látszott, hogy vége mindennek, amit az utolsó békés évtizedekben produkált az emberiség s fölrobbanik a túlfűtött, gyilkoló szerszámokkal aláaknázott óvilág. Ha pedig csakugyan kitört volna a rettenetes küzdelem, bizony Aehrenthal nevét v-éres fátyolba burkolta volna a jövendő és senkifia le - nem mosta volna Ausztria-Magyarországról azt a gyalázatot, hogy az irtózatos harcot provokálta. Nos hát, elvonultak a véres fellegek * Egyik legkiválóbb publicista irta ezt az eredetien érdekes cikket a Délmagyarorszdy számára. Az értelmes ember. Irta Kanizsai Ferenc. A megértésnek azon a fokán, amelyen már a saját gyalázatával szemben is —•. és gyalázata, valljuk be, mindenkinek van, — tárgyilagos az ember: élt egy bölcs, aki a bölcseséget nem a jénai egyetemen tanulta, hanem fejfájósan az utcákon kóborolva; fütvén ezenközben szervezetét igen kevés kompakt eledellel, de annál több alkohollal. Ez az intellektus kinevezte magát gőzmozdonynak és reggelenként, öt órakor pontosan betért a fűtőházba, vagyis a csapszékbe; szelíden merengve a bérkocsisok évődésén, mely évődésnek ép oly esetlen, mint ők maguk embereknek. Kilenc órára elfáradt; fölhajtott még egy pohár szilvóriumot és megindult haza, a hónapos szobába. Ott, szokása szerint, elalvás előtt a menyejsetet vizsgálta sétára bocsátott szemével és bölcs megértéssel mosolygott egy görögdinnye látásán, amelyet hihetőleg egy, művészi ambíciót rejtegető szobafestő szerelmes ihlettel, de vajmi kezdetleges stílben pingált középre, ahonnét lámpának kellene lógnia,... de hát minek a lámpa'? Kinek? Mikor ő lefekszik, már világos és amikor fölkel, még világos van . . . Ahogyan a menyezetet nézi, analizálja a tegnap estvéli eseményt és megállapítja: — Azt hiszem, hogy szerelmes vagyok. Értem. A nő arcán a koponyacsont és a bőiközt elhelyezett zsírpárnák és izmok a tejés ma már higgadtan Ítélkezhetünk a történtek fölött. Nem akarunk most avval a közjogi sérelemmel foglalkozni, amely az annektált területeknek adott furcsa alkotmánynyal kapcsolatosan tagadhatatlanul érte Magyarországot. Erről még lesz szó s a nemzeti munka kormánya fog találni módot a sérelem orvoslására, illetve arra, hogyha máskép nem, hat gazdaságilag megfelelő kárpótlást kapjunk. Most speciálisan az annekszió külpolitikái részével akarunk foglalkozni, Aehrenthal külügyminiszterünk államférfiúi tevékenykedésével. Igaz, hogy a nemes gróf nem viseltetik irányunkban meleg szeretettel, talán, érthetően bár, tulidegen is hozzánk, de nagy kvalitásait, zseniális és főleg szerencsés voltát, ha akarjuk, ha nem, el kell ismernünk. Ahogy Aehrenthal az anneksziót sikeresen végre tudta hajtani és a nagyhatalmakkal el tudta ismertetni, kétségkívül nagy dolog, olyan esemény, amelyért az elismerést tőle megtagadni nem szabad. Utólag kiderült és most már tagadhatatlan, hogy a bősz hangokkal telitett európai koncertet • Aehrenthal zseniális dirigálása csöndesitette le. A külügyminiszter saját külön szerencséje, hogy váratlanul kedvező körülmények járultak a háborús bonyodalom eltussolásához, de az mégis megbecsülhetetlen érdem, hogy ki tudta használni a kedvező konjunktúrákat, még pedig olyan alapossággal, hogy Izvolszki, a ravasz északi szláv, óriási fehér, a szemnek tetszetes domborulatokban mintázódnak. Vagyis a nő, ugy egészben is csinos. Ez a nő nekem tetszik. Értem. Ámde nincs nagyobb szamárság, mint komolyan venni a szerelmet. Ezt is értem . . . — Na ja . . . — mondta egy félóra múlva és édesdeden elaludt. Mikor mély álom után kinyitotta a szemét, a menyezetről lámpa csüngött alá; szép aranyszínű lámpa és mellette pihegett a nő, akinek arcbőre alatti zsirtáskái, mint az imént idéztük, kedvezően alakultak és csaknem födték a női szépség fogalmát. — Ahán ! . . . Értem ! . . — mondta a bölcs férfiú és nagyot nyújtózott — hiszen megnősültem. Meg bizony. Alig értem, de még ezt is értem. Ugyanis közbe vagy két esztendő múlt, melynek során a mi emberünk uj ruhákat csináltatott, hivatalt vállalt és megnősült. Most az órát nézte. Fél nyolc! Kilenckor kezdődik a hivatal. Fölkelhetne az asszony. Megfőzhetné borszeszen azt a kávét ... de a mi emberünk nem ideges. Érti, hogy az aszszony most alszik legjavában és érti azt is, ha a hivatalfőnöktől kikap, mert egy félórával később érkezik. Természetes, hogy az asszony szeret aludni, természetes, hogy a hivatalfőnök gorombáskodik, minden természetes. És a mi emberünk csaknem kéjesen élvezte a saját higgadtságának, bölcs megértésének tudatát, különösképen azért, hogy nincs ember, még a felesége sem, aki ezt méltányolhatná, aki ezt észpozicióját vesztette el miatta. És távoznia kellett a finom Tittoninak is, e vérbeli diplomatának. Ezek az urak rosszul sakkoztak, ha semmi más nem volna, hát a bukásuk erre megdönthetetlen bizonyíték. Most, hogy a delegációk előtt Aehrenthal elmondta ekszpozéját és hosszú és meglepően nyílt beszédben emlékezett meg a világhelyzetről, a sajtó legtekintélyesebb orgánumai is érdekes antipátiával emlékeznek meg róla. Hát hiszen igaz, ami igaz, a külügyminiszter annyira nem lehet kedves nekünk, hogy el legyünk ragadtatva tőle, viszont kellő tárgyilagossággal vizsgálva őt és cselekedeteit, arra is rájövünk, hogy nem szolgált rá ez ennyire kíméletlen és elfogult támadásokra. A világért sem akarjuk védelmezni, hiszen elég vaj van érdekes és tartalmas fején, hiszen eléggé fumigál minket, magyarokat, ám a talentum akkor is talentum, ha nem a jóbaráté. Ezért szeretnők s ezért igyekezünk azon, hogy Aehrenthal barátságosabb hangokat is halljon a Lajtán innenről, hogy tudja meg: jutottunk már anynyira, sőt mindig voltunk olyan urak, hogy elismertük az ellenség erejét is. Békülékenyek vagyunk Aehrenthal iránt, elhiszszük róla, hogy nem fanatikus harcosa a Gesammtmonarchie-nak, hátha igy cserébe, barátságos alapon, olyan nyilatkozatot is tesz majd, ami kedvező és örvendetes Magyarországra. Általában, valljuk be, hiszen magunk szel fölérné. Keresztül látott mindenkin, mintha üvegbábok volnának — de ismerjük el, hogy saját magán is. Azzal a tárgyilagos örömmel, amelylyel apostoli nagyságú orvosprofesszorok konstatálják magukon a helyesen sejtett betegség tüneteit, igazolva látván igy tudásuk és készültségük teljét... mondom, ezzel a tárgyilagos örömmel nézett föl a plafonra és motyogott a bajusza alatt eféle szókat: — Ugy kell neked, mi a fenének nősültél meg'? Ugy-e, hogy nekem volt igazam, hogy a szerelem bolondság, a házasság dupla bolondság. A lelke belsejében egy angyal iróniátlanságával mosolygott tehát azon, hogy a sors őt abba a helyzetbe hozta, hogy ezt a szép nőt fölrázza álmából és a következő roppant egyszerű, roppant polgári mondatot intézze hozzá: — Erzsi fiam, bújjék be a papucsaiba és főzze meg a kávét. Félnyolc. — Hagyjon aludni. — Kérem. A nő megsértődött: — Beh gúnyosan beszél! Megöl ezzel a gúnyos higgadtsággal. Öntene reám egy kanta hidegvizet, akkor kacagnék a tréfán. De ilyen ünnepélyes! Nem gondolja barátom, hogy nincs ennél félszegebb látvány V! — Látvány'? Nem kép ez fiam, hanem •kívánság, szerény óhajtás, amit előterjesztettem. — De igen: kép! És hozzá komikus. Nézzen a tükörbe. Nincs komikusabb, mint a